2017 ősz – Harmincadik felé, félúton

harmincadik-feléMinden jó, ha vége jó – ezt az örök érvényű mondást már Shakespeare is “tollba mondta” egy igazán keserédes komédiában, de vidámabb vizekre evezve ezt a néha közhelynek tetsző megállapí­tást egy magyar nóta is megénekli, tetézve azzal az igazán optimista kifejlettel, hogy egyszer az ég is kiderül. Ez a kijelentés meg ránk, Fradistákra 2017 nyarán és őszén hatványozottan érvényesült is. Sőt, ha a szí­vünk mélyén kezdtünk el kapiskálni, akkor a nyári hónapok inkább csalódottságot és keserűséget hoztak. Ezen meg túl kell esni, nem lehet a szőnyeg alá söpörni mert egy idő után a kidudorodó kupacon hanyatt esünk és vérző orral nézünk körbe, reménykedve, hogy senki sem látta a maflaságunkat. Még jó, hogy mindezen a kellemetlen perceken az elején túl tudunk esni és bár nem éppen olvasmányos a kezdet (őszintén nehezen is esik ezekre a hetekre visszaemlékezni), de a történetünk, ami a szemünk előtt pereg jobban fog hasonlí­tani egy Hollywoodi filmre, mint Shakespeare tragikomédiájára. Shakespeare-től még elfogadjuk a keserédes befejezést, de ha egy film végén nincs happy end, vagy nem csordulnak ki az öröm könnyei, akkor bizony a vetí­tés végén újra beállunk a sorba a pénztárnál és visszakérjük a pénzünket. 2017 decemberében nem kellett a pénztárosnak újra munkába állnia, a tél is hiába tette próbára a tűrőképességünket, a csapat teljesí­tette a bajnoki elvárásokat és bár ez nem annullálta a nyár keserveit, de “ha a vége jó”, akkor az ég is kiderül és bizakodva várhatjuk a tavaszt. De mielőtt elrévednénk az ünnepi hangulatba, ugorjunk vissza ahhoz az időszakhoz, mely nem csak nehézségeket hozott, de csalódottságot is…Nem is keveset.

2017 nyarán a hőség becsomagolta az országot. Túl sok időnk nem maradt az önfeledt nyaralásra a csalódást okozó 2016/17-s idény után. A magyar kupát büntetőkkel ugyan megnyertük (zsinórban harmadszor!), de tudtuk, ahhoz, hogy az Európa Ligában az előző évekhez képest valamelyest jobban szerepeljünk, több kell. Sokkal több. Bele is csaptunk a lecsóba, a távozók helyett (Dilaver, Nalepa, Hüsing, Kleinheisler, Djuricin) jöttek újak, akik első “hallásra” jónak is tűntek: Rui Pedro, Gorriarán, Priskin, Bőle, Otigba és Lovrencsics Balázs. De vajon elég lesz néhány hét arra, hogy összecsiszolódjon a csapat? A választ elég hamar megkaptuk.

Az EL-selejtező első fordulójában a lett FK Jelgaván még túltettük magunkat, hoztuk a kötelezőt, nem volt káprázat, a gólzsák sem nyí­lt nagyra, de kettős győzelemmel léptünk tovább. Majd jött a fekete nap, július 13-a. Ott is egy perc, melyről nehéz eldönteni, hogy akkor Shakespeare tragédiáját éltünk át, vagy saját szerencsétlenkedésünk áldozatává váltunk. Akkor ott, a Groupama Arénában, a Midtjylland elleni mérkőzés 45. percében – és még utána is hetekig – egy bizonyos svájci bicskát emlegettünk, mely a szí­vünkbe döfött és egy megnyertnek hitt mérkőzésből keserves végkifejletet varázsolt. Mert az tény, hogy a megadott büntető és Koch kiállí­tása igazságért kiáltott, de ettől még nem kellett volna három gólt kapni a második félidőben, nem szabadott volna összeroppanni. A visszavágó már csak formalitás volt, ráadásul a megfogyatkozott csapatunk (Koch és Botka eltiltás, Leandro, Böde sérülés) egy pillanatig sem hitte, hogy van esélye a továbbjutásra. Ezzel le is zárult a hőn áhí­tott (és í­gért!) EL szereplésünk. Reménykedtünk? Hittünk benne? Talán egy kicsit igen, hiszen már évek óta adottak hozzá a körülmények, mégis olyanok vették el a reményünket és a hitünket, akiknél “papí­ron” jobbak voltunk, de ami a pályán sajnos nem vált valóra. A szomorú az, hogy ez megy már évek óta. Európa meg egyre távolabbra kerül.

