44 év szorításában – Négyből négy

1972-2016A románok elleni siker, Európa legjobb négy csapata közé kerülés egycsapásra megváltoztatta a közvélemény lesújtó véleményét. Az apátiát egyfajta reménykedés próbálta legyűrni, miközben a fülekben folyamatosan zakatolt még a “marseille-i” expressz, mely úgy elgázolta a hatvanas évek dicsőséges korszakát, hogy kő-kövön nem maradt semmi. Pedig az alapokat még nem zúzták szét, kiváló edzők dirigálták a magyar csapatokat, és bár sokan kiöregedtek az “aranylábú gyerekek” közül, de jöttek új titánok, akik fiatalon robbantak be az európai labdarúgás elitjébe. Azt nehéz lenni vitatni, hogy Páncsics, Fazekas, Bálint, Bene, Kű, Zámbó, Dunai nem fért volna be bármelyik európai topcsapatba. Őket olyan tapasztalt, sok-sok nagy csatát megélt játékosok segítették, mint Géczi, Juhász és Szűcs. Minden adott volt egy remek szereplésre és a fülekben zakatoló hangok ellenére is sokan reménykedtek abban, hogy az EB-k történetének legjobb eredményét fogjuk elérni 1972 nyarán, Brüsszelben. Ami már csak azért sem volt annyira elképzelhetetlen, hiszen a labdarúgó Európa-bajnokságok története akkor még 12 éves volt és a belgiumi EB a negyedik volt a sorban.

Az elsőt 1960-ban rendezték meg Franciaországban, Európai Nemzetek Kupája néven, egyenes kieséses, oda-visszavágós rendszerben. A legjobb négy csapat került ki a franciaországi tornára. Első alkalommal “szocialista” döntőt rendeztek, a szovjet válogatott 2-1-re verte Tito marsall (a szobák mélyén “láncos kutyának” nevezték elvbarátai) jugoszláv legényeit, miközben a bronzérmet is egy baráti ország nyakában akasztották (Csehszlovákia). Az 1959-es év sikerei után a magyar labdarúgás dicséretétől volt hangos az európai sportsajtó, a nagy sportlapok szavazatai alapján válogatottunkat helyezték az európai ranglista élére, még sem sikerült kikerülni a tornára. A végső győztes szovjetek ellen maradtunk alul (két vereség), pedig abban az évben “végigtaroltuk” fél Európát. Győzelem Jugoszlávia (kétszer is), NDK, Svédország, Svájc, Ausztria, NSZK (4:3, a 19 éves Albert Flóri őrületbe kergette a német védőket, varázslatos gólja örökké beivódott labdarúgásunk történetébe) ellen. Ezek ellenére nem kerültünk ki az első EB-re (ENK), de a másodikon, 1964-ben már ott voltunk. Ismét esélyesként, a Baróti Lajos vezényelte magyar válogatott az elődöntőben, a hazai pálya előnyeit élvező spanyolok ellen maradt alul, hosszabbításban, egy idegölő, parádés mérkőzésen. A harmadik helyért hosszabbításban nyertünk Dánia ellen (3:1), de ezt csak fájdalomdíjként élte meg a csapat és a szurkolók. Mégis ez volt az EB-k történetének legjobb magyar helyezése!

nd-21-196811061968-ban ismét a “nagy és legyőzhetetlen” szovjet válogatotton keresztül vezetett volna az út az olaszországi négyes döntőre (innentől szerepel Európa-bajnokságként), de a hazai biztató 2:0-s győzelem után, Moszkvában kaptunk egy hármast, ezzel elúszott a remény, pedig ha 1968, akkor nem csak a diáklázadások és Csehszlovákia megszállása jut az eszünkbe, hanem az olimpia bajnoki cím Varga Zoli lelépésével, a “Császár” Aranylabdája (1967), a négy világválogatott (Novák, Szűcs, Albert, Farkas) és a Fradi nagy menetelése (bajnoki cím, VVK döntő). Ekkor már Sós Károly vezette a magyar válogatottat, aki az 1967-ben, az NDK-tól elszenvedett vereség után lemondott Illovszky Rudoft-tól vette át a kispadot (előtte épp a kelet-németek kapitánya volt). Sós nem volt rossz edző, de ahogy Göröcs János emlékezik: “akkoriban fogalma sem volt a magyar futballról, senkit sem ismert. Engem Tichynek szólított, mivel Titi a becenevem, Mészölyt és Solymosit is keverte, szóval teljes volt a káosz.” Ez a káosz vezetett az 1969-es “jönnek a csehszlovákokhoz”, mely alapjaiban rengette meg a magyar labdarúgást.

