1912.V.5. Ausztria – Magyarország 1:1

19120505-ausztriaA XIX. magyar—osztrák mérkőzés

Eredmény 1:1 eldöntetlen

Félidő 1:0 a magyarok javára

A magyar-osztrák mérkőzés előtt ránk nézve még sohase voltak oly kedvezőtlenek a kilátások, mint az idén. Azelőtt is megesett, hogy Bécsbe rándult csapataink vereséget szenvedtek, de viszont a budapesti pályákon rendesen visszaadtuk a kölcsönt. Az ezidei bécsi sorozatos vereségeket azonban szinte kiegészí­tik saját otthonunkban történt legyőzetéseink, vagy az épen csak elért győzelmeink, a melyek mind azt látszanak bizonyí­tani, hogy a lajtántuli footbalisták ezidőszerint jobb formában vannak.

Ezekhez járul még a magyar—német mérkőzés éppen nem biztató lefolyása, valamint a válogató bizottságban beállott zavarok. Mind oly körülmények, melyek komoly aggodalmakkal tölthetnek el a május 5-iki mérkőzés kimenetele iránt. Az eddigi mérkőzések során is csak egyszer sikerült az osztrákok felett saját hazájukban győzelmet aratni, mi lesz majd most, midőn idehaza se tudunk velük boldogulni. Hogy nemcsak mi, hanem a nagy közönség is aggodalommal tekint e mérkőzés elé, bizonyitják ezt a hozzánk beérkezett pályázatok is, a melyeknek legalább 80%-a az osztrákok győzelmét várja.

De ne legyünk kishitüek. A magyar csapat a németek ellen is megmutatta a második félidőben, mire képes az elkeseredés végelszántsága! Mit tud, ha együtt érez, mikor veszendőben a magyar trikolór! Ezt a játékot akarjuk látni a Hohewartén, ezt a szellemet, akaratot és elszántságot a magyar csapatban, akkor nyugodt lélekkel bocsátjuk útjára, mert akkor, ha a sors szeszélye nem is juttatna diadalhoz, de az erkölcsi győzelmet, az elismerést az ellenfél sem tagadhatja el tőlünk. Abban pedig nagy vigasz van, ha elmondhatjuk II. Ferenc francia királylyal: »Ha el is veszett minden, de megmaradt a becsület!«

A XIX magyar-osztrák mérkőzés. Aggódó szí­vvel bocsájtjuk útnak e hét végén azokat a footballistákat, akiket a magyar footballsport reprásentálására visz a gőzparipa a császárvárosba. Soha nagyobb szükség nem volt, a magyar győzelemre mint ezúttal és soha bizonytalanabb nem volt annak bekövetkezése.

Az idén határozottan és reális alapon Ausztria a favorit. Csapat összeállí­tása is sikeresnek mondható és mig mi hat nappal a mérkőzés előtt sem tudjuk, hogy tulajdonképen minő csapat is képviseli football sportunkat, addig túl a Lajthán, már többször végzett együttes munkát a kétfejű sasinges csapat. Vizhordás lenne a Dunába, ha tovább is ostoroznánk a válogató bizottság munkáját és felfogását e tekintetben, azért csak bele nyugszunk az egyelőre megváltozhatatlanba, úgyse soká késik az a bizonyos vihar, amely elsöpri az egész mostani rendszert.

Ausztria ezúttal ismét két játékost választott Prágából, akiknek egyike természetesen Merz a másika pedig a DFC kapuvédője. Az összeállí­tásuk különben a következő: Noll (DFC) — Retschury (I. Vienna), Tekusch I. (WAF) — Weber (I. Vienna), Braunsteiner (WSC), Tekusch II. (WAF) — Littl (WAF), Merz (DFC), Studnicka (WAC), Fischera (WAF) és Andres (WAF).

Amint láthatjuk hiányzik a csapatból egypár olyan név, amelyet pedig oda gondoltunk, — igy többek között a prágai centerhalf Kurpiel, továbbá Hussak, a veszedelmes jobbszélső és a WSC csatárai. Különösen pedig Mayringer. Határozottan állí­tjuk, hogy ennek a különben technikailag kitűnő csatársornak egy nagy hibája van és pedig az, hogy lassú. Igaz, hogy mindegyikük kitűnő lövő, de ugyan ez mondható a villámgyors Hussákra és Mayringerre is, akiknek kimaradása tehát némi előny reánk nézve.