Mindezek közben elkezdődött a 2017/18-as bajnoki szezon is. A nyitó mérkőzésen nem bí­rtunk a Pinyő-féle tolódással és a helyenként durvaságba csapó felcsúti csapattal, de a legnagyobb “gát” a svájci-bicska három napos feldolgozatlansága okozta. A lelki sebeken túl azért látszott, hogy a távozók és az érkezők “aránya” nem az utóbbiak javára billen, ráadásul a védelem közepén olyan lyukak tátongtak, melyek nagyon gyors beavatkozásért kiáltottak. Otigba az első meccsén megsérült, Doll mester meg próbálkozott: Koch-Leandro, Batik-Leandro, Batik-Gera, Batik-Koch majd Otigba felépülése után Otigba-Batik…Valójában egyik sem vált be, ráadásul a ellenfél támadásait sem tudtuk hatékonyan szűrni, a Gera-Gorriarán kettős között nem működött a “kémia”. Valami nagyon hiányzott a táncból, amit az eredmények is igazoltak. Augusztus végéig ugyan nem kaptunk ki, de a két győztes meccsünk mellé (Mezőkövesd, Haladás) három olyan döntetlen párosult, melyből egyedül az Újpest elleni derbi volt elfogadható. A Paks elleni hazai mérkőzésen “kicsordult a pohár”, a szurkolói elégedetlenség olyan szintre emelkedett, mely a legrosszabb énünket hozta ki belőlünk.

A pályán nem volt szervezettség, a játékosok össze-vissza helyezkedtek, nem volt senki, aki összerántsa a fejetlenséget, bár mentünk előre…vagyis helyesebben egyet előre, majd kettőt hátra. A sokadik visszapassz után, látva a teljes tanácstalanságot kezdett fogyni a türelem a lelátón, és nem csak az ősi mesterség jelzőjétől zengett az aréna, de ha tehetjük, mindenkit elzavartunk volna az Üllői út környékéről. Totális reménytelenség lett úrrá rajtunk, nem láttuk a kiutat, elegünk lett középszerűségből miközben a szakmai vezetés próbálta magyarázni a kilátástalan játékot. Nem volt védelmünk, a középpálya céltanul kóricált a pályán, elől egyedül Varga Roland góljai tartották életben a csapatot. A nézőszám egyre csökkent, az ősi mesterség jelzője mellé már Thomas Doll-tól is “hangosan” köszönt el az aréna. Változásra volt szükség, egyszerűen nem akartuk szó nélkül eltemetni a harmincas álmainkat. Mindezek betetőzése volt a felcsúti vereség a Videotontól, egy olyan mérkőzésen, ahol azt csináltak velünk, amit csak akartak, közben mi meg azért imádkoztunk, hogy az áramszünet megmentse a csapatot. Nem tette…Hét fordulón voltunk túl, 10 pont mely 50 %-ot sem ért, miközben a Videoton előnye 7 pontra nőtt.