Innen kellett talpra állni, bár nagy volt az ellenszél (mindenki jobban értett a focihoz mint maguk a szakemberek), de mikor 1972-ben sikerrel vettük az utolsó akadályt Romániával szemben, újra focilázban kezdett égni az ország. Csak nehogy megint a szovjet elvtársakat sodorja felénk a sors a keze! – rémlett fel a legtöbb szurkolóban, amikor kialakult a belgiumi EB négyes döntőjének mezőnye: Belgium, Magyarország, NSZK, Szovjetunió. A rémüldözés nem tartott sokáig, elég volt belegondolni, hogy kaphatjuk a világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) tizenegyét is ellenfélként. Maier, Breitner, Beckenbauer, Heynckes, Hoeness, Bonhof, Müller – nem is kell tovább sorolni, mindenki tudja, az NSZK zsenijeiről van szól, a kispadon Helmut Schön-nel. A belgák pedig a házigazdák, ilyenkor a bírók is jobban fújnak a hazaiaknak. Valakivel mégis csak össze kellett csapni az elődöntőben – a szovjeteket kaptuk…

Brüsszel, 1972. június 14. A mindig nyüzsgő város álmosan ébredt, a kezdődő nyári meleg lassan telepedett rá a városra. Európa is kezdett lecsendesedni, már csak a szívekben és a lelkekben élt 1968 forradalmi hevülete, ráadásul néhány nappal az EB kezdése előtt létrejött a “nagy összeborulás”, Berlinben aláírták a négyhatalmi megállapodást, mely egy kis nyugalmat hozott a hidegháborús időkben. Az EB-láz még nem volt érezhető, a brüsszeliek egy kicsit mérgesek voltak, hiszen a hazai csapat aznap este Antwerpenben lépett pályára, nekik meg egy szocialista negyeddöntőt kellett levezényelni a Constant Vanden Stock Stadionban (RSC Anderlecht). Ezzel is volt magyarázható a teljes érdektelenség, a közel negyvenezres stadionban csak néhány ezren voltak, igaz, akkoriban a szocialista országok szurkolói nem nagyon léphették át saját hazájuk határát. Az UEFA is nagyon ügyelt a részletekre, a bírói hármast is a szocialista táborból jelölte, nehogy egy esetleges bírói tévedést a Kreml elvtársai félreértsenek.

1972. június 14. SZOVJETUNIÓ—MAGYARORSZÁG 1:0 (0:0) EB-elődöntő
Brüsszel, 2000 néző, vezette: Glöckner (NDK)
Góllövő: Konykov (52.)
Szovjetunió: Rudakov — Dzodzuasvili, Hurcilava, Kaplicsnyij, Isztomin — Konykov, Troksin, Kolotov — Bajdacsnij, Banyisevszkij (Nodija 68.), Onyiscsenko
Magyarország: Géczi (FTC) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Kocsis (Bp. Honvéd), Kű (FTC) — Szőke (FTC), Bene (Ú. Dózsa), Zámbó (Ú. Dózsa)
Csere: Kocsis helyett Albert (FTC, 60.), Bene helyett Dunai II. (Ú. Dózsa, 60.)

KS_1972_I_02_0048-19720614-19720617A mérkőzés előtt a szurkolók körében elindult a szokásos “találd ki” játék a kezdőről, Vépi és Branikovits itthon maradt, de a kapitány behívta Albert Flórit, akinek a pályafutása a súlyos sérülés után már nem volt az igazi, de a neve, a nimbusza még mindig fényesen ragyogott Európa fociszínpadán. Az meglepő húzás volt, hogy a bajnokságot biztosan vezető Újpestből a kezdőbe csak hárman fértek be, abból a Fradiból mely megpróbálta utolérni az Újpestet (az EB előtt 5 pont volt a lilák előnye) hatan szerepeltek, a 60. perectől, amikor Albert is a pályára lépett, meg már heten. (Magáról a mérkőzésről IDE KATTINTVA mindent meg lehet tudni, az újságok mellett rövid videó is van a mérkőzésről, benne az szovjet góllal). Szöglet után röviden fejeltük ki a labdát és a jókor érkező Konykov 15-16 méterről kapásból küldte a kapunkba a labdát. Mezőnyben egyenrangú ellenfelek voltunk, ráadásul ismét lesújtott a tizenegyes átok, Románia ellen Kocsis hagyta, a szovjetek ellen meg Zámbó mutatta meg, hogyan nem szabad büntetőt lőni: gyengén, belsővel célzott, amit Rudakov könnyedén kitudott ütni a mezőnybe.