A fedezetsor legfőbb ereje a labda szedésben van, áll ez különösen a két szélsőre. A hátvédek azonban lehető legjobbak akikkel Ausztria jelenleg rendelkezik. Általában a csapat védelmi része olyan sikeresen van megválasztva, hogy ebben a tekintetben a magyar csatársorra óriási feladat vár.

Már most, hogy minő legyen a magyar csapat? Erre vonatkozólag igazán nehéz feleletet adni, de a válogató bizottság bizonyára nem sokat töri e fölött a fejét. Szeretnénk annyit elérni, hogy a csapatot némikép felfrissí­tsék. A csatár sorban a center és a balszélső helyére kellene valami uj ember, mert mig Koródy jelenleg absolute nincs formában, Borbás bár nem rossz, de nagyon puha ilyen elszánt küzdelmekre. A fedezet sor összeállí­tása a legnehezebb, bár Károly, Hlavay, Vágó, Kertész III., Payer és Bí­ró közül kiválót lehetne válogatni. A hátvédekkel se állunk valami jól. — Mig máskor védelmünk volt a büszkeségünk, — most egy nehány kiváló erőnk letörése itt is nagy bajokat okoz. Reméljük azonban, hogy sikerül mindenben olyan megoldást találni, amely mindnyájunkat kielégí­t.

Annyi bizonyos, hogy az idei magyar—osztrák mérkőzés a legjelentősebb eseménye a tavaszi szezonnak és annak kimenetele az egész szezon kritikáját fogja képezni.

(Sportvilág, 1912. április 29.)

A Sporthirlap közönségének csapata. Beérkezett 1386 szelvény, a melyek a következőképen oszlanak meg: Domonkos (1275 szavazat)—Rumbold (853), Csüdör (931)—Biró(830), Károly (963), Kertész III. (971)—Sebestyén (1386), Bodnár (1383), Weisz Frigyes (730), Schlosser (1385), Borbás (1351)

(Sporthí­rlap, 1912. április 29.)

A nagy per.

A napi- és sportlapok hasábjain hetek óta egymást hajtják a cikkek és nyilatkozatok, amelyek jobb ügyhöz méltó lankadatlan buzgalommal igyekeznek a szövetségi csapat válogatását reformálni.

Ez a reform-düh (bátran nevezhetjük annak) a túlnyomóan támadó jellegű í­rásművek végtelen sorozatában jelentkezik és az általános elégedetlenség látszatát kelti abban a jó, romlatlan, sportért rajongó olvasóban, aki átfutja naponta a sporthí­reket, szeme gyakran megakad ugyanazon az agyoncsépelt frázison és végül is elhiszi azokat, érzése ugyan mást súg neki, de nem mer nyilatkozni, mert fél attól, hogy hozzá nem értőnek fogják tartani. Pedig érzése jár helyes utakon, az ő nézetén levők vannak óriási többségben és az elégedetlenség nemcsak nem általános, hanem az elszigetelt kisebbség mesterkélt megnyilatkozása.

A hangosabb kisebbség a nyilvánosság utján ily módon akar hatni a csendes és szerényen meghúzódó tömegre.

Hogy ezen nézetem dacára szükségesnek látom a kérdéshez való hozzászólást, annak egyszerűen az az oka, hogy véleményem szerint az erősen és céltudatosan egy irányban mozgó kisebbség úrrá lehet a tömegen, illetve annak gondolkodását átalakí­thatja, ha ez a tömeg nem fejt ki ellenállást vagy nem nyer tápot nézetének megerősí­tésére. Attól is tartok nagyon, hogy a t. kritikus urak újfajta sajtótámogatása egy kissé agyontámogatni találja a magyar labdarugósportot és a támogatás szent nevében tönkreteszi évtizedek fáradságos munkájának legszebb hajtását.

Ha azoknak a válogatás körül irott cikkeknek tartalma hitelre talál, ha azok a felfogások tényleg általánossá válnának, akkor az egyúttal a MLSz reprezentatí­v csapatának csődjét és ezzel egyidejűleg a MLSz főjövedelmi forrásának ha nem is a megszűnését, hanem legalább is lényeges csökkenését jelenti.

Ez annyit is jelent, hogy a MLSz céltudatos és áldásos működését kisebb keretekbe kényszerül szorí­tani és a „nervus rerum gerendarum” apadása függetlenségét csökkenteni, tekintélyét csorbí­tani fogja.