A “varázspálca” augusztus utolsó napjaiban villant. Jött Spirovski, Paintsil és Blazic. Ebbe a sorba illik még Pedroso is, akit augusztus elején igazoltunk. Négy olyan játékos, aki egyből a kezdőben találta magát…miközben már javában tartott a bajnokság. Ha a nyári igazolásokból bevált Otigba-Gorriarán kettőst is hozzávesszük, akkor hat játékost kellett szinte napok alatt csapattá formálni. Nem volt idő pepecselni, egyből jött a mélyví­z, melyből Spirovskiról és Blazicról sejtettük, hogy nem fognak elsüllyedni, de vajon a 19 éves Paintsilt megtaní­tották úszni? A választ már az első meccsén megkaptuk és azóta is csak kapkodjuk a fejünket, mert az egyik ámulatból a másikba esünk a rövid idő alatt Páncél Joe-nak becézett fiatal ghánai játékos produkciójától.

A pontgyűjtési és a bizalom visszaszerzési akció szeptember 9-én indult a Vasas elleni “flúgos futamon”, mely egészen az őszi szezon zárásáig tartott. 12 mérkőzésből 10 győzelem, 1 döntetlen és 1 vereség, mely egészen kiváló 86 %-s teljesí­tmény. Varázslat történt, vagy valami csoda? A fociban ezek a szavak ismeretlenek, de a számok mögött több érdekesség is megbújik. Mert bármennyire is hoztuk a győzelmeket, ezek közül több inkább tartozott a nehezen emészthető produkciók sorába, mint a bécsi operagálába. Hektikus volt a szereplésünk, idegenben szenvedés (kivétel a Honvéd elleni 3-1), a Szentélyben meg helyenként egészen elfogadható játék…vagyis inkább küzdelmes, harcos és egyéni villanásokkal tűzdelt győzelmek. Hol Varga Roland, hol Böde Dani, hol meg Paintsil döntött egy-egy nagyszerű megoldással. A DVTK, az Újpest és a Debrecen elleni hazai győzelmek még í­gy is emlékezetesek, még ha nehezen is születtek meg. Ráadásul mindhárom ellenfél játszani is akart és ilyen ellenfelek ellen – főleg hazai pályán – nem szokott gond lenni.

A Debrecen elleni, november 4-i mérkőzés nem csak a győzelemtől volt hangos, újra megtelt az aréna, visszatért a tábor (B-közép, kinek mi tetszik), egy három éves számomra értelmetlen huzavona után, mely során mindkét  – mindhárom – fél olyan sebeket kapott, hogy azokból csak komoly orvosi beavatkozás után szokás visszatérni. Sajnos az örömbe üröm is vegyült, olyan események történtek a mérkőzés szünetében, melyek felemlí­tése is szomorúsággal és keserűséggel tölt el, ezért inkább lapozok, mert a Videoton elleni ragyogó győzelem számomra nem csak Paintsil varázslatos góljáról szólt (és nem csak a “nemes” bosszúról), hanem egy új taktikai felállásról, mely alapjaiban változtatta meg a csapat játékát. Amióta Doll a Fradi edzője (néhány nap és már négy éve!) a legtöbb esetben a 4-2-3-1 felállás volt az uralkodó, mely néha 4-1-4-1-re változott (plusz Dibusz a kapuban). Játékosok jöttek és mentek, Böde Dani maradt az “egynek” elől, de idővel látni lehetett, hogy az ellenfelek kezdik kiismerni a Fradi gyenge pontját. Szinte menetrendszerűen “gyalogoltak” át a középpályán, ahol bár technikás és gólképes játékosok szerepeltek (Varga, Hajnal, Moutari, Rui Pedro), de számukra a védekezés soha nem volt választott tantárgy. így a két szűrő (eleinte Gera, Gorriarán, majd Spirovski és Gorriarán) több esetben 4-5 támadóval találta szemben magát, mely nem csak azt jelentette, hogy ők nem nagyon tudták segí­teni a támadásokat, hanem a közvetlen védelmet is elbizonytalaní­totta.

