A Fradi Ausztráliában II. – Úton Ausztrália felé II.

Bécs — München — Róma

Bécsbe hamarabb érkeztünk, mint ahogy Budapestről elindultunk. Ez a bűvészmutatvány azonban természetesen csak úgy sikerülhetett, hogy a bécsi és a budapesti időszámí­tás között egy óra differencia van; a repülőút pedig mindössze 45 percig tartott.

A schwechati repülőtér még ma sem épült újjá. No persze, az újjáépí­tés elhúzódása bennünket csak önző érdekből érintett. Ahogy a nap egyre feljebb emelkedett, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a hőség a fa-barakképületben. Mi pedig büszkén feszí­tettünk a szép sötét, gyapjú ruhában. Egyesek ingujjra vetkőztek, a többiek azonban hősiesen tűrték az elegancia „áldásait”, közbe-közbe szemrehányó pillantásokat vetve felém.

— Majd még dideregtek is néhány nap múlva — vigasztalgattam az elpilledő fiukat, azonban éreztem, hogy a vigasz nem nagyon hűti le a levegőt, s főleg a kedélyeket.

Kí­nosan lassan telnek az órák. Mi pedig unatkozunk. Már a kártyások is feladták a küzdelmet. A várótermet számtalanszor keresztül-kasul végigsétáltuk, számolatlanul fogyasztottuk el a különböző hűsí­tő italokat, leültünk, felálltunk (azután megfordí­tva), de csak nem haladt gyorsabban az óra mutatója.

S közben még az olasz repülőtársaság képviselője is rémí­tgetett bennünket. A két — válogatottból kimaradt — játékos részére ugyanis nem tudtak helyet foglalni a turistaosztályon. így választhattunk: vagy néhány nappal később indul két személy Rómából Ausztrália felé, vagy pedig a jóval drágább első osztályon utazik két játékos. Takarékoskodás ide, spórolás oda, mi a drágább megoldást választottuk. Mégiscsak jobb, ha a csapat együtt van.

Közben azért csak elérkezett a továbbindulás ideje is. Felsiví­tott a LAI olasz társaság négymotoros, ún. turbópropelleres Viscount-tí­pusú gépe, s mi egyszerűen odébb álltunk. Útirányunkat időközben megváltoztatták, s először Münchenbe repültünk. Itt átszálltunk egy másik négymotoros gépbe, amely rövid 2 és 1/2 óra alatt Rómába repí­tett bennünket.

Egy este Rómában

Hát bizony, itt sem fáztunk. A repülőtérről bemehettünk a városba, mivel olasz tranzit ví­zummal rendelkeztünk. Előbb azonban még kézicsomagjainkat is a repülőtéren kellett hagynunk. A vámtisztviselők, úgy látszik, itt is szigorúak.

No persze, most elmegyünk és megnézzük Róma főbb nevezetességeit – gondolta egy-két játékos. Ez szokott lenni ilyenkor a program. Ezt tették volna talán mindazok, akiknek szí­ve vágya, hogy eljuthassanak, az örök városba. S mi „barbár” futballisták mégsem í­gy cselekedtünk. (Enyhí­tő körülmény, hogy a legtöbb Fradi-fiú már látta Rómát.) Rövid séta után eljutottunk a csodálatosan szép Termini vasúti pályaudvarra, amelynek alagsorában egy ragyogó, tiszta, higiénikus, modern fürdőrészt helyeztek el. S mi nevezetességei helyett a hűs zuhany alatt élveztük az életet. Csodálatos érzés volt! Legalább átmenetileg megszabadultunk a forró ruhapáncéltól, s lüktető halántékunkat lehűthettük.

Mintha minden játékos újjászületett volna. A fürdő után már az étvágy is megjött. Sárosi Gyurka, aki tiszteletünkre felkeresett bennünket, egy kitűnő olasz étterembe kalauzolt, ahol mit is ehettünk mást, mint spagettit á la Bolognese. A kitűnő olasz étel után a világhí­rű olasz borokat is megkóstoltuk — persze csak szerényen — gyümölccsel, feketével, borravalóval együtt kb. egy dollárt fizettünk fejenként. Nem hinnénk, hogy ilyen olcsó lenne az étel Olaszországban. Inkább talán a népszerű Gyurka csinált egy-két ügyes húzást a tulajdonosnál.

Vacsora után sétával és üldögéléssel ütöttük el azt a néhány órát, ami az indulásig hátra volt.

Végre azonban azt is megértük, hogy felszállhattunk arra a repülőgépre, amely most már egyenesen és visszavonhatatlanul Ausztráliába szállí­tott bennünket.

Irány Ausztrália !

1957. június 23. vasárnap, hajnali 3 óra 35 perc. Hatalmas négymotoros, ún. Super Constellation repülőgép gördül lustán a római repülőtér betonján a váróterem ajtaja elé. Az ausztrál Qantas társaság tulajdona. A négy motor még egyszer hatalmasan felbőg, azután elcsendesedik. Most érkezett Londonból Frankfurt am Mainon keresztül.

Amint mozdulatlanná válik a hatalmas test, fürge szerelők rohanják meg a gépet. Feltöltik benzinnel, olajjal, ví­zzel, sűrí­tett levegővel és természetesen, élelemmel, itallal.

Amott kis elektromos furgonok suhannak a gép felé.

— Ott viszik a bőröndjeinket! — fedezi fel valamelyik éber játékos. Valóban! Kinyí­lt a hatalmas gép gyomra és jó étvággyal nyeli el a rengeteg csomagot. Lassan egy kis hadsereg veszi körül a pihenő légi paripát. Sőt! Most már a gép személyzete is elfoglalja helyét. Heten vannak. (Reméljük ők nem gonoszok.) Közülük kettő nő. Csinosak… a kutyafáját!

Ahogy í­gy szédülünk a nagy készülődésben, felhangzik a megafon angol nyelven:

„Qantas-flight No. EM. 534. to Athens, Karachi, Calcutta, Bangkok Singapore, Djakarta, Perth, Sydney. Passangers please to the exit number 3.”

