2013/14 – A két félidős bronzérem

2013-14-moniz-dollEgy kicsit szándékosan húztam az időt. Nem akartam abba a hibába esni, mint néhány foteles jegyzetemnél, amikor is utólag már túl közelinek véltem annak a bizonyos lónak a másik oldalát. Annál sokkal bonyolultabb és összetettebb volt a 2013/14-s bajnokság, hogy kizárólag érzelmi húrokat pengetve nézzek a “pohár fenekére”. Ezen túl amikor megpróbáltam összerakni a 22. bronzérmünk szezonját, mindig Imre bátyám (Nagy Domokos Imre, vagy ahogy sokan az oldalunkon megjelenő írásaiból ismerik: YSE) örökbecsű mondása csengett fel először: “a sikert csak az előzmények ismeretében lehet helyesen értékelni.” Bár az állítást lehetne közhelyesnek is nevezni, de mikor belegondoltam annak valódi tartalmába, egy kicsit meg is rémültem. Mert az tény, hogy a megszerzett bronzérmet elkönyvelhetjük sikernek, bár voltak olyan szakaszok a Ferencvárosi labdarúgás történelmében, amikor egy bajnoki harmadik hely csalódással és edzőbuktatással végződött. De tudjuk azt is, hogy 2006 óta egészen más szelek simogatják, vagy inkább korbácsolják az Üllői úti fákat, mely miatt zöld-fehér szívünk egészen másként reagál, mint régen. Ha belegondolok és újra átélem néhány hazai mérkőzésünk hangulatát, a fátyolos szemeket, az egymást önfeledten ölelő szurkolótársaimat, a játékosok “gyerekes” táncát a tábor előtt, akkor egyből más irányba terelődnek a gondolataim. És már most tudom, hogy nem egy szokványos szezonértékelés fogok írni.

Mert talán nem is tudnék. Meg túl sok értelmét sem látom, hiszen ahhoz túl közeli még az élmény, ráadásul az oldalunkon minden mérkőzésről olyan részletes beszámolót állított össze szerkesztőtársam, hogy azokat nem nagyon van értelme kiegészíteni. Szakmai alapon meg tényleg nem akarok okoskodni. De akkor vajon mi lesz a siker előzményeinek ismeretével? Ha nem fejtjük meg, akkor Imre bátyám szavait egy kicsit másként értelmezve, annak hiányában ne is örüljünk neki? Ezek után azonnal fel is vetődik egy kérdés: egy szurkolónak egyáltalán kell foglalkozni az előzményekkel, vagy csak egy feladata van, örülni a sikernek? Mert végül is valójában mennyit raktározunk el az emlékeink tárházába a 2013/14-s idényből?

2013. ősze: Az első félidő

Egy biztos, nem volt egy hétköznapi bajnoki szezon. Amikor 2012 augusztusában Ricardo Moniz leült a Fradi kispadjára még nem nagyon gondoltunk arra, hogy személyében nem csak egy edzőt kapunk. Bármennyire is furcsa leírni egy Hollandiából érkezőre, de vele visszakaptuk az elveszni látszó Fradizmusunkat is. Ezer fokon égő személyisége, a foci iránti alázata olyan magasságokba emelte, amit nagyon kevés edző mondhat el magáról. Mert az tényleg ritkaság számba ment, hogy még a vereségek után sem szólalt meg a jól ismert “takarító” rigmus, volt türelem és egy olyan fokon égő szerelem közte és a szurkolók között, mely sokkal többet elbírt mint másoknál. Erre meg tényleg nehéz magyarázatot találni, ahogy arra sem, hogy mikor a sikertelen 2013 ősze után a klub vezetősége menesztette, nagyon sokan (köztük én is) elég nehezen élték meg a váltást a kispadon.

20130922-ujpest-monizPedig ha jól belegondolunk, a döntés törvényszerű volt. És egy kicsit kegyetlen is, és akkor még a bátorságot nem is említettem. És lám, most tényleg kell egy kis magyarázatot találni, egy kis fogódzkodót ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni és le tudjuk zárni Ricardo Moniz időszakát. A 2013/14-s bajnoki szezon első 8 fordulója után még senki sem sejtette, hogy hamarosan nagyot fordul a világ… túlságosan is nagyot. A sors iróniája, vagy talán a kegyetlen játéka miatt, de a sikeresnek mondható őszi kezdést az Újpest elleni felejthetetlen 3:1-s győzelem zárta le. A szeptember 22-i derbi, a 22 ezres nézőszámával, a fantasztikus hangulattal, a gólok mámorával egy olyan új világba repített el minket, ahonnan úgy éreztük már soha nem térünk vissza. Emlékszem, a derbi utáni másnap csak boldog és mosolygós embert láttam az utcákon. Tudom, ez csak egy zöld-fehér fénnyel átszőtt emlékkép, de bármikor is jut az eszembe, ez mindig erőt ad.