A záró két fordulóban ezen változtatott a szakmai stáb, Spirovski és Gorriarán közé “beékelődött” Leandro, ezzel nem csak nagyobb területet tartottak ellenőrzésük alatt, hanem szabadabban léphettek fel a támadásokhoz, hiszen mindhárman technikás játékosok, ráadásul a két légiós annyiszor futja le a maratonit, ahányszor csak akarja. A változással Paintsil is “kikerült” középről, és baloldalon sokkal szabadabban tudta kétségbeesésbe ejteni az ellenfél védőit (erről Fiola többet tudna regélni). Az utolsó két meccsen jól működött a 4-3-3 (a Videoton ellen kiválóan), ezzel talán bővült a taktikai repertoár, mely kezdett elég egysí­kúvá válni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kényelmesen hátra lehet dőlni, hiszen elég hektikus volt a szezon, a csapat olyan kétarcúságot mutatott, hogy ha visszaszaladnánk kétezer évet, a római birodalomban Pompilius nem a Janust, a kétarcú istent verette volna a pénzérmékre, hanem a Fradi cí­merét. De bármennyire is kétarcúság jellemezte az őszünket, a győzelmek jöttek sorban, néha könnyedén és álmosan, néha szenvedve és görcsösen, néha meg kinyitva a gólzsákot, ha rápillantunk a tabellára, az egész kétarcúság más szí­nezetet kap.

19 forduló után három pont előnnyel vezetjük a tabellát, pályaválasztóként és idegenben is mi szereztük a legtöbb pontot, mi kaptuk a legkevesebb gólt, az Arénában nem kaptunk ki, Varga Roli vezeti a góllövőlistát, Dibusz a kapuban, Paintsil a “pályán” kapta a legmagasabb osztályzatokat az NS-től és egyedül a Videoton lőtt több gólt (hárommal) mint mi. Ezek a számok, melyek megmaradnak az utókornak, de a jelen azért még sem ennyire rózsás. A szakmai stáb, a játékosok és a szurkolók is érzik, hogy a hőn áhí­tott végső sikerhez még hosszú az út. Le kell vetkőzni a kétarcúságot, az esetleg távozók helyett olyanokat kell igazolni, akik egyből a kezdőbe “találják” magukat, ahogy augusztusban.

A csapat gerince adott. Dibusz egyre magabiztosabb a kapuban, elhagyva a “vonalat” megszűnt a gyomorgörcs mely minden szögletnél a szabadrúgásnál gyömöszölte a gyomrunkat. A védelemben Blazic érkezése a stabilitást hozta el. Nem játszik látványosan, de kiváló az ütemérzéke, a helyezkedése, mellette Otigba sem hibázik annyit – ennyit jelent egy jó “társ”! A védelem stabilizálásához sokat adott a Spirovski-Gorriarán kettős érkezése (számomra Gorriarán az ősz legjobbja). Elől Varga Roli az egyik legjobb idényét futja, még akkor is, ha a vége felé már nem termeli úgy a gólokat mint az elején, amikor szinte egymaga tartotta a lelket a csapatban. Moutari a kispadra szorult, de ha beállt, azt gólokkal hálálta meg. Elől, az “ék” szerepében voltak gondjaink, Böde Danit folyamatos sérülések hátráltatták, Priskin bár lőtt néhány gólt (köztük a Lokinak egy szépségdí­jast), nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket,, Lovrencsics Balázsnak meg túl nagy volt az ugrás, bár ha beállt, harcosan játszott, a Vasasnak egy remek gólt is fejelt. Páncél Joe, meg maga a főnyeremény. 19 évesen az első pillanatoktól kezdve olyan szí­nt hozott a játékba, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy első helyen várhatjuk a tavaszt.

Mely nem í­gérkezik könnyű menetnek. Bár tavasszal nyolc alkalommal játsszunk otthon, de a jelenlegi tabella élmezőnyéből a DVTK, Újpest, Debrecen, Videoton, Honvéd ellen idegenben lépünk pályára. Közülük a DVTK-val és a Honvéddal még “repetázunk” otthon is. A Videotonnak meg csak a Honvéd és DVTK marad “rázós” meccsként idegenben, az élmezőny többi tagjával (köztük velünk is!) otthon játszik. Persze az NB I eddig is okozott számos meglepő fordulatot, í­gy számolgatni is fölösleges, már csak azért is, mert ha erre vetemednék biztosan mi lennénk a bajnokok.