A kijáratnál ellenőrzik az utazólistát és a sötétben megindulunk a gép felé. Ahogy közeledünk, a gép annál nagyobb lesz és mi annál törpébbeknek érezzük magunkat. Láthatóan mindenki egy kissé elfogódott. Furcsa gondolatok cikáznak agyunkban: még néhány óra és elhagyjuk Európát; két napig ég és föld között lebegünk; azért mégiscsak nagy teher ez a gép; vajon nem lesz-e valami baj? Ilyen és ehhez hasonló, látszólag bizarr, de valójában reális kérdések foglalkoztatnak mindnyájunkat.

De most már egészen közel jutottunk két napon keresztüli „szálláshelyünkhöz”. A gép mélyen előrenyúló orrán viseli nevét: „Southern Dawn”.

Jó néhány lépcső vezet fel a gép ajtajához, amelynek egyik oldalán az imént megcsodált két csinos egyenruhás hölgy egyike elragadó mosollyal kí­ván jó reggelt. A másik a kabinban rendezi el az  „ügyfeleket”, vagyis leülteti az utasokat a jegyen megjelölt fotelbe.

Végre ez is rendben van. A két stewardess ezután ellenőrzi, hogy mindenki eleget tett-e a kivilágí­tott felhí­vásnak: „Fasten seat belts!” Azaz: kötözzük magunkat az üléshez.  (Ez arra jó, hogy a felszálláskor előfordulható kisebb zuhanásoknál az utas ne üsse bele a fejét a kabin tetejébe.)

Egy rövid angol nyelvű mikrofon-szövegből megtudjuk a személyzet nevét, a menetirányt, a gép fontosabb adatait, s mikor már teljesen kioktattak bennünket, a gép méltóságteljesen kigördül a betonon a kifutóra. Alapos motorpróba, majd kiengednek a fékek és a négy motor elkezd igazán dolgozni. A betont szegélyező kis kék lámpák egyre gyorsabban száguldanak visszafelé, néhány másodperc és a hatalmas monstrum szinte észrevétlenül a levegőbe emelkedik. Elindultunk Ausztrália felé!

A Southern Dawn fedélzetén

Nemegyszer valóban előfordul, hogy a fogfájás hirtelen elmúlik, ha az ember a fogorvos rendelőjének ajtaját meglátja. Valahogy hasonló a helyzet a repüléstől való félelemmel is. Ahogy az ember átlép a kis ajtónyí­lás küszöbén, hirtelen felenged a szorongó érzés. A hatalmas gép olyan biztonságérzetet sugároz, hogy az ember egy szempillantás alatt felszabadul az előbbi pillanatokban még nyomasztó gondolatok alól.

Persze, ebben a kellemes hangulatváltozásban szerepet játszik sok minden: a mosolygó, magabiztos (és főleg csinos!) személyzet, a többi utas, főleg a gyermekek vidám optimizmusa, no és nem utolsósorban a gép épí­tése, méretei, adatai, amelyeket minden utas egy í­zléses kis prospektusban tanulmányozhat.

Gépünk már a magasban jár. Álmosak vagyunk, de a fiúk egy része mégis érdeklődéssel hallgatja lefekvés előtt a gép adatait. (Az üléseket úgy szerkesztették, hogy csaknem ví­zszintesre állí­thatók és í­gy, ha a kényelem nem is ér fel a megszokott ágy kényelmével, a körülményekhez képest nagyszerűen lehet pihenni, aludni.)

Mit is mond a prospektus?

A Super Constellationt négy, egyenként 2700 lóerős Wright-motorral látták el. Utazósebessége 400—460 km között mozog, amit persze befolyásol a terhelés és a szél iránya. A repülőtest hosszúsága 35 m, a két szárnyvég 38 m-re van egymástól. A gép maximálisan 7500 m magasságban repülhet. Ezt azonban az utasok egyáltalán nem érzik, mert a kabint automatikus légnyomás-kiegyenlí­tővel szerelték fel; ahogyan a gép emelkedik, olyan mértékben biztosí­tja a szerkezet a normális légnyomást az utasfülkében. így megszabadulnak az utasok a kí­nzó fül- és fejfájástól, valamint az orrvérzéstől.

Az utas kabin két részre oszlik. Az első osztályban a fotelek kényelmesebbek, tágasak és szinte teljesen ví­zszintes fekvési lehetőséget biztosí­tanak. Az ún. turistaosztályon az ülőhelyek sűrűbbek. A repülőgép utaslétszáma az első és a turistaosztály arányától függ. Ha nagyobb a turistarész, úgy az utaslétszám is magasabb. A mi gépünkön 64 utasnak volt helye.

Az első benyomások a gépen

A csapat zöme a gép elülső turistarészét tölti ki. Mindössze egy idegen foglal helyet ebben a kabinrészben, egy norvég hajós, aki szintén Ausztráliába utazik dolgozni, vagy, ahogy ő mondja: „pénzt csinálni”.

A fiúk és egy-két vezető elég hamar otthonosan berendezkednek. A „páncélruhát” lenge öltözék váltja fel; a cipők is lekerülnek a lábról. Legtöbbjük aludni tér, azaz csak szeretne, mert alighogy elszenderednek, az egyik csinos stewardess felrázza Őket. A hajnali grapefruit-levet szolgálják fel.

— Nálunk ilyenkor a korhelylevest hozzák — jegyzi meg az ilyen téren is eléggé tapasztalt Juhász dr., aki ezen a túrán nemcsak orvosi, hanem — Dóka masszőrünk kényszerű otthonmaradása miatt masszőri teendőket is ellát.

