“A Fra­di a mai napig minden csapatnál jobban érdekel”

nemes-gyulaNemes Gyula, az “elveszett korosztály” egyik tagja a Hosszabbításban nyilatkozott életéről.

Felkavaró élmény lehetett az Aranycsa­patot utoljára együtt látni a pályán…
Ha akkor mi tudjuk, hogy az az Aranycsapat utolsó meccse, lehet, hogy zokogva néz­zük végig, ahogy magabiztos játékkal győz Bécsben. Mi az ifiválogatottal az előmeccset játszottuk. A naptárak 1956. október 14-ét mutattak, a magyar futball már ma­gához tért az elveszített berni világbajnoki döntő okozta sokkból, és megannyi tehet­ség bontogatta szárnyait. Szerénytelenség nélkül mondhatom, én is köztük voltam. Évekig csapatkapitányi karszalagot visel­hettem a korosztályos válogatottakban. Azon a napon az ifiválogatottal három egy­re győztük le az osztrákokat, majd felültünk a Práter-stadion lelátójára, és végigtapsol­tuk, ahogy Puskás Ferenc és Sándor Károly góljával kettő nullára győzünk. Valóban ez volt az Aranycsapat utolsó meccse, Puskás Öcsi, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán utolsó fellépése válogatott mezben.

Ha már Puskást említette: itthon gye­rekfejjel játszhatott ellene, alighanem ez is örökre szóló emlék.
A Balassa utcában nőttem fel, a klinikák háta mögötti Józsefvárosban. A grundon megállás nélkül futballoztunk, s mivel ügyes gyerek voltam, jelentkeztem a Fradi toborzójára. Szerencsére megfeleltem, s attól kezdve abban a gyönyörűséges zöld­-fehér szerelésben játszhattam. Nemcsak a családom, az egész utca, a kerület a Fe­rencvárosnak szurkolt. Kocsis Sanyi, Láng Karcsi, sőt Schlosser Imre is a környéken lakott. A Fradi szimbólum volt a környék­belieknek. A Fradí-ifiben fedezetet játszot­tam, aztán bekerültem az ifjúsági válo­gatottba, ahol többször is centerhalfként szerepeltettek. Technikás, gondolkodó futballista voltam, és gyorsan megkaptam életem lehetőségét. Tizennyo1c évesen be­mutatkozni a Ferencváros felnőttcsapatá­ban, több volt mint valóra vált álom.

Hat bajnoki találkozón lépett pályára az FTC-ben, abból négy rangadó volt… Kezdésként mindjárt a Vasas elleni meccs a zsúfolt Népstadionban.
Gondolhatja, hogy egy percet sem aludtam a meccs előtti éjszakán. Tizennyolc évesen fel sem fogtam, milyen szerencsés vagyok. Az FTC akkoriban Kinizsi néven szerepelt, a szurkolók megtöltötték a stadiont, szin­te mindenki nekünk drukkolt. A Vasasban olyan klasszisok játszottak, mint Beren­dy Pál, Bundzsák Dezső, Szilágyi Gyula, Raduly József, Kárpáti Béla. Kikaptunk egy nullára, én mégis a mennyországban éreztem magam. Két héttel később a Hon­véddal játszottunk a Népstadionban, újra jobbfedezetként szerepelhettem, és szem­betaláltam magam Puskás Ferenccel.

Gyerek a világklasszis ellen?
Valahogy úgy. Öcsi imádnivaló ember volt, ezt már akkor is éreztem. Egy rossz szót sem szólt, amikor kicsit keményen léptem be, nem kezdett el kioktatni, nagyképűsköd­ni. Bozsik Cucu meccs közben oda is szólt neki: “Öcsi, szedd össze magad, nehogy ez a taknyos leszereljen…”. Kikaptunk kettő egyre. Ez a meccs arról is nevezetes, hogy a hajrában kiállították Puskást, mert a maga sajátos stílusában odaszólt a bírónak, mi­után érvénytelenítette a gólját. Egy héttel később a Dózsával játszottunk, ismét csak a Népstadionban nyolcvanezer néző előtt, és nekem Szusza Ferenc jutott…