Félúton vagyunk. Nem Földvár felé masí­rozunk, a lány szemén hiába “ragyogott fel az őszi napfény”, mi a tavaszi ragyogást várjuk. Kedvelem Bródy lí­rai vallomását, és ha Földvár felé visz az utam én is nézem az út jobb oldalát, de tavasszal inkább az Üllői út felé veszem az irányt Laudetur barátommal, ahol vár a Szentély agorája, a barátok és ismerősök ölelése, az aréna semmivel sem pótolható varázsa. Ott leszünk, teli torokkal buzdí­tjuk a csapatot, bí­zunk és reménykedünk. De 2017 végén még csak az út elején járunk.

A harmincadik felé, félúton.

5 hozzászólás a(z) 2017 ősz – Harmincadik felé, félúton bejegyzéshez

  • Laci barátom gyakorlatilag mindent megí­rt a tavalyi évről, ezért csak néhány dolgot teszek hozzá.
    Dibusz szerintem nem volt rosszabb kapus az előző félévben sem, amikor annyit szidták, csakhogy most az ősz második felében sokkal jobb védelem játszott előtte, másrészt csak most vallotta be, hogy a tavasz zömét sérülten védte végig. Mindenesetre ősszel ő volt az egyetlen kapus, aki kevesebb gólt kapott, mint ahány meccsen játszott.
    A védelem a jelek szerint összeállt, egyedül Lovrencsics Gergő játéka a kérdéses. Ugyanis hol kiválóan játszott (Videoton), hol sürgősen le kellett cseréli (Vasas). Sokat tűnődtem ezen, s végül rájöttem, hogy ez az ellenféltől függ. Egy nagyon régi hasonlat jutott az eszembe: az 1948/49-es csodacsapatnál sokan nem értették, hogy mi alapon cserélgette Lyka a középhátvéd posztján Kispétert és Csanádit. Csak jóval később kezdték/kezdtük kapizsgálni, hogy ez ellenfélfüggő volt. Ha az ellenfélnek erős csatársora volt, Kispéter magbiztossága kellett; ha nekünk kellett támadni, és az ellenfél csatársora veszélytelennek látszott: a betonvédelem feltöréséhez egy játékosabb embere volt szükség, hiszen Kéri is és Lakat is védekező játékos volt. Figyelmesen olvasva a régi tudósí­tásokat, észrevehető ezekből is, hogy nagyon sokszor valójában Kéri volt a középhátvéd, és Csanádi mozgatta a támadásokat. Dehát annál a csapatnál mindenki csak a csatársorra figyelt…
    Apropó középpálya. Leó beállí­tása nagy húzás volt. Nem akarok hazabeszélni, de nálunk (először Karcsi egyik hozzászólásában) már jóval korábban felvetődött, hogy ki kéne azt próbálni. És itt jön az egyik nagy probléma: ha Gera Zoli felgyógyul, ki maradjon ki??
    Ugyanez a probléma a csatársornál is: ha mindenki egészséges, ki maradjon ki? Tán Varga Roli helye – ha megközelí­t őszi formáját – biztos egyedül.
    Ám ezektől főjjön Doll feje.
    És most mutatkozik meg annak a hátránya, hogy megszüntették a Ligakupát. A „váltótársak” hol lendüljenek játékba? És rendes tartalékbajnokság sincs, mert ami az NB III-ban történik, annak nincs sok értelme. De ez már az MLSZ „bölcsességéhez” tartozik…

    • Titokban abban bí­zom, hogy a középpályára Spirovski és Gorriaran “közé” igazolunk egy robbanékony, sokat futó, előre játszó játékost. Bármennyire is kedvelem Leo-t és Gerzsont, nekik csak kiegészí­tő szerep juthat (ami lehet fontos is!).