A sajtó reakciója ismét nagyon is magyarosra váltott, a kezdeti reménykedés után gyorsan visszacsatolt a három évvel ezelőtti történésekre: “A vereségért nem okolnám a csapatot és semmiképp sem a szövetségi kapitányt…Ez a történet nem Brüsszelben kezdődött…” Nincs folytatva, de mindenki tudta és értette a start kockát, mely az 1969-s számot és Marseille-t jelképezi. Végigolvasva az újságokat, találtam egy rövid jellemzést a magyar válogatottról, mely talán a legjobban tudta érzékeltetni, hogy mi is volt a gond Marseille után a magyar focival:

“Van ebben a magyar csapatban fantázia, sőt néhány játékosban megvan a lehetőség arra, hogy jó harcost faragjanak belőle. Kik ezek? Egy nevet már most teljes biztonsággal mondhatok, Bálintból válhat amolyan angol játékos. A csapat görcsösségét pedig fel kell oldani.” (Dawe Sexton, a Chelsea menedzsere)

Ugye ismerős a megállapítás? Milyen sokszor hallottuk már ezt 44 év alatt? A hetvenes évektől a foci kezdett felgyorsulni, a játékosok egyre erősebbek lettek és bár még nagyon sokáig labdazsonglőrök uralták a világ labdarúgását, de “zongoracipelők” nélkül ők is súlytalanná válhattak volna. Lassan, de egyre biztosabban hagyott el minket a világ, és bár érzékeltük, de tenni nem sikerült ellene, már 44 éve, sőt ha Marseille-t vesszük alapul, akkor már 47 éve.

A bronzmérkőzésen az előbbi megállapítás be is igazolódott. A belga válogatott Paul Van Himst (az Anderlecht legendája, 8 bajnoki cím játékosként, UEFA kupa edzőként, és 1991-1996 között a válogatott élén), és Raoul Lambert (Brugge legendája, 373 mérkőzés 216 gól) vezetésével már az elődöntőben majdnem csodát tett. A világ egyik legjobbjának kikiáltott NSZK is nagyon megszenvedett a győzelemért (2:1), a bronzmérkőzésen meg esélyt sem hagyva győzték le a kissé fásult és kedvtelen magyar válogatottat.

1972. június 17., Liege, BELGIUM – MAGYARORSZÁG 2:1 (2:0) (EB, a 3. helyért)
vezette: Boström (svéd), 8.000 néző
Góllövők: Lambert, Van Himst ill. Kű
Magyarország: Géczi (FTC) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Albert (FTC), Kű (FTC) — Kozma (Bp. Honvéd), Dunai II. (Ú. Dózsa), Zámbó (Ú. Dózsa)
Csere: Zámbó h. Szűcs (Bp. Honvéd)
Szövetségi kapitány: Illovszky Rudolf

Négyből a negyedikek lettünk. Csalódás a helyezés vagy siker a négybe jutás? Erre 44 év távlatából nehéz válaszolni, ráadásul azóta az egész lebonyolítási rendszer is átalakult, ahogy nőtt a labdarúgás népszerűsége és ahogy a szocialista tábor totális bukása után egyre több független ország alakult (vagy visszaszerezte önállóságát), az UEFA is egyre jobban tágította a résztvevő csapatok számát. 1996-ban már 16 csapat, idén 24 csapat vesz részt Európa válogatottjainak első számú tornáján, melyre 44 év után Magyarország is kiharcolta a részvételt.