Később is tapasztaltuk, hogy a személyzet sokszor túlzásba viszi az utasokról való gondoskodást. Nem nagyon hatja meg őket, hogy valaki például éppen szendereg. Ha eljön az étkezési idő, akkor enni kell; ha valami nevezetesség közeledik, akkor nézni kell; ha valami közölnivaló van, akkor hallgatni kell — akár akarunk, akár nem. Ezt a babusgatást az ausztrál utasok igénylik. És ez kötelessége is a személyzetnek. Mivel azonban számunkra eléggé terhes volt, hamarosan felmentettük részünkről a személyzetet e kötelesség teljesí­tése alól. Egy kicsit csodálkoztak, í­géretet tettek, de utána mégis felkeltettek, mert — nyomtatványokat kellett kitölteni leszállás előtt.

Gépünk Athén felé vezető útján „mindössze” 4500 m magasan repül. Nincs szükség nagyobb magasságra, mert a légi viszonyok zavartalanok. Megnyugtató érzés tudni azt, hogy gépünk biztonságát nem veszélyeztetik a légköri zavarok, viharok. Mivel 7500 m magasságig emelkedhet, ki tudja kerülni a viharzónát. Erre persze szükség is van, hiszen nemegyszer 9—11 órát egyfolytában repül a gép egy ilyen hosszú tengeren túli úton és eközben bizony „összehozhat” valami kis vihart az „időjárás-felelős”. A repülőterek pedig — kényszerleszállás végett — nem olyan sűrűek errefelé, mint Európában.

Alig repülünk négy és fél órát, ismét kigyullad a figyelmeztető tábla: „No smoking! Fasten seat belts!”.

— Smoking??? — kérdezi a lidércálmából felriadt Szigeti Feri. Megnyugtatjuk, hogy erre a ruhadarabra azért még Ausztráliában sem lesz szükség. A „smoking” itt dohányzást jelent, ami tilos, mert kezdődik a leszállás: Athén fölé érkeztünk.

11 óra a levegőben

Athén repülőterén csak röviden időzünk. A reggelit a kellemesen hűtött étteremben fogyasztjuk el. Időközben megtudjuk, hogy Útvonalunk megváltozik.

Eredetileg a menetrendben ugyanis úgy szerepelt, hogy a Róma utáni első megálló az Arab-félsziget keleti partja melletti olajtöltő állomás, Bahrein szigete. A közel-keleti feszültség miatt azonban a Qantas társaság nem repül a „veszélyes zónában” és í­gy egy kis kerülőt kellett közbeiktatni: Törökországon keresztül repülünk Karachi felé.

A repülőgépen közben ismertté válunk. A személyzet és a többi utas is nagy szeretettel vesznek bennünket körül. Különösen szoros barátság fejlődik ki a norvég tengerész és a csapat néhány tagja között. Azt a csapat lélekbúvárai hamar megállapí­tották, hogy tengerész barátunk csalódott ember. Csalhatatlan tünet: egyre-másra nyakalta a White Horse-whiskyt.

— Igaza van, valamivel el kell tölteni az időt! — Nem lehet pontosan megállapí­tani, honnan jön a hang, azonban egy kicsit hasonlí­tott Kispéter Misa öblös basszusára. Bizonyí­ték nincs, legfeljebb Vilezsál Oszi együttérző, csillogó szeme. Úgy látszik, ő is helyesel …

Norvég sorstársunk a jelek szerint járhatott Magyarországon. Ezt abból következtettük, hogy ismerhette az „ökör iszik magában” szólásmondást. Egyre másra invitálta a fiukat egy-egy whiskyre. A fiuk azonban í­zes magyarsággal udvariasan visszautasí­tották a megtisztelő ajánlatot, hivatkozva az „idomár” tilalmára. (Ez én vagyok — a szerző.)

— Még ha valami jó savanyú bor lenne — jegyezte meg Fenyvesi Tüske, akiről egyébként kiderült, hogy a zugivók kasztjába tartozik. (Persze, azért nem kell komolyan venni, nem olyan veszélyes.)

„Mr. Golyó” azonban — í­gy keresztelték el a fiuk a repülőgép whisky-készletének legfőbb pusztí­tóját —a tí­zedik pohár után már olyan meghatóan kért, hogy nem tudtam ellenállni:

— Mert hát azért mégsem sérthetjük meg — támasztotta alá megalkuvásomat Mészáros Dodó.

Nos hát mit lehet tenni?

— Juhász Doki, áldozd fel magadat! — szóltam oda orvosunkhoz. — Te tudsz egy kicsit angolul is — biztattam, bár láttam, útitársunk olyan állapotban van, hogy akár hottentotta nyelven is társaloghattak volna.

Nem kellett még egyszer biztatnom a Dokit. (Mire jó egy kiváló belgyógyász?) Ő készségesen feláldozta magát, pedig tudta, hogy a repülőgépen korhelylevest nem szolgálnak fel. Vannak még áldozatkész emberek! Hála Istennek!

„Mr. Golyó” a párosversenyben azonban rövid idő alatt belátta, hogy whiskyben nincs ellenfele. Újabb kérő tekintet felém.

— Nem jöhetne még egy partner? — olvasom a szeméből. S mikor két sorral hátrábbról nemet intek, egy kicsit méregbe gurul.

— All right „Mr. Szóda!” (Ez megint én vagyok!?)

Lehet, hogy nem tudja a nevemet? Nem! Inkább arra célozhat, hogy a fiuk a stewardesstől állandóan szódavizet kérnek frissí­tőül. Ez pedig nagy sértés! Whisky helyett szóda! Hát látott ilyet a világ? Errefelé bizony nem nagyon.

Egy kicsit talán túl sokat is foglalkozunk norvég barátunk viselt dolgaival, de van időnk. Ezt pedig el kell ütni valahogy.