Hiszen ha azokban a cikkekben kifejtett nézetek elterjednek a labdarúgás sportjáért érdeklődők tömegében, akkor egyúttal el is riasztja őket a szövetségi mérkőzések látogatásától és helyettük mások érdeklődését fel nem kelti, az elveszetteket mással nem pótolja.

Ezen nézetem nem puszta feltevés, hanem adatokon nyugvó valóság. Ugyanis az idei német—magyar mérkőzést valamivel kisebb számú fizető néző látogatta, mint a tavalyi osztrák—magyar mérkőzést, pedig akkor a pénztárakat lezárták és vagy kétezren nem válthattak már jegyet. Ezzel szemben az idei egyéb mérkőzések kivétel nélkül látogatottabbak voltak a megfelelő jelentőségű tavalyiaknál és az erre vonatkozó statisztikai adatok 30—35%-os emelkedést mutatnak, ami után frappánsan hat, hogy a szövetségi mérkőzésnél a várható emelkedés helyett csökenést kell megállapí­tani.

Ennek a ténynek leszögezése után rátérek magára a mumusra: a támadott válogató-bizottságra.

A válogatást tudvalevőleg egy erre a célra a tanács által választott bizottság végzi. A dolog természetében rejlik, hogy határozata végleges, a válogatásért felelősségre nem vonható, a tagokat a nyilvánossággal szemben a legnagyobb diszkréció kötelezi és az uri illem kivánja, hogy működése soha sehol még a legbizalmasabb baráti körben sem diskusszió tárgyává ne tétessék.

A válogatók helyzete hasonló a párbajsegédekéhez. A társadalom szankcionálja a párbajt; elitéli, de megtűri azt, aki nem párbajozik, kilöki azonban köréből azt, aki elfogadja a párbaj intézményét, de segédjeit dezavuálja vagy az ő akaratuknak magát alá nem veti.

A válogatók a MLSz megbí­zottjai, a MLSz az ő működésüket — bármilyen legyen is az — fentartás nélkül fedezni tartozik. Egyszerű vita nélküli szavazattal megvonhatja tőlük a megbí­zást, de működésüket vitatárgyává nem teheti. A nagy köztől nem lehet kí­vánni ezt a disztingvált felfogást, de egy országos szövetség vezető szervétől ez megkövetelhető. Ellenkező esetben úriember erre a megtisztelő megbí­zásra aligha fog vállalkozni.

A válogató-bizottság működését támadók a rendszert okolják, de elfogadható jobbat ajánlani nem tudnak. Legerősebben tartja magát az a felfogás, hogy a válogató-bizottságba ne válaszszanak egyleti intézőt, hanem másokat vagy pedig, hogy a szövetségi kapitány egyedül állapí­tsa meg a csapatot. Ezzel szemben el kell fogadni azt az érvelést, hogy az intézők értenek legjobban a játékhoz, ők ismerik legjobban a játékosokat, tehát ha helyettük másokat választanak, azoktól kevesebb szakértelmet várhatnak. A válogatásnak egy emberre való bí­zása lehet sikeresebb, mint egy szakértő bizottság válogatása, de erre nézve semmiféle garancia nincsen; ellenben a felelősség teljes súlya egy embert terhelne, akit mindenesetre fájdalmasabban érintenének a támadások, mint egy bizottságot. A jelen viszonyok közt erre a szerepre megfelelő ember aligha vállalkoznék.

A rendszerváltoztatásokról még csak annyit emlí­tek, hogy szerény nézetem szerint minden elfogadható formába öltöztetett rendszer jó, ha azoknak működését megfelelően kezeljük és a legideálisabb intézmény is rossz, ha olyannak akarjuk feltüntetni.

Az emberi elme a nyelvet, mint az ember érintkezési eszközét, annyira tökéletesí­tette és az észjárást annyira kiművelte, hogy igazán minden nehézség nélkül érvelhetünk valami mellett vagy ellen saját külön pártállásunk szerint.

A fentebb emlí­tettek folyományaként mindenki természetesnek fogja találni, ha nem a rendszerekben keresem a hibát, hanem valami másban. Ugy hiszem, hogy ez a hiba a kritikusok felfogásában rejlik, amely felfogás nem tételez fel senkiről sem kellő objektivitást hanem ellenkezőleg mindenkinek működésében szubjektí­v okokat keres.