20131102-dvtk-adamsHa nem csal az emlékezetem, akkor Kodolányi János mondta (írta) egyszer, hogy a boldog békeidők arra voltak jók, hogy utána legyen mire emlékezni a háború poklában. Számunkra a derbi győzelme és a 8. forduló utáni biztató 2. hely jelentette a boldogságot, amit egy nagyszerű sportember váratlan és tragikus sorsa rombolt szét. Ahhoz már pszichológusnak kéne lennem, hogy megfejtsem azokat az érzelmi viharokat melyek a csapatot és főleg Ricardo Monizt terhelték Akeem Adams tragédiája után. Sokak szerint bármennyire is kegyetlenül hangzik, de túl kellett volna lépni ezen, hiszen “az élet mégis csak megy tovább”, de Ricardo erre nem volt képes. Ráadásul az a fajta törődés, aggódás és vívódás mely jellemezte a holland mestert, teljesen rátelepedett a csapatra is. A következő 8 fordulóban négyszer kaptunk ki, háromszor játszottunk döntetlent és csak egyszer, Diósgyőrött győztünk 4:1-re, mely hűen megmutatta a csapatban és főleg az edzőben tomboló viharokat. Emlékezzünk csak a lefújás utáni percekre, amikor Ricardo Moniz könnyes szemekkel, Akeem mezét a magasba emelve vonult a Fradi tábor elé.

A mai napig felfoghatatlan, hogy a sikertelen hazai mérkőzések után sem hangzottak fel a régmúltból jól ismert rigmusok, melyek olyan sikeres edzőknek üzentek mint Novák Dezső (a legendás játékos-edzőt február 27-én vesztettük el, de emléke örökké velünk marad) vagy Nyilasi Tibor. Utólag úgy gondolom, hogy Ricardo Moniz menesztése bár törvényszerű volt és ismerve az utána következő időszakot jó döntésnek is bizonyult, bennem mégis van hiányérzet. Még fél évvel a történések után sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mi lett volna ha… aminek persze semmi értelme, ráadásul Thomas Doll érkeztével más impulzusok szabadultak fel, mégis fájlalom Moniz távozását, mert nekem sokat adott és olyan érzelmeket szabadított fel, melyekről ötvenen túl már azt hittem, örökre elfújta őket a szél. Mégis váltani kellett, amit mindennek ellenére el is fogadok. Bár annyit azért megjegyeznék, hogy a bajnokság hivatalos féltávjánál ugyan a 7. helyen álltunk, de csak 3 ponttal voltunk lemaradva a dobogótól. Ezen megállapítás után is jöhetnének a “ha” szócskák, de utólag már tényleg butaság lenne bármilyen teóriával előállni.

Főleg úgy nem, hogy Moniz után a klub vezetősége újra belenyúlt a varázskalapba és Thomas Doll személyében megtalálta azt, aki 2014 tavaszán sikeresen kirángatta a csapatot a kábulatból. De még mielőtt rátérnénk a “második félidőre”, annyit még hozzá kell tennem, hogy Monizzal nem csak a fanatizmus érkezett az Üllői útra, hanem olyan játékosok is, mint Besic, Leonardo és Jenner. Tudom, hogy az érem másik oldalán ott van Tuijp és Valpoort neve is, de az előbbi hármas olyan szintet hozott el az Üllői útra, melyre régen nem volt példa. Bár nem szeretném a jelent belekeverni az értékelésbe, de az ő “elvesztésüket” épp olyan nehéz lesz feldolgozni, mint 2013 telén Ricardo Monizét. Pedig fel kell rá készülni, hiszen Doll érkeztével másfajta szemlélet, másfajta stílus és másfajta eredményesség költözött az Üllői útra.

2014 tavasza: A második félidő

(fotó: Czerkl Gábor, nso)

(fotó: Czerkl Gábor, nso)

Amikor nyilvánosságra került, hogy Monizt a német Thomas Doll váltja a kispadon az első gondolatom az volt, hogy “itten most komoly fennforgás” várható. Két ország, két különböző stílus, és két teljesen különböző karakter. Vajon egy német edző hogyan fog rendet rakni a fejekben, vajon hogyan fogja “átkonvertálni” a holland stílust németre és vajon milyen mozgások várhatók az öltözőben. Egy barátom mesélte, aki Németországban talált munkát egy építőbrigádban, ahol több volt a légiós mint a hazai, hogy néhány napos laza nap után, egy reggel kicsapódott a szállás ajtaja és belépett rajta a cég főnöke. Nem kiabált, nem fenyegetőzött, de olyan németes alapossággal és precizitással ismertette az elvárásokat, hogy onnantól mindenki tudta a dolgát… igaz, senki sem akart a főnök szemébe nézni. Ez a kis tanmese lehet, hogy sántít Doll esetében, hiszen az ideérkezésekor azt pletykálták a jól értesültek, hogy Hamburgban túl jó viszonyt ápolt a játékosokkal és valójában ez lett a veszte. Végül is teljesen mindegy, hogy németes alapossággal, vagy baráti bratyizással tett rendet az öltözőben, de tény, hogy amikor március 2-án kifutott a csapat a Puskás gyepére a Győr ellen, egy teljesen más mentalitással találtuk szembe magunkat a lelátón.