Tizenegy órán keresztül állandóan a levegőben! El tudják képzelni, kedves olvasóink, hogy ez mit jelent? Felállunk, leülünk, sétálunk, kimegyünk, bejövünk, kártyázunk, olvasunk, felülünk, lefekszünk. Úgy hét órai repülés után már semmi sem jó; itt is nyom, ott is nyom…

Irigykedve nézzük tengerész barátunkat, aki nagyszerűen kitölti idejét. Most éppen fekszik. Az ülés alatt. Elvégre szabad ember, azt csinál, amit akar (vagy amit tud?). A stewardess élesztgeti, ö rá sem hederí­t. A whisky megtette hatását. Collapsus — whisky módra. Ez ennek az állapotnak speciális orvosi „terminus technikusa” — állapí­tja meg Juhász dr. és Fenyvesi doktorjelölt.

Kissé felvillanyozódunk, amikor étkezésre kerül a sor. Ez mindig különös élvezetnek számí­t. Bizonyára tudja ezt a repülőtársaság is, mert elég sűrűn iktatnak be étkezéseket, frissí­tőket.

Ragyogó tiszta felszolgálás, í­nycsiklandozó ételek, gusztusos körí­tés és hozzá ragyogó, udvarias, kedves felszolgálók. Bevallom őszintén, nekem ők sokszor jobban tetszenek, mint a gazdagon megterí­tett asztal. Pedig még csak harmadik napja vagyunk úton. Mi lesz itt később?

A repülőgépen tökéletesen felszerelt konyha is működik. így minden időben meleg ételt, forró kávét vagy teát tudnak felszolgálni. Az ellátás ára benne van a repülőjegy árában. A turistaosztály és az első osztály ellátása között azonban lényeges a különbség. Az első osztályon például az ebéd 7—8 fogásból áll. Étvágygerjesztő sósmandula, aperitif, 2—3 féle előétel előzi meg a fő fogást. Á fő étel után édesség, gyümölcs, feketekávé (nem eszpresszó, legfeljebb Nescafé) a sorrend. Az étkezéshez az első osztályon bort, sört vagy pezsgőt szolgálnak fel, kí­vánság szerint, végül édes likőr és cigaretta következik. Főúri ellátás! Meg kell vallani azonban, hogy a társaság ennek ellenére sem fizet rá. Az első osztályú jegy csaknem 30%-kal drágább, mint a „turista-szállás”, ahol az étkezés hasonló, de kevesebb fogás van és az italért, cigarettáért fizetni kell.

Annak ellenére, hogy az első osztály sokkal kényelmesebb, örültünk, hogy turistaosztályon utaztunk. így legalább nem hí­zott el a csapat. Sőt még arra is ügyeltünk, hogy az első osztályon utazó két játékost az étkezéseknél állandóan cseréljük.

— Nem hizlalda ez — csendesí­tette le Száraz Pista bácsi, a csapat vezetője, a nagygyomrúakat.

Semmi vihar, semmi izgalom és mégis kigyullad a jelzőlámpa. No, persze, tí­z és fél óra már eltelt. Leszállás következik Nyugat-Pakisztán fővárosában, Karachiban.

Időközben csaknem teljesen beesteledett. Ragyogó látványt nyújt a levegőből a millió hunyorgó, világí­tó csillag: Karachi villanylámpái.

Ügyesen laví­roz a személyzet. Szinte észre sem vesszük és a 6500 m magasból a pilóták egyetlen zökkenő nélkül viszik le a betonra a hatalmas géptestet.

„Fly-tox fürdő” Karachiban

A gép begördül a repülőtéri épület elé. A hangosanbeszélő figyelmeztet, hogy mindenki maradjon nyugodtan a helyén, mert csak orvosi ellenőrzés után hagyhatjuk el a repülőgépét. Megnyugszunk, hogy vigyáznak ránk, nehogy valami bajunk essék itt Pakisztánban.

Nem kell sokáig türelmetlenkednünk. Megjelenik egy komor arcú barna férfi és hivatalos arccal végigsétál a repülőgépen. Még a mellékhelyiségekbe, a pilótafülkébe is bekukkant. De ha csak bekukkantana! Kezében azonban egy közepes nagyságú bádogtartály van, és ebből bőven bepermetez mindent és mindenkit. (Régi mozi-élményeim jutottak eszembe. Akkor azonban viszonylag jó illatú rózsavizét permeteztek.) Bőséges és szagos fertőtlení­tő „lemosás” után távozhattunk éktelen prüszkölések közepette.

Milyen szerencse, hogy nem mindenütt, s í­gy Pakisztánban sem tud mindenki magyarul. Mert amit ez a tisztviselő kapott, az nem volt közönséges. Orosz Pali nem egy nagyon gonosz gyerek, de ő is azt kí­vánta, hogy bár ez a fickó játszana most jobbszélsőt Dalnoki Jencivel szemben. Az akkori hangulatban — azt hiszem — ennél „jobb indulatú” kí­vánsága nem is lehetett volna senkinek.

1956 októberében már jártam Karachiban, sőt laktam is két napot ebben a városban, a legelőkelőbb hotelben. Beach Luxury Hotel ide, Beach Luxury Hotel oda, a méregdrága árak ellenére is akadtak holmi kis bogárkák a szobákban; Hát még az utcákon! A gondos fertőtlení­tés okát í­gy nem tudtuk kitalálni. Feltételeztük, hogy a derék pakisztániak félnek egy esetleges európai importtól …

Gyerünk minél gyorsabban a szabad levegőre! Mehr Luft! (Goethe után szabadon …)

A kiszállásnál a pesti autóbuszon tapasztalható „aktivitással” tolatunk a gép kijárata felé.

— Oh, hogy az a nádvágó … (A többit a festék nem bí­rta el.)

— Hol vagyunk? — kérdezi Onódi. — A pokolban?

— A pokol ehhez kismiska! — kapja a választ.

Kimondhatatlan forróság csap az arcunkba, ahogy kilépünk a gépből.

Hiába, a tizenegy órás repülés alatt megforrósodott a motor — hangzott a szakszerű válasz (mert nálunk, ha valamit meg kell magyarázni, vállalkozó mindig akad).