Hogyan lépett le, akkori kifejezéssel élve: miként disszidált?
Az ifjúsági válogatott nyugat-európai tú­rára indult. Ennek volt része az a bécsi meccs is 1956. október 14-én, amelyet em­lítettem. Bécsből továbbmentünk, játszot­tunk Németországban, majd Angliában. Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik reggel valamelyik csapattár­sam, aki valamelyest beszélt angolul, egy újságot lobogtatva érkezett a reggelihez, s azt kiabálta: “Srácok, Budapesten kitört a forradalom!”. Mutatta a lapot, a hatalmas fotón tankok látszottak. Tankok, amelyek Budapest utcáin dübörögtek végig. Nem értettük, mi történt. A túra folytatódott, és nekünk fogalmunk sem volt róla, mi lesz velünk, hazamehetünk-e egyáltalán. Aztán megjelentek a csapat körül a menedzserek, hogy a tehetséges magyar fiúkat különbö­ző klubokhoz csábítsák. Nekem a belga FC Liege tett visszautasíthatatlan ajánlatot. Nem győzöm hangsúlyozni, olyan ifiválo­gatott volt ez, amely 1955-ben és 1956-ban is csoportelsőként végzett az akkori UEFA ­tornákon, mindenkit magabiztosan vert meg. Egyértelmű volt, hogy belőlünk lehet majd a jövő nagy magyar válogatottja. Az­tán minden másként alakult.

KS_1956_02_0003-19560421-2

Egyértelmű volt, hogy kint marad?
Tulajdonképpen igen. Négyen maradtunk Belgiumban, valamennyien karriert csinál­tunk. Később én játszhattam a Standard Liegeben és az Anderlechtben is, vagyis az ország nagy klubjaiban. Talán csak az fáj, hogy megannyi ezüstérmem van, bajnoki címet sohasem szereztem játékosként.

Nem hívták haza? Például a szülei, a rokonai?
Nagy szegénységben nőttem fel. Apám és anyám úgy lehetett vele, legalább a fiuk ne éhezzen, legalább a gyerek éljen jól. Tud­tam, hogy rám bízzák a döntést. Ami a fut­ballvezetőket illeti, Barcs Sándor többször üzent nekem és néhány kint maradt ma­gyar srácnak – telefonon, valaki által vagy levélben -, hogy menjünk haza, nem lesz bántódásunk, vár ránk a szocializmus épí­tése és a válogatottság. A Fradiból is kap­tam levelet, írták, hogy visszavárnak, de akkor már új életet kezdtem.

Ha itthon marad, lehet, hogy többre viszi?
Ezen felesleges gondolkodni. Játszottam Belgiumban, aztán Hollandiában a Twen­tében és a Maastrichtban. Enschedében csapattársam volt például Helmut Rahn, aki az 1954-es berni világbajnoki döntőn a vesztünket okozta. Nincs bennem hiányér­zet, sőt, büszke vagyok arra, amit elértem.

Edzőként is sikeres volt, Izlandon például bajnoki címet nyert.
Svájcban végeztem el az edzői iskolát, ele­inte kisebb kluboknál dolgoztam, majd egy ismerősöm révén Izlandra kerültem. Ez 1978-ban történt, akkoriban a sziget­országban még totális amatörizmus jelle­mezte a futballt, a játékosok dolgoztak és kedvtelésből játszottak. De olyan lendü­let, elszántság és lelkesedés volt bennük, amely szinte elkápráztatott. Az ország ta­lán leghíresebb csapatával, a Valur Reykja­víkkal veretlenül lettem bajnok, a mai na­pig meghívnak, díszvendégnek számítok a klub eseményein. Később Marokkóban is dolgoztam, egykori csapattársam, Orosz Pali is ott volt annak idején. De sajnos egyre rosszabb állapotba került a térdem, tizenegyszer operálták, leszázalékoltak, és abba kellett hagynom az egészet.

Brüsszelben él. Milyen gyakran jön haza?
A disszidálásom után 1973-ban jöttem elő­ször haza, és nem kis félsz volt bennem. Az utóbbi időben már évente háromszor is jövök, vannak itt barátaim. Annak idején nagyon jóba lettem Belgiumban Békeffy Jenővel, a legendás menedzserrel, és Budapesten élő Gábor fiával azóta is tartom a kapcsolatot. Jó itthon lenni. Gyakran meg­hív a Fradi Baráti Kör, csak úgy, a régi szép időket feleleveníteni. A Fradi azóta is a szí­vemben van. Gyönyörű az új stadion, és ahogy hallom, olvasom, a csapat is bajnoki címre tör, úgy, mint a mi időnkben.

A nyári Európa-bajnokságon két válo­gatottnak is szurkolhat, a magyarnak és a belgának…
Büszke vagyok arra, hogy Magyarország ott lesz az Eb-n. Ami a belgákat illeti, arany­érmesek is lehetnek. Remek futballistáik vannak, pedig ha hiszi, ha nem, a belga bajnokság nem túl színvonalas, úgyhogy nem is nagyon járok meccsre. Tudja, a Fra­di a mai napig minden csapatnál jobban érdekel.

(Sinkovics Gábor – Hosszabbítás / Nemzeti Sport via üllői129.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 05.31. 21:05 PFLA-FTC (M4Sport)
Következik: 06.07. 21:05 FTC-DVTK (TV:M4Sport)
Következik: 06.10. 21:05 Paks–FTC (Tv: M4Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST