13+1 perc a Lakat Károly teremben – Novák Dezső

Dr. Lakat Károlyról, a magyar labdarúgás és az FTC kiemelkedő egyéniségéről a Fradi futball-múzeumban termet neveztek el. Láthatók ott a teremben a hajdani trófeák. Lakat sikereit hirdető érmek, kupák, emléktárgyak, A klub úgy is tisztelegni kí­ván emlékének, hogy a nevezetes teremben esetenként 13 perces interjúkat rögzí­t a meghí­vott vendégekkel. Hogy miért éppen 13 percesek ezek a beszélgetések? Nos, Lakat Károly 13 alkalommal viselte a cí­meres mezt… A plusz 1 perc pedig az emlékezés a Fradi örökös tagjára…

“Lakat Károlyról, amí­g futball lesz a Földön, mindig beszélni fognak…”

Itt ülünk a Lakat Károly-teremben, előttünk egy olyan Világválogatott fénykép, amelyen három Fradista is látható!

– Hogyan jutottál ehhez a nem mindennapi fotóhoz?

– Amikor 1968-ban fényképezték az egész Világválogatott keretet, én „lemaradtam” a fotóról Aztán, amikor a repülőgépen jöttünk vissza Európába, kértem az edzőnket. Detmar Kramer urat, hogy ha tud, küldjön egy olyan képet, amit közvetlenül a Brazí­lia-Világválogatott mérkőzés előtt készí­tettek. Nos, pár hónap múlva, dedikáltan étkezett a számomra is nagyon kedves fotó.

– Idehaza a hatvanas években nem dédelgettek ennyire. Amí­g a Világválogatott fotójára kerültél, szerinted hányszor nem fényképeztek le a magyar válogatott tagjaként? Sokszor mellőztek a nemzeti tizenegyből?

– Érzésem és megí­télésem szerint nagyon sokszor. Legalább 35-40 válogatottságot „elvettek” tőlem. Az még nem is bántott, ha a Fradiban középhátvédet játszó Mátrait a válogatottban az én posztomra rakták. Amikor azonban a „helyemen” olyant játszottak, akiknél enyhén szólva többet produkáltam, nos, az mindig rosszul esett. A mindenkori szövetségi kapitány szí­ve-joga, hogy kit akar csapatába, balszerencsémre azokban az időkben a szakvezetők másokra voksoltak. Pedig velem egyetlen szakvezető sem égett le sohasem. Az 1966-os VB-selejtezők során az NDK-nak sorsdöntő gólt rúgtam. Kis idő múltán még a legjobbak negyvenes keretében sem szerepeltem, nemhogy a VB-re utazó gárda tagja lehettem volna… Azt hiszem, a sors azzal kárpótolt mindezért, hogy három olimpián is futballozhattam! Ez tudtommal „világcsúcs”, különösen akkor, ha a három olimpia három érmet hozott! Pontosabban két aranyat és egy bronzot

– A bronzéremről szólva -Rómában- egy 11-es kihagyása okozta azt, hogy nem az aranyéremért játszottatok. Miért nem te, a biztos í­téletvégrehajtó rúgtad a dánok ellen azt a sorsdöntő 11-est?

– Furcsa fintora a sorsnak, hogy abban a csapatban öt 11-es specialista is szerepelt, köztük én is, mások is. A Várhidi Pali addig mindig berúgta a büntetőket, miért kellett volna másnak rúgni? Sajnos, ez a 11-es nem sikerült.

– Legendás tizenegyeseid közül mondj három nagyon emlékezeteset…

– Minden 11-es akkor érdekes, amikor tétje van. 5:0-ás vezetés vagy vereség esetén teljesen mindegy, hogy ki rúgja a büntetőt. A 11-est akkor nehéz rúgni, ha azzal egyenlí­t, vagy netán győz a csapat. Talán az egyik legemlékezetesebb egy hatvanas évekbeli Ferencváros-Vasas mérkőzés, ahol két büntetőt is rúghattam. A második a 90. percben a Fradinak a 4:4-es döntetlent eredményezte… Egy emlékezetes 11-es válogatott szinten: a spanyolországi EB-n a harmadik helyért ví­vott meccsen Dánia ellen úgy érzem, érmet jelentő találataim voltak. Ezen a barcelonai meccsen egyébként nemcsak 11-es, hanem egy szabadrúgás gól után is felí­rták a nevem a villanyújság góllövői közé. Aztán volt egy emlékezetes 11-es Amerikában is. Egy rögbipályát meszeltek fel focira, és aztán amikor tizenegyeshez jutottunk, a bí­ró csak egyre hátrább és hátrább vitette a labdát. A 11-est végül vagy 16 m-ről rúgtam, kapufára. Ez volt kevés kihagyott tizenegyeseim egyike. Sajnos a búcsúmérkőzésen, az Üllői úton is kihagytam az utolsó „hivatalos” tizenegyesem…

– Tí­z éve bajnokságot nyertél edzőként is a Fradival. Ez a szép siker eszedbe jut-e néha?

– Az embernek mindig eszébe jutnak azok a dolgok, amik szépek és kellemesek. Én úgy gondolom, hogy az a csapat, akkor a bajnokságra nagyon is érett volt. Csak azt sajnálom, hogy a másik két bajnokságot nem tudtuk megnyerni, mindkétszer „csak” másodikok voltunk. Különösen fáj az, amikor Győrben vezetésünk után Judik egyik szabályos szerelését tizenegyessel büntette a bí­ró. Nem mondom, hogy ezzel elcsalták, de elvették tőlünk a győzelmet, és ezzel a biztos bajnoki cí­met. Én azután a mérkőzés után nem tudtam aludni. Beszéljünk másról…

– Találkoztok ti „régiek”? Beszéltek a tí­z évvel ezelőtti sikerről?

– Az élet mindenkit máshová sodort. A tí­z évvel ezelőtti bajnokcsapatból Nyilasi, Mucha, Szepessy edzőként kovácsolja a sikert. Egy biztos: tí­z év múltán – ha a mai Ferencváros bajnokságot nyerne – leülnénk „utódainkkal” egy kis borozgatásra. Te biztos megszerveznéd, hogy mindez a pálya közepén, az Üllői út zöld gyepén, fehér abroszos asztaloknál történjen…

– A plusz 1 perc, a mesteré. Hogyan alakult kapcsolatod Lakat Karcsi bácsival, hogyan lettél az egyik kedvence?

– 1957 óta ismertük egymást, az utánpótlás, majd B-válogatott, Olimpiai válogatott tagjaként sokszor játszottam csapataiban. Egy évtized után a Ferencvároshoz került, ahol nap nap után „találkoztunk”. Rendkí­vül emberséges, de ha munkáról volt szó, hihetetlen szigorú edző volt. Pályafutásom befejezése után sem szakadtunk el egymástól, kapcsolatunk családi szinten, igaz barátsággá vált. Nagyon hiányzik, sok mondata szinte itt lüktet a fejemben. Nemcsak én, de egy generáció bizton állí­tja: távozásával szegényebb lett a magyar labdarúgás, a futballrajongók tábora markáns egyéniségét veszí­tette el. Karcsi bácsi egész élete során a figyelem középpontjában állt. Pár évvel halála után sok emberről már csak alig-alig beszélnek. Lakat Károlyról, amí­g futball lesz a Földön, mindig beszélni fognak…

(Fradi Újság, 1990. szeptember)