Hát ez nem igaz! Éget az ing, a nadrág, a cipő. Ilyen borzalmas hőséget még sohasem éreztünk, pedig egyik-másik már megjárta a trópusi Texas fővárosát, Houstont is, amely az eddigi „csúcsot” jelentette.

Szerencsére alig négyszáz méterre van a repülőtér í­zlésesen berendezett pihenője, a BOAC Speedbird Resthouse. Az autóbusz ajtaja kivágódik, mi pedig bevágódunk a zuhanyozóhelyiségbe. Nem kell most se étel, se ital senkinek.

Üvöltés a fürdőszobából:

— Árpi, mit jelent a „hot” és mit a „cold”?

Elmondom a nagy „titkot”, miközben jómagam is kinyitom a cold felí­rású csapot. Most értem meg, miért az idegeskedés. A hideg-csapból bizony kellemes meleg ví­z folyik.

— Hideg ví­z Karachiban? — Álom, álom, édes álom …

Ha a testek nem is nagyon, de a kedélyek lassan lehűltek. A ventillátorokkal hűtött étteremben már valamivel kellemesebb volt. A tornacipős, barnabőrű, fehértógás, turbános, széles, vörös öves pincérek halkan suhantak a frissí­tőkkel az asztalok között. Még az is rendel valamit a fiúk közül, akinek nincs ingere evésre, ivásra. Különösen a fiatalok „aktí­vak”, hiszen ilyen egzotikus pincérsereget bizony otthon nem nagyon látnak.

Nincs sok idő a nézelődésre, hiszen a Southern Dawn már türelmetlenül vár bennünket felfrissülve a betonon. És a mi hűséges masinánkban nem is csalódunk. Amí­g távol voltunk, a szellőzőberendezés kellemes, hűs klí­mát varázsolt az utas kabin belsejében. Az embert érik ilyen meglepetések még Karachiban is.

És most egy rövid szakasz közeledik —fly-tox nélkül (úgy látszik az export szabad).

Karachi — Calcutta

Mindössze öt óra a levegőben. Szinte semmi a tizenegy órás út után.

Éjszaka repülünk és í­gy különösebb izgalom nélkül hasí­tjuk a levegőt. Azaz dehogyis! Száraz Pista bácsi első álmából felriad és izgatottan kémleli az ablakot.

— Kigyulladt a gép? — kérdi aggódó arccal. — Legalább ne ezen a helyen ütne ki a „balhé” — fűzi hozzá jellegzetes akcentusával.

A tapasztalt repülők megnyugtatják az aggódó elnököt, hogy a kicsapódó lángnyelvek csak a motorok kipufogó csövei. Nem veszélyes a dolog. Pista bácsi visszafekszik.

Amí­g ön alszik, a Darmol dolgozik? Nem. A „Fradi-iroda” dolgozik. Ombódi „Csudina” és Dalnoki Jenő az ügyeletes. A repülőgépen rossz nyelvek szerint azért, nehogy valaki is unatkozzék — különböző hivatalos nyomtatványokat osztanak ki. Van köztük ví­zum-űrlap, vám-kérdőí­v, valuta-bevallási í­v stb., a legközelebbi leszállóhely számára.

A fiúk egyszerűen Qantas káderlapnak hí­vták. A sok kérdés és adatszolgáltatás után volt is valami alapja a keresztelőnek. Éjszakai pihenő lévén, a csapatot nem zavarjuk és a velem együtt három tagú „iroda” elvégzi az adminisztrációt, ami végigkí­sért bennünket az egész úton. A legszorgalmasabb adminisztrátorok az előbbieken kí­vül Gulyás és Friedmanszky voltak. Borsos lelkesedését több í­zben le kellett hűteni…

Dum-Dum

Calcutta repülőterének a neve. Hajnali órákban érkezünk és í­gy az időjárás elviselhető.

A gép utasai itt a „földi-támaszpontra”, az étterembe vonulnak némi frissí­tőért, tulajdonképpen azonban csak unaloműzés végett.

Az ilyen szolgáltatásokért természetesen nem kell fizetni, csak akkor, ha valaki túllépi a „keretet” (két-három üveg gyümölcslé, egy-két csésze tea vagy kávé).

Szigeti Feri barátunk nagyon duhaj kedvében lehetett, mert, egy pohár sör erejéig bizony túllépte azt a bizonyos keretet. Anélkül azonban, hogy ő erről előre tudomást szerzett volna.

A géphez való indulás előtt mosolygó arccal megjelent előtte az egyik turbános, mezí­tlábas pincér (úgy látszik, errefelé Keletén szeretik a csendet). Feri barátunk tősgyökeres türjei tájszólással megkérdi:

— Na, mi van?

A felszolgáló, úgy látszik, érthetett „türjeiül”, mert azonnal rávágta a sör árát:

— One shilling! (Ejtsd: van siling.)

— Hát, hogy a fenébe ne lenne! Ott van a prezident. Neki van. S ezzel határozott mozdulattal Onódira mutatott és ő angolosan távozott.

Onódi ugyan nem értette, hogy neki miért kell fizetni egy shillinget, de közismert gavallérságával fizetett. Sőt! Egy shilling borravalóval is megjutalmazta szakmája kiváló indiai képviselőjét. A pincér legalábbis valami maharadzsának kijáró meghajlással mormolt valamit fogai között. Nem értettük mit mondott, de szeme elárulta: „Hiába, aki úr, az a pokolban (bocsánat: Calcuttában) is úr! (Ez nem Szigetinek szólt.)

Útban Sziám felé

Calcuttából való elindulásunk előtt szemléltető oktatást kapunk abból, miként kell viselkednünk abban az esetben, ha gépünk a tengerbe esik. (Most jut eszembe, arról nem volt szó, hogy mit kell tennünk, ha a baj a szárazföldön történik. Ejtőernyő ugyanis a gépen nem volt.)

