Ott voltam én is azon a ’88-as örökrangadón, tényleg felejthetetlen hangulat volt az után a tavaszi szezon után, a nézőtéren el is hangzott, hogy ez a csapat bajnok lesz jövőre (nem lett, de a második hely és a bajnok Honvéd ellen elvesztett kupadöntő egyrészt a 6 év utáni újbóli érmet, másrészt a kupaindulást jelentette, majd egy bronz és újabb ezüst után ’92-re jött az arany). A ’93-as, Simi-gólos Vác-meccs is megvan, nem vidám aktualitás, tévében néztem, majd színházba mentem utána, és éjfélre arra jöttem haza, hogy a szomszédunkban lakó idős nagynéni -- apám keresztanyja, nagyanyám bátyjának felesége -- délután kiült az udvarra a kedvenc fonott székébe és csendesen örökre elaludt benne.
Az 1988-as Üllői úti örökrangadó, szezozáró volt 26 000 néző előtt. Az ősszel még botladozó, majd a tavaszra megtátosodó és végül 5. helyre befutó Fischeréket úgy ünnepelte a lelátó népe legalábbis bajnoki címet szereztek volna. Ellepték a szurkolók a pályát, hogy mezeket, ereklyéket szerezzenek maguknak! Éppen akkoriban érettségiző bohém srácként jómagam is köztük voltam és a nagy, önfeledt ünneplés közepette észre sem vettem, hogy elvesztettem a személyimet, amit akkor azért még nem kezelt olyan elnézően a rendőrség mint manapság! Szerencsére volt egy becsületes megtaláló aki visszajuttatta, így végül nem lett a dologból nagyobb baj!
Ezek után azt hiszem már senki számára sem meglepetés, hogy az 1993-as váci 3-1-es győzelmünk során is a helyszínen -- jó tizenötezred magammal -- láttam szegény Simon Tibi mintegy 20 méterről a váci kapuba “kocogtatott” gólját! Istenem, Ő sincs már közöttünk -- immáron nyolc hosszú éve!
Tibikém! Odafentről szoríts az új kezdethez a Prukner Laci féle gárdának!
Ott voltam én is azon a ’88-as örökrangadón, tényleg felejthetetlen hangulat volt az után a tavaszi szezon után, a nézőtéren el is hangzott, hogy ez a csapat bajnok lesz jövőre (nem lett, de a második hely és a bajnok Honvéd ellen elvesztett kupadöntő egyrészt a 6 év utáni újbóli érmet, másrészt a kupaindulást jelentette, majd egy bronz és újabb ezüst után ’92-re jött az arany). A ’93-as, Simi-gólos Vác-meccs is megvan, nem vidám aktualitás, tévében néztem, majd színházba mentem utána, és éjfélre arra jöttem haza, hogy a szomszédunkban lakó idős nagynéni -- apám keresztanyja, nagyanyám bátyjának felesége -- délután kiült az udvarra a kedvenc fonott székébe és csendesen örökre elaludt benne.
http://www.nemzetisport.hu/sportnaptar/a-nagyasszony-utolso-grand-slam-sikere-2031354/
Az 1988-as Üllői úti örökrangadó, szezozáró volt 26 000 néző előtt. Az ősszel még botladozó, majd a tavaszra megtátosodó és végül 5. helyre befutó Fischeréket úgy ünnepelte a lelátó népe legalábbis bajnoki címet szereztek volna. Ellepték a szurkolók a pályát, hogy mezeket, ereklyéket szerezzenek maguknak! Éppen akkoriban érettségiző bohém srácként jómagam is köztük voltam és a nagy, önfeledt ünneplés közepette észre sem vettem, hogy elvesztettem a személyimet, amit akkor azért még nem kezelt olyan elnézően a rendőrség mint manapság! Szerencsére volt egy becsületes megtaláló aki visszajuttatta, így végül nem lett a dologból nagyobb baj!
Ezek után azt hiszem már senki számára sem meglepetés, hogy az 1993-as váci 3-1-es győzelmünk során is a helyszínen -- jó tizenötezred magammal -- láttam szegény Simon Tibi mintegy 20 méterről a váci kapuba “kocogtatott” gólját! Istenem, Ő sincs már közöttünk -- immáron nyolc hosszú éve!
Tibikém! Odafentről szoríts az új kezdethez a Prukner Laci féle gárdának!