NS-20151116-01-201511151976-ben sorozatos kapitánycserék után, másodikok lettünk a selejtezőcsoportban és nem jutottunk tovább. Ahogy később sem, egészen 2016-ig. 1980-ban 2. hely, 1984-ben 4. hely, 1988-ban 3. hely, 1992-ben 4. hely, 1996-ban 4. hely, 2000-ben 4. hely, 2004-ben 4. hely, 2008-ban 5. hely, 2012-ben 3. hely a selejtezőcsoportban. Ahogy 2016-ban is, de itt lehetőségünk volt pótselejtezőt játszani, amit Norvégiával szemben Bernd Storck kapitánysága alatt sikerrel vívtunk meg.

44 év az ember életében már több mint egy félidő, a szurkolók szemében maga a végtelenség. Eddig csak a kiváltságosoknak adatott meg, hogy az EB torna helyszínén buzdíthassa a csapatot, bár ha belegondolok, 1972-ben, akiket kiengedett a rendszer, nem biztos, hogy a szurkolás kedvéért kísérték el a magyar válogatottat. Azóta nagyot fordult a világ kereke, már 26 éve vagyunk szabadok, mégis csak 2016 júniusában adatik meg először, hogy a magyar válogatott sikeréért a lelátón zúgjon fel a “Ria, Ria, Hungária!”.

Még néhány nap és eldől, mennyit tanultunk az elmúlt 44 év kudarcaiból. Jó lenne levetni a béklyót, jó lenne örökre a mélybe küldeni Marseille szellemét. 1972-ben, az EB-re való utazás előtt öles betűkkel kérdezte a Képes Sport: “Mit várunk?”

44 év után újra feltehetjük a kérdést, bár ennyi sikertelen év után inkább a “Miben reménykedünk?” kérdés lenne a helyénvaló.

15 Vélemény a cikkhez: 44 év szorításában – Négyből négy

  • “…Ugye ismerős a megállapítás? Milyen sokszor hallottuk már ezt 44 év alatt? A hetvenes évektől a foci kezdett felgyorsulni, a játékosok egyre erősebbek lettek és bár még nagyon sokáig labdazsonglőrök uralták a világ labdarúgását, de “zongoracipelők” nélkül ők is súlytalanná válhattak volna. Lassan, de egyre biztosabban hagyott el minket a világ,…”

    Köszönöm lalolib ezt a szép iràst. Nagyon szépen elevenìted fel az akkori hangulatot Magyarorszàgon.

    1971-re tenném a “modern” labdarùgàs meg- és belekezdését a hollandok àltal képviselt Ajax féle focit.

    Érdekes milyen sokàig tartotta magàt.

    A Magyarok nagyon sokàig voltak az euròpai labdarûgàs tanàrai (vajon kiket lehetne sorolni melléjük ?). Még a Brazilok is sokàig egy olyan fajta “magyar” focit jàtszottak az elején.

    Aztàn mi történhetett a 70-es évek elején nem tudom, de azt gondolom, hogy a Holland labdarùgàs fejre àllìtotta az addig jàtzsottat.

    A spanyol “tiki-taka” egy kisérlet ahhoz, hogy a Holland foci mellé egy màs felfogàst is helyezzünk.

    A cseh, a magyar, az osztràk foci megmaradtak valahogy középeuròpainak.

    Ebben én egy nagy reményt is làtok, hiszen az egykori tanàrok megint tanàri méltòsàghoz juthatnak könnyedén, mikor ez a fajta gladiàtoros focit fel fogja vàlta ùjra egy màs tipus.

    És lehet, pont a középeuròpai foci lesz megint ùjra a mérvadò.

    • Igaz, a holland foci Rinus Michels irányítása alatt reformálta át a labdarúgást. Mellettük meg ott voltak a németek és a brazilok…no meg az olaszok (Riva, Anastasi, Rivera, Fachetti), akiket soha nem lehetett leírni.
      Nálunk meg inkább a sopánkodás ment, valójában egyetlen egy előremutató lépés sem született, pedig akkor még remek játékosaink voltak. Gondolj csak bele, hasonló helyzetben voltak akkoriban a spanyolok és talán még az angolok is. A spanyolok a 70-s években semmit sem értek el, át is alakították az egész rendszerüket. Több mint 10 évük ment rá, de volt türelmük és volt működő rendszerük. Meg is lett az eredménye.
      Ezért vagyok úgy a jelennel, hogy az szép dolog, hogy kijutottunk, de egy igazán eredményes jövőhöz nincs semmilyen elképzelésünk, nincseknek távlati tervek, nincsenek szakemberek, csak hatásvadász lózungok.
      Nagyon kíváncsian várom az EB “következményeit”.