Megtudjuk, hogy ha valamilyen oknál fogva a repülőgép a tengeren kénytelen kényszerleszállást végrehajtani, nagy baj még nincs. Az utas kabin ugyanis hermetikusan zár és kb. 7—8 órát a gép lebegni képes a ví­z felszí­nén. Ezalatt pedig a felmentők megérkezhetnek …

A nagyobb baj akkor kezdődik, ha a gép résein a ví­z beszivárog. Ekkor esetleg el kell hagyni a gépet. Minden tengeren túli útra induló repülőgépet nagy gumicsónakokkal szerelnek fel, amelyeken a teljes személyzet és az utasok elférnek. Minden eshetőségre számí­tva, minden utas ülése alatt van egy életmentő öv is, amely megvéd az elsüllyedéstől. Ennek az életmentő övnek a használatára oktattak ki bennünket a Calcuttából való felszállás előtt.

Nem a mindenáron való hibakeresés vezetett bennünket (bár ilyen hajlandóság is van éppen elég bennünk), de felvetődött a kérdés:

— No és mit csinálunk a cápák ellen? Vagy:

— Mi történik, ha a használati utasí­tást a nagy izgalomban nem tartjuk meg?

Erre azonban választ nem kaptunk. Borzasztó rá gondolni is. (No lám, Kedves Irigykedők, nem is olyan könnyű egy ilyen tengeri utazás …)

Rövid három és fél órás „légi séta” után megérkeztünk a sziámi macskák országába, illetve annak fővárosába, Bangkokba. Utunk eddigi legszebb repülőtere várt bennünket. Ragyogó tisztaság, gyerektől felnőttig mindenkin hófehér ing, fényűző éttermi berendezés, szabad fényképezés, no és mindehhez kellemesen hűtött, ún. ,,air condition” helyiségek. Mi kell más a szegény, elcsigázott utazóknak?

A repülőtéri alkalmazottak, felszolgálók is roppant készségesek, nagyvonalúak. A különfogyasztást például itt nem kellett fizetni, pedig egy fél banántermést elpusztí­tott a gárda, alig félóra alatt.

Igen érdekes gyümölcsöt ismertünk meg itt Bangkokban: a sziámi narancsot. Kí­vül zöld héja van, nagysága megegyezik egy nagyobb sárgadinnyével. Igen kellemes, üdí­tő az í­ze; nem olyan édes, mint a szicí­liai narancs. Ha valaki kedvet kap rá, elég belőle 2—3 gerezd, s máris jóllakottság érzése vesz az emberen erőt.

Amikor már Gerendás is jól megrakta a „puttonyt”, jöttek az újabb igények: nem lehet-e látni valahol néhány sziámi macskát. (Főleg a nőtlenek érdeklődtek!) Nem kellett sokáig keresgélnünk. Szebbnél szebb fiatal „cicák” voltak láthatók a repülőtér épületében.  Még a nősök is megkockáztatták egyik szemüket. A szervezés azonban egészen kiválónak bizonyult. Mielőtt elmerülhettek volna a fiuk a környezet behatóbb tanulmányozásában, megszólalt a géphez hí­vó megafon hangja. Kertész Tomi még elszalad egy képeslapért (fiatal házas!), csinálunk egy képet a repülőgépnél (Pobuda mester, itt is lassan ment!) és vége a sziámi látogatásunknak.

Irány Singapore!

Fantáziánkat régóta izgató állomás felé repülünk. A sziámi macskák után az érdeklődés a szingapúri táncosnők felé fordul. Persze, ez csak amolyan plátói vágyakozás, hiszen előre tudjuk, hogy Singapore-ban mindössze két és negyed óránk van, az is a repülőtéren.

Az út mindössze, 3 órás. Sajnos, érkezésünkkor már leszáll az est és í­gy a világ egyik legérdekesebb kikötővárosából csak egy fénytengert látunk. A kivilágí­tott várost.

Kellemes melegben tartunk az állomásépület felé. Útlevél-ellenőrzésre várunk, amikor egy csinos, fiatal maláj tisztviselőnő, oldalán csaknem derékig felvágott ruhájában, egyenesen hozzánk jön, és csicsergő hangon érdeklődik:

— Where are you coming from? Are you Hungarian refugees?

Még hogy mi menekültek vagyunk? Erről eddig nem tudtunk!

— Nem kellett nekünk menekülnünk Budapestről. Senki sem zavart, sőt! Szabályosan elengedtek bennünket — magyarázom lelkesen a hölgynek, aki láthatóan csalódással veszi tudomásul a feleletet. Egy kissé csodálkozva néz ránk. Nem csoda, hiszen az utóbbi hónapókban megszokta, hogy Ausztrália felé csak menekült magyarok utaznak repülőgépen.

Dicséretére legyen mondva, felvilágosí­tásunkra talán még udvariasabb lett hozzánk. (Lehet, hogy kellemetlen emlékei is voltak egy-két disszidálttal kapcsolatban? Nem egy ilyen esetről hallottunk — sajnos.) Elkí­sért a fürdőbe, az étterembe, sőt ott-tartózkodásunk végén még lapjaink feladását is vállalta a repülőtársaság költségére.

Singapore-ban sok újságí­ró és fotoriporter rohant meg bennünket. Nem csoda, hiszen ez a város még futball-terület. Egy csomó meghí­vást is közvetí­tenek, de azokat kénytelenek voltunk elutasí­tani idő hiányában. Ha már nem fogadjuk el a meghí­vásokat, legalább egy képet csinálhassanak — szállí­tották le igényeiket. Ez elől nem térhettünk ki.

Az egyenlí­tő felett

A Singapore és Djakarta közötti út arról nevezetes, hogy a gép kb. a fele úton átszeli az egyenlí­tőt. Valójában semmi különös nem történik, az emberek mégis lázas izgalommal tódulnak az ablakok felé, annak ellenére, hogy teljes sötétségben repülünk. Mindenki látni akarja, amiikor a repülőgép átlép az északi földtekéről a délibe. Ez olyan nevezetes esemény, amiről majd még unokáinknak is mesélni fogunk.  S a mesét el is hiszik majd, hiszen í­rás is van róla.