Szerintem hibás azonban a felfogás magával a válogatás tényével szemben is és ez a hiba már teljesen általános, ezt a felfogást vallja az érdeklődök nagy tömege, amelyet erre neveltek a szakszerű és reklámcikkek egyaránt.

Az emberek ugyanis abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a szövetség válogatott csapata az ország legjobb csapata, illetve a legjobbnak szeretné tekinteni, ha ezt saját egyéni nézete megengedi. Minthogy azonban mindenkinek más a véleménye, a válogatás ezt a vágyat soha, de soha kielégí­teni nem fogja. Bárki vagy bárkik akármely rendszer alapján is válogatnak, az érdeklődők nagyobb része mindig elégedetlen lesz a válogatással, amig a jelenlegi felfogás uralkodik.

Nézetem szerint ezen felfogás eredendő oka a „válogatott” kifejezés, melyek annak alkotója igen helytelenül alkalmazott az idegen „reprezentatí­v” helyett. A „válogatott” szó magában rejti a legjobb fogalmát és ezt önkéntelenül mindenki belemagyarázza, holott az eredeti „reprezentatí­v” egészen mást jelent: olyant, aki valakit vagy valamit képvisel. Tehát a reprezentatí­v csapatok intézménye azt nem célozza és í­gy nálunk sem célozhatja, hogy az a kiválasztott legjobbakból állittassék össze, hanem hogy abba olyan játékosok válogattassanak, akik a magyar labdarugósportot kellő módon képviseljék. Kí­vánatos természetesen az, hogy ez a képviseltetés minél előnyösebb oldalról mutassa be a magyar labdarugósportot, de nem jelenti a válogatás ténye egyáltalán azt, hogy másokból alakí­tott csapat nem éppen olyan jól vagy esetleg jobban tudna ezen feladatának megfelelni. Ezen az alapon í­télik meg a helyzetet tőlünk nyugati irányban, szerte egész Európában, ennek a felfogásnak eklatáns bizonyí­tékai az angol reprezentatí­v mérkőzések, melyeknél másokból alakí­tják az egyidőben szereplő csapatokat és csak ritka kivételes eset, ha egyes kimagasló képességű játékosok két vagv három mérkőzésen közvetlen egymásután szerepelnek. Németország lényegesen más csapattal játszott az idén Hollandia ellen, mint ellenünk, az első találkozásunk alkalmával mely épen ugyanazon napon játszott Schweicz ellen. De Ausztria is megtette már, hogy egy napon játszott Németország ellen és ellenünk.

Helyezkedjünk erre a művelt nyugaton elterjedt áláspontra és mindent rögtön más szí­nben fogunk látni, sőt magunk fogunk legjobban magunkon mosolyogni, mire is volt jó: a „sok hűhó semmiért”.

Végül még egyet. A footballmérkőzés a játékos részéről egészséges testet edző szórakozás: a néző szempontjából pedig kellemes látványosság és izgalmas mulatság. Nem szabad elfelejteni, hogy az egész tulajdonképpen játék és ennek konzekvenciáját a játék minden fázisában le kell vonni. Nem szabad szélsőségekbe esnünk és győzelem esetén dicshimnuszokat zengeni, de nem szabad az elveszett mérkőzést sem nemzeti szerencsétlenségnek feltüntetni.

A vesztett szövetségi mérkőzés még nem „mohácsi vész” és ha félrelőtt a centercsatár vagy hibázott a kapus, még nem esett el Tomory, a büszke vezér.

Ilyenek jutnak eszembe, ha olvasom a szövetségi mérkőzések előzetes és utólagos magyar forrású kommentálását, melyeknek legnagyobbrészt epigon szerzői honmentő államférfiaknak vagy honalapí­tó hadvezéreknek tűnhetnek fel önmaguk előtt, amikor az országot boldogí­tó nagy eszméiket a fórum elé viszik.

(Balogh Hugó)

A válogató bizottság volt az a labda, amit sajtó és közönség nagy kedvteléssel rugdosott ide-oda, de legtöbbször hasba. A bizottság persze megunta ezt a lelkes mulatozást és szétszaladt. Egyet kivéve: Löwenrosen mestert, aki kijelentette, hogy őtet nem lehet terrorizálni és ő marad kontrollálás végett.

Az uj bizottság ma igy fest: Oprée—Löwenrosen—Vida—Járitz, Maleczky.