      • lalolib, talàn tùl tàvolra merészkedek vissza a történelemben, de én ezeket a sopànkodàsokat, “sebnyalàsokat” (ahogyan Te ìrtad) stb. Trianon-ra és az elvesztett két hàburòra, vagyis nem csupàn sportbeli, hanem történelmi okokra vezetném vissza.

        Nem akarok politizàlni. Ami biztos, az az, hogy Magyarorszàg még mindig nem heverte ki azokat a sebeket és Euròpàtòl vàrja azt, ami sohasem fog megkapni tôle. A rehabilitàlàst.

        A Sport terén még meg tudta Magyarorszàg mutatni Euròpànak, hogy oda valò és teljesìtményeivel hozzàjàrulhat.

        Vesztesként levonulni a pàlyàròl meg visszaidézi az elvesztett hàborùkat.

        Euròpàban talàn a legtöbb (vesztes) nemzet tùl tudta tenni magàt rajta. Magyarorszàgnak — érthetô okokbòl ez nem sikerült.

        A Magyarok lelkükbe még bele van vésve a kudarc. Ezzel magyaràzom, hogy a 70-es években — ahogy Te ìrod — “valòjàban egyetlen egy elôremutatò lépés Sem született, pedig akkor még remek jàtékosaink voltak…”

        Persze hàlàs vagyok, ha megìrod véleményeded errôl.

        Miért sikerült a cseheknek (ha màr a keleti tàborban vagyunk) és a romànoknak a fociban az az ùjjàéledés, ami nekünk nem akart ?

        Szerintem nem `kezdünk üres fehér papìrként, hanem màr jòcskàn ìrtak rajtunk az elôdeink, mikor a mi fejezetünk kezdôdnek.

        • Laci, ragyogóan láttad meg a lényeget! A magyar “pszichébe” úgy beleivódott Trianon (meg a többi, Mohács, a 2 világháború, az elveszített szabadságharcok -Rákóczi, ’48-49, ’56-, melyeket az egész világ szimpátiája kísért, de senki sem segített). Ezért nekünk minden magyar válogatott mérkőzés, minden olimpia “élet-halál” kérdése, és ha veszítünk, nem tudunk úgy túllépni rajta, mint mások … Mi “felelősöket” keresünk, hogy ki miatt, kik miatt történt ez a “hallatlan igazságtalanság”, hogy MEGINT veszítettünk … D
          A cseheknek, románoknak, délszlávoknak azért könnyebb túllépni egy-egy vereségen, mert ők akkor is győztek, ha egy szalmaszálat sem tettek keresztbe … mi meg akkor is veszítettünk, ha MINDENT feláldoztunk …
          Egyébként ennek a speciális “magyar pszichének” köszönhető, hogy a Fradi lett Magyarország egyik szimbóluma, és a Kárpát-medence -de talán egész Kelet-Közép-Európa- legnépszerűbb klubja … mert olvasd el a korabeli magyar sajtót, hogy a ’20-as- ’30-as években, amikor a Ferencváros Európa, sőt, a világ egyik élcsapata volt, mit jelentett egy Fradi-győzelem pl. Uruguay ellen, Rapid ellen, Sparta ellen, Austria ellen, Juventus ellen stb. stb. a világ összmagyarságának, különösen az elcsatolt területek magyarságának!

          EZT OLVASD EL! 1932-es olimpia, Los Angeles, 6 magyar aranyérem, csodálatos sportsiker, 5-6. hely a világranglistán! Ebből mindent meg lehet érteni, hogy mit jelent egy szinte MINDENTŐL megfosztott, agyongyalázott nemzetnek a sportsiker!!! Magyarországon az olimpia sokkal fontosabb, mint a legtöbb országban, épp azért, mert itt -- a “vértelen világháborúban”, ahol minden nemzet összeméri az erejét-, itt akarjuk megmutatni, hogy ÉLÜNK, VAGYUNK, LESZÜNK!!!
          http://www.huszadikszazad.hu/1932-augusztus/sport/az-olimpiai-faklya

          Mindenkinek szeretettel ajánlom ezt a cikket, aki meg akar érteni “BENNÜNKET”!
          Ja, és talán nincs még egy ország, amelyik Ferenc József (Monarchia), Horthy (Trianon után), Rákosi (a gyűlölt kommunizmus), Kádár (a már nem annyira gyűlölt kommunizmus), és a rendszerváltás után is MINDIG szinte a világ első 10 országában volt az olimpiákon! Na, ez is egy fantasztikus eredmény! Ha jól emlékszem, Svájcban élsz? Egyszer ezt is elmesélheted ottani ismerőseidnek!
          Üdv: Hajrá Fradi, Hajrá Magyarok!