Pedig új játékosként csak Pavlovic, Laczkó és Ugrai érkezett, igaz végre teljes mértékben felépült Leonardo aki már az első meccsén bizonyította, hogy kimagaslik a magyar bajnoki mezőnyből. A három érkezőből meg hamar kiderült, hogy csak Pavlovic számít erősítésnek, igaz őt meg előszeretettel állították ki a bírók (először már a nyitómeccsen). A védő érkeztével egyből látható is volt Doll terve a tavaszi idényt illetően. Biztonságos védekezés, rövid passzos játék, középen Leonardo teljesen szabadon mozogva. Nincs rohanás, nincs kapkodás, nincs totális offenzíva, nincs 10 kihagyott helyzet. Fölösleges ekkora energiákat mozgósítani, nem szabad gólt kapni, lőni kell egyet és azzal bezsebelni a három pontot. Első hangzásra elég egyszerűnek tetszik (valójában az is), de vajon az a csapat, mely Moniz támadó stratégiáján “nevelkedett”, vajon képes lesz zökkenőmentesen átállni? A válasz egy halvány nem és egy erős igen.

A halvány nem a 2014 tavaszának első négy fordulójára vonatkozik, amikor is három döntetlen és egy vereség volt a mérleg. Ami érdekesség és még tanulmányt is lehetne írni a szurkolók lélektanáról, hogy ezek után sem csendült fel egyszer sem az előző évben oly sokszor skandált “Ri-car-do” rigmus. Nem voltunk türelmetlenek, mert egyrészt tiszteltük Doll játékos-múltját, másrészt láttuk, hogy az átalakulás nem fog egyik napról a másikra menni. Persze voltak bennem is kételyek. Besic jobbhátvédként való szerepeltetését nem nagyon értettem (a mai napig sem értem) és azzal sem volt könnyű megbarátkozni, hogy az elmúlt évek legjobb játékosát és góllövőjét, Böde Danit a kispadra száműzte. Tudom, vele kapcsolatban is felmerül az a bizonyos “ha”, mely a Győr elleni kihagyott büntetőhöz kapcsolható, hiszen ha akkor, 1:0-s vezetésünknél belövi, lehet, hogy június 1-én nem a harmadik helyet, hanem a 29. bajnoki címünket ünnepeljük.

20140601-paks-3Az igazi fordulópontot újra a sors kormányozta felénk. Ősszel a derbi győzelem után jött a visszaesés, tavasszal a derbi után jött a fényáradat. Nem véletlenül tartják közel száz éve a Fradi-Újpestet derbinek, az év mérkőzésének, mely sok esetben az egész magyar labdarúgásra komoly hatással van. Ránk nézve meg szinte mindig. 2014. április 4-én a Megyeri úton úgy nyertünk 2:1-re, hogy az a győztes gól, amit Leonardo szerzett a 88. percben örökre bevonul a legendás gólok közé. Innentől kezdve aztán nem volt megállás… igaz, sziporkázó játék sem, de a sorozatban szerzett 9 győzelem után lehet bárkinek is hiányérzete? Vajon fel lehet sorolni ellenérvként, hogy 5 alkalommal csak egy góllal nyertünk? Vagy azt, hogy ezt a sorozatot valódi középcsatár nélkül értük el? Felhozni persze lehet, de annak valójában semmi értelme sincs.

Már csak azért sem, mert mikor 2014. június 1-én Iványi hármat fújt a sípjába, a szurkolók olyan hangerővel skandálták, hogy “Európa!”, hogy az minden kételyt elnyomott. A stadion lelátója egy közös ölelésbe fonódott össze, de ettől függetlenül mindenki tudta, a boldogság nem elsősorban a harmadik helynek szól és nem is a leendő nemzetközi kupaszereplésnek, hanem magának a sikernek. Mert csodás érzés volt együtt lenni, együtt ünnepelni és együtt érezni, hogy újra van csapatunk és újra van tervezhető jövőnk. És minden bizonnyal sokan voltunk olyanok is, akik amellett, hogy tapsoltunk Doll eredményességének, a szívünk mélyén Moniznak is, sőt talán még elégtételt is éreztünk, hiszen meggyőződésem, hogy a 22. bronzérmünkhöz mindkét edzőre szükségünk volt.