Tehát Opreé van a kapuban. A tip jó: ismeri az embereket, nemcsak a válogatottakat, de a válogatókat is egész a peislijükig jobban, mint Iszer.

Bekknek meghagyták Löwenrosent. Ő lesz az első magyar általános és titkos válogatóbekk. Az ő nagy súlyán megtörik majd minden támadás, ami a MTK pálya felől jön. Halfnak nem tenni még azért is indokolt volt, mert kedve szottyanhatna Takácscsal helyettesittetni magát.

Halfnak Vida lett megválasztva. Ő a legstaminásabb ide-oda futó-szövetség, szerkesztőség, MTK és az orfeum között. Nehezen vállalta a tisztét, mert fölemelőbb, bár könnyebb, kritikát gyakorolni, mint alkotni.

Az egyik csatár a gyors járású Járitz, aki már is kifutott a bizottságból.

A másik Maleczky, akit azért választottak meg, hogy legyen valami bent Malakyból a bizottságban. Egyéb értelmét a választásnak bajos kisütni.

A szomorú csak az, hogy a bábák hada között a gyermek XI csak ma — szerdán — az utolsó percben tudott megszületni. Azt rábí­zták a Népszerűség nevű gólyanénire.

Ilyen körülmények között egy mentő ötlet: nem lehetne a vasárnapi metset halaszthatatlan akadályok cí­mén lemondani?

A válogatott XI névsora végre megszületett. Félő személyek benne Kertész I. és Vágó, az előbbi, mert mai formájában is alul marad Patakinál, mert közel se jár technikában és tudásban hozzá. Az utóbbi még uj ember és tartani lehet tőle, hogy a vérkeresztséget Bécsben nem jól fogja letenni, pláne a neki szokatlan oldalon. Károly helyett is jobbnak hisszük Hlavayt, mert jobban bí­rja a tempót. Egészében nem sok a reményünk a csapat győzelméhez, tekintve, hogy Schlosser sincsen jó formában és Rumbold sem talál a füves pályához. Csüdör mellőzése indokolt volt az utolsó labilis formákat tekintetbe véve.

MLSz. Kivonat az igazgató-tanács 1912. évi április hó 26-án és folytatólag április hó 29-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből: Az igazgató-tanács a válogató-bizottságban Iszer Károly, Lázár József, Malaky Mihály és Szüsz Hugó lemondása folytán megürült helyekre Járitz Gyulát, Malecky Románt, Oprée Rezsőt és Vida Henriket választotta.

(Nemzeti Sport, 1912. május 5.)

1912. május 5., *16:00, Bécs, Hohe Warte, Ausztria — Magyarország 1:1 (0:1)
vezette: I.T. Howcroft (angol)
nézőszám: 12 – 14 000
**Ausztria: Noll (DFC) — Graubart (DFC), Tekusch I. (WAF) — Weber (Vienna), Braunsteiner (WSC), Tekusch II. (WAF) — Little (WAF), Merz (DFC), Studnicka (WAC), Fischera (WAF), Andres (WAF)
Magyarország: Domonkos (MTK) — Rumbold (FTC), Payer (FTC) — Vágó (MTK), Károly (BAK), Kertész III. (MTK) — Sebestyén (MTK), Bodnár (MAC), Kertész I. (MTK), Schlosser (FTC), Borbás dr. (FTC)
Gól: Fischera (88.) illetve Bodnár (22.)
A válogató bizottság összetétele: Járitz Gyula, Löwenrosen Károly, Maleczky Román, Oprée Rezső, Vida Henrik
Szövetségi kapitány: Herczog Ede

SH-19120506-0607-19120505

SV-19120506-0506-19120505

NS-19120512-0607-19120505

NS-19120519-060708-19120505

SH-19120513-03-19120505

Langfelder Ferencet választották meg a lemondott Járitz Gyula helyére válogató bizottsági tagnak.
MLSz. Kivonat az igazgató-tanács 1912. évi május hó 24-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből: Válogató bizottsági tagul Langfelder Ferencet választotta meg a tanács.

(Sportvilág, 1912. május 27. & Nemzeti Sport, 1912. június 2.)

Opreé Rezső lemondott a válogatóbizottságban elfoglalt elnöki tisztségéről.

(Sportvilág, 1912. június 17.)

* Illustriertes (Österreichisches) Sportblatt, 1912. április 27.
**Illustriertes (Österreichisches) Sportblatt, 1913. április 26.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
01.26. 19:00 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