          • lacimadàr drusza. Köszönöm soradiat.

            A kérdésedre vàlaszolva: Igen, Svàjcban élek.

            Nagyon köszönöm a Cikk közlését. Valòjàban ebben meg van mind az, amirôl ìrtàl.

            A “gyöztes” és a “vesztes”-nek a pszikéja valòjàban nem egyformàn szemléli a vilàgot.

            A németeknek 1954 volt az a pillanatuk, amikor — minket megvervén — sajàt mùltjukat és mùlt önmagukat is le tudtàk gyôzni. A volt vesztes ìgy a gyôztesek soraiba sorakozott.

            Miközben minekünk megmaradt a “vesztes” szerepe.

            A “gyöztesek” közé sorolnàm a cseheket (akiknek 1976-ban) sikerült az Europa-bajnoksàg megnyerése (pont a Németek ellen, emlékszem még Berti Vogts elpuskàzott 11-esére), aztàn a Romànokat is. A Horvàtokat. Ezeknek mindnek sikerült a 70-es évektôl megkezdôdôen, a fociban valamilyen sikert elérniük.

            Ezek mind valmilyen hàborùbòl gyôztesként kikerült nemzedékekbôl valòak.

            A 20-as és a 30-as éveket még a Monarchia utòdjànak. A közös K & K kultùràjànak az utòdjànak magyaràznàm.

            Az 50-es évek màr magyaràzatra szorulna, hiszen ott màr kimondottan “szovjet”-kultùràt akartak teremteni. Annak a bebizonyìtàsàra voltak szükségesek a Puskàsék sikerei ?

            Akkor a 60-as és 70-es évek micsodàk ?

            Nem is beszélve a 80-as és a mai idôkrôl.

            • Laci, ha jól tudom, délvidéki magyar vagy, aki Svájcban él … mégis, NAGYON értjük egymást! Ragyogóan látod a dolgokat! Pl.: németek, csehek, szinte mindig a reális tudásuk felett teljesítettek! Mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ’54-ben a németek voltak a legjobbak a világon! Állítólag a futball-láz “Fussball-Fieber?” csak akkor tört ki, amikor a “jugókat” kiverték a 8 között … óriási mázlival, öngóllal, egy klasszissal jobb jugoszláv csapatot … Vagy: épelméjű ember még Prágában sem gondolhatta komolyan, hogy ’62-ben ők lettek volna a világ 2. legjobb csapata -- volt vagy 8 jobb-, vagy ’96-ban ők Európa 2. legjobb csapata … nem azok voltak, de TÖBBET hoztak ki magukból, mint amit tudtak … a magyar futballcsapatok pedig évtizedek óta KEVESEBBET produkálnak annál, mint amit tudnak … tényleg a “nemzeti psziché” lehet meghatározó … a “jugók”, utána a horvátok, szerbek, románok, mind-mind elértek valami nagy eredményt! Miért? Mert nem azt hallották gyerekkoruktól kezdve -- a saját honfitársaiktól is!-, hogy mi vagyunk a legszarabbak, a legutolsók … stb. stb. Azt tudod, hogy vannak olyan “magyar” nyelvű újságok, “magyar” nyelvű közszereplők, akik közösen imádkoztak azért, hogy a magyar csapat 10-0-ra kapjon ki minden meccsen??? Tudom, egy civilizált országban ez hihetetlen … de itt ilyen is van! “Nehogy Orbán örüljön!” … Na, most képzeld el, ilyen “emberek” között élünk … Érdekes, Rákosi et. alatt nem imádkoztak, hogy ne nyerjünk … mellesleg, milyen “ember?” az, aki nem a sportolót nézi, aki ráteszi az életét a sikerre, hanem azon filozofál, hogy ki fog örülni neki, és ki nem … Gusztustalan, igaz? Képzeld, ezek a magyarul (is) beszélő férgek képesek lennének Hosszú Katinka, Cseh Laci, Gyurta Dani stb. stb. ellen szurkolni, csak azért, hogy “Orbánnak legyen egy rossz napja” … na, ezek emberk szerinted??? Nem politizálok, nekem is meg van a magam véleménye sok mindenről … de cseheknél, horvátoknál, szerbeknél, románoknál, szlovákoknál stb. ILYEN SZINTŰ hazaárulás elképzelhetetlen lenne … náluk a komcsi is, a liberális is ugyanolyan nacionalista … csak mi tűrjük ezeket a pondrókat … bocs, indulatos lettem …
              Válaszodra: Rákosinak SEMMI KÖZE nem volt az ’50-es évek elképesztő, egészen fantasztikus magyar sportsikereihez … egyiket sem ő tanította meg futballozni, vívni, futni, úszni, birkózni stb … mind a háború előtt / alatt / közvetlenül utána lett világklasszis … Csak rájött, hogy jó a sportdicsőségben sütkérezni, tehát hagyták őket sportolni, és nagy kegyesen azt is megengedték, hogy néha kimenjenek Nyugatra! A’60-as-’70-es években -- ahogy már írtam-, a Kádár-rendszer rájött, hogy jobb, ha rossz a foci, mert akkor azt szidja a melós, nem a rendszert!

              • Végzős egyetemista és fiatal tanár koromban (1960-as évek közepe) ideológiai továbbképzéseket tartottak a “sportnacializmus” témaköréből -- értelmes nyelvre lefordítva: “miért veszélyes a szocialista tábor egységére, ha a nemzeti csapatnak szurkolnak”. Szóval ideológiailag is megalapozták a helyzetet…

                • Kiegészítés: Aztán amikor rájöttek, hogy így nem megy, jött a Végh-Hofi vonal.

                  • Kedves Imre bácsi, tökéletesen összefoglalod a lényeget, kevés szóban … én, sajnos sokkal többet locsogok, míg fele annyit elmondok :-DDD én meg a ’80-as évek elején jártam egyetemre, és még mindig tanították, hogy az az “átkozott” nacionalizmus miért rossz … kérdeztem tud-szoc. tanáromat (van-e, ki e fogalmat nem ismeri? 😛 ), hogy jól értem, hogy Észak-Koreának, Romániának, Kubának, pláne a NAGY Szovjetuniónak ugyanúgy kell szurkolni egy olimpián, egy világversenyen, mint a magyaroknak? Mondta, hogy tökéletesen felfogtam a lényeget, (bár ennél hülyébbnek nézett :-D), igenis, MINDEN HALADÓ (???) ERŐ “ugyanúgy” (és ugyanannyira!) “méltó” a támogatásunkra, mint a magyar csapat … ha csak a magyaroknak drukkolnánk, akkor szűkkeblű, kisstílű, patriarchális magyarok lennék csak !!! (???) Ellenben, ha az ÖRÖKKÉ GYŐZTES ÉS MEGBONTHATATLAN “BÉKETÁBOR” MINDEN “EGYSÉGÉNEK:-DDD”) egyformán szurkolunk, akkor azzal bizonyítjuk a proletár internacionalizmusba, a nemzetközi munkásosztályba stb. stb. stb. vetett “hitünket”, hogy ugyanúgy szurkolunk az NDK-s és román et-aknak is, mert ők ugyanolyan “haladók”, mint mi 😛 Naí, ekkor durrant el az agyam, ekkor mondtam néhány keresetlen, elvtársiatlan szót … egyik sem volt túlságosan pol-korrekt … Talán még néhány felmenőági nőrokonnal való szorosabb, intimebb testi kapcsolatra történő felhívás is szerepelt benne … mindez tegező formában … nagy szerencsém volt, megúsztam … de amikor 3-4 évvel később az illetékes et-at megláttam az egyik MDF-es alakuló összejövetelen aláírogatni … nos, akkor megint volt néhány keresetlen szavam … és néhány mondén ajánlatom …
                    Egyébként EZEK ugyanitt tartanak … az “Amerikai Népszava” nevű szó szerinti szennylap napokon át fejtegette, hogy “aki jó magyar, az a magyar válogatott 10-0-ás vereségéért szurkol” … és elmenetek közösen imádkozni, meditálni stb., hogy kapjanak ki a magyarok minél jobban .. Ők csak Orbánt látják, de nem látják Guzmicsot, Nagy Ádámot, Kádár Tamást stb. stb. stb. ezek a “filantrópok” “csak” az embert nem látják a vak gyűlöletüktől vezérelve …
                    Nem dühöngök, nézem a spanyolokat, akikkel a döntőt fogjuk játszani! 😛 😛 😛