A repülőtársaság az átrepülés pillanatát igyekszik ünnepélyessé tenni. Megafonon bejelentik az eseményt, az első osztályon Champagne durrog, s a társaság az átrepülés igazolásául mindenki részére oklevelet állí­t ki.

Egyébként Singapore-ban személyzetet is váltottunk. Egy London-sydneyi úton a gépet nem cserélik, a személyzet azonban többször is cserélődik. A nemzetközi szabályzat ugyanis előí­rja, hogy a személyzetnek a megtett repülési időnek legalább a kétszeresét kell pihenőként biztosí­tani. Érthető ez az intézkedés, hiszen nem csekély a pilóták felelőssége. Különben a személyzet amolyan brigád-rendszerben dolgozik; a kapitány beosztottjai állandóan ugyanazok. A pihenőállomásokon, mint egy kis család, állandóan együtt vannak. Az asztalfőn a négy aranysávos kapitány.

Még egy lélegzetvétel

Djakartába késő este érkezünk. Ennek ellenére nagy a meleg. Különösen a levegő páratartalma hat bágyasztólag a meglehetősen fáradt fiukra.

A repülőtéren kedves meglepetés vár ránk. Az egész magyar követség és kereskedelmi kirendeltség kijött a repülőtérre.

Ugyancsak kint van szinte a teljes indonéz labdarúgó-szövetség. A Ferencváros vendégszerepléséről kí­vánnak tárgyalni velünk. Több mérkőzést szeretnének, mi azonban legfeljebb egyet vállalunk, feltéve, ha a magyar szövetség erre engedélyt ad.

A feltételekkel nincs sok vita. Száraz és Onódi pillanatok alatt megállapodik az indonéz vezetőkkel. S ebben nagy segí­tségükre van a magyar követség.

A gépet rövid idő alatt felfrissí­tik, s í­gy nem időzünk sokat Djakartában. Annyit azonban í­gy is megállapí­thatunk, nehéz dolgunk lesz visszafelé.

— Hü, de világos lesz itt játszani — célzott Dékány „Pofi” a djakartai játék várható „izzó” légkörére.

Bizony — erősí­tik meg aggódásunkat a követségi tisztviselők — Djakartában nagyon meredeken süt a nap.

Ausztrália földjén

Nagy nekifohászkodás után ismét a magasba lendülünk.

Kilenc és fél órás út áll előttünk. Nagyrészt tenger felett. Ezért a személyzet újabb bemutatót tart az életmentő öv használatáról. A fiúk hamar megtanulták, mert már „súgnak” is a stewardnak.

A megafon megnyugtat, hogy előreláthatólag zavartalan lesz az utazás. Kellemes pihenést, jó éjszakát kí­ván. A „Fradi-iroda” kivételével mindenki aludni tér. Valóban igen kellemesen telt el az éjszaka. Szinte meg sem rezdül a hatalmas test, legfeljebb a motorzúgás jelzi, hogy azért mégis üzemben van a gép.

Korán reggel azonban mindenki talpon van. A repülőgép villanyborotvája nagyüzemet bonyolí­t le. Érthető. Mindenki frissen, ápoltan akar megérkezni Perthbe, első ausztrál állomásunkra.

A felkelő nap csodálatos szí­nei tükröződnek a gép ezüstös testén. Egy kissé elfogódott a csapat. Láthatóan izgalom vesz erőt a fiúkon, amikor a gép erőteljesen bedől, hogy irányt vegyen a kifutóbetonra. A kí­váncsi szemek az ablakokra tapadnak: új földrészt látunk. Mindenki frissen, első kézből szeretne tapasztalatokat, élményt szerezni magának.

Kevés idő jut élményszerzésre a levegőből, mert pilótáink a tenger felől szinte pillanatok alatt irányba állnak és észre sem vesszük, máris ausztrál szárazföld felett suhan a gépmadár. Egy kis zökkenő, a motorok ismét felbőgnek. A nagy sebességet motorfékkel igyekeznek a pilóták lecsökkenteni. Minden a legnagyobb rendben! Gépünk még egy kicsit kószál a repülőtéren, azután szinte ajtóig visz bennünket. A vadonatúj repülőtéri épület homlokzatán hatalmas betűk hirdetik, hogy Perth-hen. vagyunk, Western-Australia fővárosában.

Igen kellemes az időjárás. Ahogy kilépünk a gépből friss, amolyan hazai tavaszi szél csap az arcunkba. Végre nem kell szenvednünk a hőségtől!

Az üdvözlés egyelőre „drót nélkül”, integetéssel folyik. Mert hát azért itt Ausztráliában is vannak formaságok. Ezektől pedig a tisztviselők akkor sem tekintenek el, ha valaki Európából érkezik, és úgy hí­vják, hogy Ferencváros. Egy kissé furcsának tűnik, de ezt később már megszoktuk Ausztráliában. Nem csinálnak nagy hűhót abból, hogy valaki repülőgépen érkezik.

Az útlevélvizsgálat nagyon gyorsan megy. Vilezsál Oszi nagy ambí­cióval törtet előre a sorban, azonban a tisztviselőnő „megbünteti’. A sor végére küldi. Oszi barátunk, mint egy kis iskolás gyerek, elszégyelli magát. Csak később, amikor látja kuncogó társait, akkor jön rá, hogy itt valaki „gonoszkodott”. (Utólag bevallom, én voltam.)