A hosszabbítás percei

A jegyzet elején még bizonytalan voltam, hogy vajon saját magamnak is bizonyítani tudom-e azt, amiben tényleg hiszek és amit Imre bátyám remekül fogalmazott meg, miszerint “a sikert csak az előzmények ismeretében lehet helyesen értékelni.” A most következő állítással valószínűleg nem mindenki fog egyetérteni, de szerintem a 22. bronzérem megszerzéséhez mindkét edzőre szüksége volt a Ferencvárosnak. A győzelmet kisajátítani még akkor sem szabadna, ha én tűzném ki az elfoglalt vár bástyájára a zászlót – az idézet nem pontos és nem is tudom hol olvastam, de jelen esetben nagyon fedi azt, amit gondolok a 2013/14-s bajnokságban megszerzett harmadik helyünkkel kapcsolatban.

Abban biztos vagyok, hogy évek múlva sem fogunk közömbösen és unottan gondolni a szezonra, hiszen az tele volt érzelmekkel, csalódással, reménnyel, könnyekkel és mosolyokkal. Ráadásul ezen érzelmi hullámvasútról folyamatosan láttuk azt a csodát, mely az Üllői út 129. alatt nőtt ki 14 hónap alatt és már csak arra vár, hogy 2014. augusztus 10-én birtokba vehessük. Bár vannak viharok a regisztráció körül, de biztosra veszem, hogy ezek közeledve a nyitányhoz csitulni fognak. Mert akinek igazi szenvedélye a Ferencváros, az úgy sem tud sokáig távol maradni tőle. Ahhoz persze, hogy igazi tartalommal tudjuk megtölteni a III. Szentélyt, nem lesz elég a monumentális stadion, az “örző-védő” Fradisas, a Fradi dicsőséges múltját prezentáló Springer és Albert szobor, de még a várható telt házas nyitány sem.

Ahhoz csapat kell. Jobb csapat mint amely kivívta a bronzérmet és az Európa Ligában való indulás jogát. A remény adott, a megvalósulásra meg csak a jövő adhat választ.

2 hozzászólás a(z) 2013/14 – A két félidős bronzérem bejegyzéshez

  • Már nagyon vártam az év végi összefoglalót,és nem is tudok semmi újat,hozzá tenni,maximum a saját gondolataimat.
    Az ellentétes impulzusú szezonból kihoztuk a legtöbbet,bár ezt a bajnokságot még a tavalyinál is könnyebben lehetett volna “lehozni”.
    De most már nincs mese kötelező a BAJNOKI CÍM megszerzése.Nem lehet mellébeszélni,a feltételek minden szinten adottak.
    Van egy kis tanácstalanságom a Leonardo-Gera ügy miatt-ha egyátalán van ilyen-,de bízva fordulok majd amikor tehetem a lap top-om elé.

    Ui.

    Ha nem lenne ilyen kacifántos és “drága” vennék magamnak és a Kisfiamnak éves bérletet,igaz max. 1-2 meccsre tudnánk kimenni,de most több,mint 10 év elteltével valami újra megmozdult bennem.
    Ehhez egy jó gárda és a TEMPOFRADI hozzászólói és szerkesztői is kellettek.

    Köszönöm Lalolib,Karcsi,Yse,Becefix és még sokan mások!!!!!!!!

  • Az áttekintéshez két gondolattal járulnék hozzá:
    1/ Mind Moniz, mind Doll kiváló edző a maga módján. Olyan, amilyen (főleg manapság?) nincs sok. Csak míg Moniz elsősorban játékosokat akar nevelni (többen szépen fejlődtek a keze alatt); addig Doll csapatot akar építeni. És képes arra – mint az igazi vezetők – hogy látszólag kegyetlen döntéseket is meghozzon.
    2/ A „nagy hajrát” – és ilyen nagyon régen volt a Fradi történetében – idegileg sokkal jobban bírtuk, mint az ellenfelek. Látszólag rajtunk volt a nagyobb nyomás, ám mégis a többiek bizonytalanodtak el egymás után, és vesztettek elvben könnyen megszerezhető pontokat.
    Szóval a „diókrémet sikerült kikeverni” – de most egy magasabb fokozatút kell elkészíteni.

    Egyébként pedig köszönöm a „puskázást”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 05.27. 20:00 Újpest–FTC (Tv: M4Sport)
Következik: 05.31. 21:05 PFLA-FTC (M4Sport)
Következik: 06.07. 21:05 FTC-DVTK (TV:M4Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST