Muzeális bajnoki beharangozó: 1981.IV.18. Újpesti Dózsa – Ferencváros 0:2

Közzétéve: 2009. március 22. vasárnap | Szerző: lalolib

Biztos vagyok benne, hogy kevés olyan Fradi szurkoló van, akinek emlékei között nem szerepelne kitüntető helyen egy olyan mérkőzés, ahol az ősi ellenfélre, a Dózsára mértünk súlyos csapást. Azon kevesek, akik nem rendelkeznek ilyen emlékkel, azok vagy nagyon fiatalok, vagy éppenséggel a memóriájukkal van gond. Bár néha én is komoly emlékezetvesztés állapotába tudok zuhanni, de az nem fordulhat elő, hogy ne emlékezzek legalább egy, nagy győzelemre.

Ferencváros-Dózsa, a derbi, a mérkőzés, melyre már napok óta készülünk, melyre nem kell külön zenetanár, hogy rá tudjunk hangolódni. A Fradisták számára biztosan nem kell. Mert szombaton nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a 110 éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kísérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném.

Talán ezért is vagyok könnyű helyzetben, amikor egy 1981-es Dózsa verésről kell néhány mondatot írnom. Elnézést, de oldalunk bármennyire is ragaszkodik a tényekhez és bármennyire is megpróbál a realitásoknál maradni, nekem a lila-fehérek mindig csak dózsások maradnak (szerkesztőtársam még ennél is tovább finomította, neki csak „dósza”). Bár hosszú rábeszélés és unszolás után leszoktam az ellenség kifejezésről és saját magamra erőltettem az ellenfél szót, ezért csak megmaradok az enyhén pikírt megjegyzéseknél, melyeket nincs olyan „cenzor” mely ki tudna törölni egy Fradiról szóló honlapról. Ráadásul Fradista társaimmal egy halom más jelzőt is használhatnék, de mivel szeretem és tisztelem az állatvilágot, valamint soha nem volt rasszista (legfeljebb a szurkolás hevében), így el is tekintek azon kifejezésektől melyekkel a lilákat szoktuk jellemezni.

Melyek nem új keletűek, melyeket már a nyolcvanas években is skandáltunk és nem csak azért, mert ellenségek vagy ellenfelek lennének, hanem mert igenis ez hozzátartozik egy Fradi-Dózsa rangadóhoz. Lehet ezt szépíteni, akik részesei voltak a hetvenes és nyolcvanas évek csatáinak, azok jól tudják, hogy nem csak a pályán, de azon kívül is voltak ütközetek szép számmal. Nem szép dolog, tudom. Normális esetben fel is emelném a hangom, de a derbi nem tartozik a normális mérkőzések sorába, így sok mindenből feloldozást is kapunk.

balról: Nyilasi, Kakas, Mucha, Jancsika, Pogány, Takács, Szokolai, Ebedli, Murai, Major, Judik

Az 1981-es mérkőzésről nincsenek emlékeim, nekem „a derbit”, az 1990-es „öt Nyílvesszős győzelem” jelenti. Ettől függetlenül vannak érdekességek, melyek összekötik ezt a két mérkőzést. 1981-ben a derbi egyik főszereplője, Nyilasi Tibor volt, aki főleg a második félidőben játszott kiemelkedően. 1990-ben már nem a pályán, hanem a kispadon bizonyított Nyíl, akinek az első, bemutatkozó mérkőzése volt a Megyeri úti rangadó. Az 1981-es győzelem azért is játszik fontos szerepet, mivel ezzel a győzelemmel nyílt meg igazán az út, a végső siker, a bajnokság megnyeréséhez. A Dózsa győzelem után várt még a csapatra egy rangadó a Honvéd ellen (idegenben nyertünk 1:0) és utána már nem volt megállás, öt év után ismét bajnoki címet ünnepelhettünk.

A Ferencváros története során számos nagy sikert ért el nem csak a hazai tétmérkőzéseken, de a nemzetközi találkozókon is. Nyertünk KK-t, VVK-t, játszottunk KEK döntőt, és BL csoportkörben is szerepeltünk. Mindegyik diadal külön-külön hatalmas siker és a szurkolók számára maradandó emlék. Mégis, a Fradi 110 éves történetét a Ferencváros-Dózsa rangadók szele lengi át, teljesen függetlenül attól, hogy az adott évben melyik csapat hányadik volt a tabellán. Sokszor volt az érzésem, hogy maga a mérkőzés csak kellék ahhoz, hogy szenvedélyünk titkos bugyraiból előtörhessenek azok a megmagyarázhatatlan érzések, melyek kizárólagosan a Dózsa elleni derbire tartalékolják magukat.

Ez a labda még a kapufán csattant. ((Az 1980/81-es szezon fotói: Pozsonyi Lajos / Magdics László))

1981-ben remek érzés volt szurkolóként részt venni a Megyeri úti találkozón. Ebedli, Nyilasi és Szokokai remek játékának köszönhetően, Pogány és Mörtel góljaival nyertünk 2:0-ra.

Pogány megszerzi a Fradi első gólját ((Az 1980/81-es szezon fotói: Pozsonyi Lajos / Magdics László))

Már az utolsó mondaton gondolkodtam, amikor a szemem megakadt a Népsport akkori számán. A Fradi-Dózsa meccsen kívül, látni az oldalon még két NB1-es mérkőzésről beszámolót. Három mérkőzés: 32 ezer néző. Vajon akkor annyival jobb volt foci, mint manapság? Nem vagyok focitörténész (ezt a rangot meghagyom Imre bátyámnak), csak szurkoló. A válaszom is egyszerű lesz, csak felsorolok néhány nevet, akik 1981-ben, ezen a három találkozón játszottak: Nyilasi, Ebedli, Szokolai, Sarlós, Tóth A., Fekete, Katzirz, Róth, Dárdai, Veréb, Szántó, Garaba, Dajka, Kozma. A kispadon is olyanok ültek, mint Novák Dezső, Szusza Ferenc, Puskás Lajos, és Tichy Lajos.

1981-ben ilyen nevek fémjelezték a magyar labdarúgást. Kell ennél bővebb magyarázat?

- lalolib –