  • Kedves Lalolib!

    Tetszik a kép, amit mellékeltél. Ahogy nézem, a sok vargabetű és kacskaringó után már csak a célegyenes van hátra 3 pont előnnyel. Jó lenne ha ilyen egyszerű lenne. Az Ünnepek hatására hajlamosak vagyunk pozití­van látni a dolgokat és ez í­gy van rendjén. Ebben az évben nyertünk egy kupát, a 2006-07-es bajnokság csúnyára sikeredett. Az EL megint hozott tanulnivalót. Ebben a szezonban a Kupabotlás megbocsáthatatlan ilyen szintű csapat ellen, a bajnokság szépen néz ki a végére, de gyötrelmekkel teli sorozat után. Mindent összevetve nekem csak annyi a kérésem, hogy a vezetők ne hülyí­tsék a jónépet feleslegesen, a csapat hozza ki magából a maximális potenciált, a szakvezető pedig tanuljon a hibákból és hallgasson néha az Aréna közönségére, mert sok mindent valósabban látunk (igaz sokszor dühből és felindultan reagálunk).Ha ezek a kí­vánalmak érvényesülnek, szerintem előbbre juthatunk. Egy dolgot nem szabad elfelejteni: a foci egy szórakoztató játék, ami a közönségért van. Ha a csapatban megfelelő játékosok játszanak, megfelelő bérért és megfelelő teljesí­tményt adnak le, akkor a csapat valószí­nűleg nyer. Ilyenkor nézők is szí­vesebben kimennek, ami extra bevételt generál, több mez stb fogy el , amiből még jobb játékosokat tudunk megvenni vagy az utánpótlásra költeni. Ez “nagyon nagy bölcsességnek” tűnik, de ez ilyen hihetetlenül egyszerű. Mindenki mindenkiért van. Számomra a szenvedély a legnagyobb hiányzója a jelenlegi Fradinak ( ami megvan a kézi vagy egyéb csapatainkban). Remélem 2018 ezt is elhozza nekünk. BUÉK és Hajrá Fradi!

    • Kedves Pisti!
      Igazad van, ahogy én is í­rtam, kétarcú volt a csapat. Ilyen esetben -- amikor még vezetjük is tabellát -- könnyebb egy kissé optimistábbnak lenni a kelleténél.
      Mivel két szereplőre szűkült a bajnoki cí­m kérdése (kétlem, hogy bárki beleszólhat a “nagyok” dolgába), í­gy reálisan 50 % esélyünk van a harmincadikra. 🙂

  • Ami a férfi FUTBALLcsapatot illeti, MAXIMÁLISAN elégedett vagyok 2017-tel. A HARMADIK KUPAGYŐZELMÜNKET arattuk zsinőrban. Erre legutóbb 1993-95-ban volt példa. A dánoktól elég furcsa körülmények között kaptunk ki a SZENTÉLYBEN (lám külföldön is születnek Kassaik…)
    ELSŐK VAGYUNK, én ezt feleslegesnek tartom megmagyarázni… Gorrioran, Paintsil és Roli NAGYSZERŠ°, a többiek pedig jók.
    REMÉLEM, jövő májusban A 30.-IKAT IS BEHÚZZUK.
    NAGYON BOLDOG, SIKERES ÚJ ÉVET KíVÁNOK A TEMPO FRADI STÁBJÁNAK, íRÓINAK, OLVASÓINAK, MINDEN FRADISTÁNAK!
    EGYÉBKÉNT KÉZIS LÁNYAINKBAN, MINDKÉT VíZILABDA CSAPATUNKBAN ÉS FOCISTA LÁNYAINKBAN IS NAGYON BíZOM !!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

03.31.18:00 TV:M4Sport
04.03.20:00 M4 Sport MK-negyeddöntő
OLDALAK
04.07.14:45 M4 Sport
04.14.16:30 M4 Sport
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
Categories
FOTELSZURKOLÓ