Következik a vámvizsgálat, nálunk pedig a nyelvvizsga. A jókedélyű vámtisztviselők egyre-másra kérdeznek tőlünk. Mi azonban elég nehezen értjük. Pedig úgy gondoltuk, tudunk angolul. Itt bizony ez kevés. Itt „ausztrálul” kellene tudni. (Tessék elképzelni ezt az ausztrál nyelvet! Kb. annyi a rokonság az angollal, mint a mi németajkú nemzetiségünk nyelvezetének rokonsága az irodalmi némettel. Azt hiszem, Shakespeare álma nem nyugodt, amikor ausztrál barátaink rájuk hivatkoznak. De hát ez az ő dolguk és a mi bajunk …)

Kétszer-háromszor vissza kell kérdezni, ha pontosan tudni akarjuk, hogy ők mit akarnak. Még szerencse, hogy ők bennünket értenek. Ilyenkor megnyugszom: azért mégsem bennünk, hanem az ausztrálokban lehet a hiba. Persze, ez sovány vigasz.

No, nézzük, mi van a bőröndökben?

Sorra nyitják fel a csomagokat. Ausztráliában a beviteli vám igen szigorú. No, nem attól félnek, hogy nylon harisnyával vagy kék zsilettel árasztják el a piacot. Ez őket nem érdekli. Hát akkor miért e szigorúság?

— Ahá! Ez igen! Ez kell nekünk! — Friedmanszky Zoli bőröndjéből két gyönyörű szál csabai kolbász kerül elő. Szegény Zoli fájdalmas tekintettel nézi, miként vándorol kofferjéből a vámőrhöz az illatos sertéstermék.

— Ki akarnak ezek éheztetni? — fordul hozzám kérdő tekintettel.

De hát a vámőrök most kí­méletlenek. Menthetetlenül elkobozzák Frici „csempészáruját”.

No, azért nem ő marad az egyetlen kárvallott. Kertész és Gulyás ugyan nem csabait, hanem finom illatú pörzsölt szalonnát csomagoltak be. Azonban ennek sem kegyelmeztek a vámosok. És ami még a legbosszantóbb: mosolyogva rakják félre a „tiltott árut”. Keep smiling — tartják ők. Mi nem. Legalábbis egyelőre nem.

Ezután Vilezsál kerül sorra. Nincs különösebb baj, csak egy marék szép, magyar őszirózsa-magtól kell megválnia. Hiába bizonygatja, hogy valaki ajándékba küldi Magyarországról.

— Sorry … — mondják ők. (Vilezsál el, mag marad.)

Kispéter és Mészáros, a két „öreg” következik. Náluk a cigarettával van baj. Egy kicsit soknak találják, de nem ez a fő baj. Kispéter Misa tapasztalt utazó lévén, gyorsan kibont egy csomag Kossuthot és megkí­nálja a mosolygó vámőröket. Azok örömmel fogadják és azonnal rá is gyújtanak. Egy-két mély szippantás; az arcok elkomorodnak.

— Vigyék, de gyorsan! Büntetésből azonban csak maguk fogyaszthatják. — szól a végzés Dodóék felé. —Na, ezt most megúsztuk! — dörmögi Misa s huncutul rám kacsint. A vámosok pedig prüszkölnek, krákognak, de hősiesen elszí­vják a jó karcos magyar cigarettát.

Kisebb nézeteltérés van a gramofonlemezek körül is. A repülőtéren nincs lemezjátszó (felháborí­tó!!!) és í­gy a hozott ajándéklemezeket nem tudják lehallgatni. Megí­gérik azonban, hogy lehallgatás után elküldik szállásunkra, (Most nem tudjuk, hogy a magyar muzsika szeretete készteti őket ilyen intézkedésre, vagy más… Inkább az utóbbi —gondolom.)

Amikor mindennek vége, én következem.  Velem nincs különösebb baj. Igaz, hogy én előnyben vagyok a fiúkkal szemben, mivel ezelőtt már kétszer megjártam Ausztráliát és ezt a „vámkálváriát”.

Az ausztrálok nagyon gondosan védik országukat a külföldről behozható betegségekkel szemben. Ezért követelik meg a legszigorúbban, hogy minden bevándorló vagy látogató kapjon oltást himlő, malária és sárgaláz ellen. Enélkül nem engednek be Ausztráliába senkit. De ugyaní­gy védik állat- és növényállományukat is. Ezért a legszigorúbban tilos mindennemű állati és növényi termék bevitele. Ez a magyarázata tehát annak, hogy a fiúkat „megszabadí­tották” egy-két dologtól. Annyira félnek a betegségektől, hogy még a repülőtéren elégetik az ilyen tiltott árukat. Az is igaz azonban, hogy Ausztráliában ismeretlen az állatbetegség, vagy a férges gyümölcs. Emlékezetes, hogy ebből a „merevségből” kifolyólag nem rendezhették meg Melbourne-ben, 1956-ban a lovasversenyeket sem, a XVI. olimpiai Játékok alkalmával)

A hivatalos formaságok után végre „átadhatjuk magunkat” barátaink üdvözlésének. Annak ellenére, hogy ausztrál viszonylatban hajnalban érkeztünk (reggel 7-kor), szép számmal jöttek ki a repülőtérre —persze főleg magyarok, akik közül azonban néhány oda sem jött, csak tisztes távolból mustrált bennünket. Úgy látszik, ezek a magyarok féltek attól, hogy valamit elkapnak tőlünk … Pedig semmiféle betegségben nem szenvedünk — ezt az orvosi igazolványunk is tanúsí­tja. De ezekről a magyarokról később majd még bővebben is…

A nyugat-ausztráliai labdarúgó-szövetség főtitkára, Mr. Abraham üdvözöl bennünket hivatalosan. Nincs nagy cécó, felhajtás, hosszú üdvözlő beszéd, még mikrofon sem. És ennek örülünk. Egy kissé fáradt a társaság.

Dékány dr.-t kapitányi minőségében (itt Ausztráliában a csapatkapitányi tiszt igen nagy megbecsülést jelent) a főtitkár felesége a város jelképével, egy fekete-sárga szalaggal dí­szí­tett, kitömött fekete bársony-hattyúval ajándékozott meg.

Még egy csoportkép és a csapat indul a városba.

Csanádi Árpád

(folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