  • Ragyogó cikk ismét, szokás szerint, gratulálok, Lalolib! 1-2 apró kiegészítés:
    1. ’72-ben nemhogy “Bonhog”, még Bonhof sem játszott a “Nationaelfben”, szerintem véletlenül Netzert hagytad ki, minden idők egyik legnagyobb karmesterés, akit én valaha láttam … pedig nem vagyok oda értük, enyhén szólva, de Günther egy zseni volt … a 48-as cipőjével … mint egy tank (mint egy Panther, vagy Tiger 😛 ), úgy dübörgött végig a pályán … és még focizni is tudott … bocsi, csak viccnek szántam, de Bonhof akkor még tényleg nem játszott!!
    2. Mindenki elfelejti megemlíteni, hogy azért volt csak 2-3 ezer néző a magyar -- ruszkin, mert ezzel EGYIDŐBEN (!!!) rendezték a belga -- németet Antwerpenben! A mai “szuperprofizmushoz” köze sem volt még az akkori UEFA-nak … ld.: alelnök Barcs Sándor, magyar újságíró, (a Rajk-per egyik vérbírája) … no comment … magyarul, az a 2 ezer néző, aki kiment a meccsre, gyak. mind magyar “disszidens” volt!
    3. Az idióta, laikus, futballhoz nem értő, de mindenbe beleszóló “közvélemény” persze ízekre szedte a csapatot, hogy CSAK 4-ek lettünk … Hofi Géza utána kezdte el legendává vált mocskolódásait … jó üzlet lett sokaknak a futballba belerúgni, mert másba nem lehetett … a PÁRT pedig ráharapott, hogy -- ellentétben az ’50-es évekkel -nem is baj, ha szar a focink, mert akkor AZT szidja a nép, nem “mélységesen bölcs” vezetőinket … Igazából ITT kezdődött az, ami már több, mint 45 éve tart … magyarul, hogy amikor a világon MINDENÜTT (!!!) -rendszertől függetlenül -- rájöttek, hogy mekkora “tőke” egy sikeres futball-válogatott -Kameruntól Izlandig, Dél-Koreától Norvégiáig, Bulgáriától Nigériáig, Japántól Írországig stb. stb. stb. stb. stb. stb. … nálunk a túlélésre játszó mindenkori “elit” a 70-es évek elejétől kb. 2010-ig abban volt érdekelt, hogy “hadd szidják inkább a focit!”
    Bocsi, megint sokat locsogtam. Az írásod -- ismétlem-, ragyogó! Üdv, hajrá MAGYAROK, hajrá FRADI!!!

    • Te pedig ismét nagyon fontos összefüggésekre mutattál rá, Lacimadár, köszönöm.

    • Szia, köszi a kiegészítéseket. Ami Bonhofot illeti, az UEFA honlapja szerinti is ott volt a válogatott keretében.

      • Bocsi, lehet, hogy a keretben ott volt, ezt nem vitatom, de emlékezetem szerint nem játszott azon a tornán, igazából ’74-ben, az “otthoni” VB-n tűnt fel … lehet persze, hogy én emlékszem rosszul, bár, szerintem egy Bonhofon nem fogunk összeveszni … 😛

        • Az biztos. 🙂 Ráadásul biztosan Neked van igazad, akkortájt 16 éves voltam, magára a döntőre nem is emlékszem. Sőt, ha jó rémlik, apám annyira kiakadt a “ruszkik” ellen zakó után, hogy egy időre letiltotta a tévét. 🙂

          • Én még fiatalabb, de nálunk is volt letargia bőven 😛 Másnap még focizni sem mentem le, pedig ez 6-18 éves korom között csak influenza miatt maradt el … 😛 Szerintem, ha 2-3 hét múlva az oroszok (vagy bárki) 1-0-ra vernének minket az elődöntőben, a fiúkat itthon diadalkapu fogadná (nagyon helyesen!!!) Ennyit változott a világfutball, a magyar futball, és a magyar szurkoló elvárása 😛

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 11.25. 19:30 Haladás-FTC (TV:M4)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