A Fradi New Yorkban VII. – A West Bromwich “leszerel …”

Lehet, hogy kifogyott már a szervezetünkből a hazai tartalék, lehet, hogy melegebb lett még az eddigi kánikulánál is, de tény, hogy egyre jobban kínzott bennünket a New York-i nyár. Már értettük, miért van minden jobb bérházban légkondicionáló berendezés, miért éri meg a havi 30—40 dollárt egy szoba hűtése. (De vajon milyen lehet a levegő az East Side vagy a Harlem tömegszállásain?) Megértettük, honnan az a sok hurutos megbetegedés, amely ebben az időszakban előveszi az ittenieket: mindent jéggel isznak, a feketétől a tejen át a Coca-Coláig. Novák Dezsőt meg Horváth Lacit el is kapta a betegség.

Szerdán, július 21-én este negyed tízkor kezdtünk a Randall-stadionban másodszor a West Bromwich Albion ellen. Géczi — Páncsics, Mátrai, Dalnoki — Juhász, Orosz — Karába, Varga, Németh, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállításban léptünk pályára. Novák és Horváth még betegeskedett, Albert pedig lovagló-izom húzódással bajlódott.

Az angol csapatról már szóltam néhány szót, most csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy jellegzetes kupacsapatnak számít Angliában. Négyszer lettek kupagyőztesek: 1888-ban, 1892-ben, 1931-ben és legutóbb 1954-ben. A West Bromwichnál többször csak a Blackburn Rovers, a Newcastle United, az Aston Villa és a Wolverhampton Wanderers nyerte el a kupát. Bajnokok viszont utoljára 1919/20-ban voltak.

Kitűnően kezdett a csapat. Az első húsz perc után már 2:0-ra vezettünk. Az első gól a 10. percben esett: Páncsics megszerzett egy labdát, körülnézett, de senkit nem látott szabadon, elindult hát maga a labdával. Közben észrevette, hogy Németh Miki lerázta magáról őrzőjét, s pompás labdát tálalt eléje. A kirobbanó fiatal középcsatárra tüstént ráindult az angol kapus, de mielőtt teljesen elzár­hatta volna a szöget, mellette a hálóba juttatta Németh a labdát. Nemsokára rá Karába húzott el a jobbszélen, be­ívelt labdája pontosan Németh elé szállt, és máris 2:0. Érezni lehetett, hogy ezzel a mérkőzés el is dőlt.

Németh második gólja

Ahogy néztem a játékot, egyre inkább gyökeret eresz­tett bennem az elképzelés, hogy Páncsics Miklósnak a vé­delem szélén a helye. Nem az az idegi alkat, aki a pálya középső nagy sávjával vagy — pláne — az egész széles­ségével járó felelősséget bírja. De a szélén higgadt és magabiztos. Hátha megtaláltuk a helyét?

A második félidőben két esemény történt: a vége felé kaptunk egy gólt — ez érdekelt kevésbé — de még jóval előtte Juhász Pista komoly rúgást kapott a bokájára — ez viszont bántott. Keménykötésű fiú ő, de a labdarúgó­nak is vannak közismerten érzékeny pontjai s a boka ilyen. Szerencsére nem bizonyult komolynak a sérülése.

Sokan fagattak, hogyan jutott eszembe Juhász Pistát fedezetbe tenni, amikor azon a bizonyos Üllői úti Pécsi Dózsa-meccsen — 1963 tavaszán — mint újonc középcsatár az öt gól közül négyet ő rúgott. Élete első NB I-es meccsén! Nos, nem kell emögött valami egyéni zseniali­tást sejteni. Sőt: ha van a kollektív vezetés mellett érv, hát Juhász Pista esete az. Mert mi történt?

1964 őszén bevonult a fiú. Többedmagával. (Ha jól em­lékszem, kilencen mentek be az élgárdából.) Persze nem volt “örömkatona” egyik sem, de — így utólag vissza­nézve — Pista számára egyáltalán nem volt haszontalan ez az időszak. Többek között ez hozta meg azt a barátsá­got, amely ma a csapat tekintélyes tagjaihoz fűzi, és amely megbízható alapja lehet további pályafutásának. Nos, a gyerek hazajött Egerből karácsonyi szabadságra, és egy régebbi meghívás alapján ellátogattam hozzájuk volt ed­zője, Csanádi Feri és orvosunk, dr. Juhász József (nem rokonok!) társaságában, A “doki” volt az, aki a Pista fizikumának és képességeinek alapos ismeretében már ré­gebben felvetette az ötletet, hogy vigyük őt hátra fede­zetbe, Csanádi Feri, aki az ifiben kísérte figyelemmel és segítette a fiú fejlődését, csak alátámasztotta az ötletet. S a helyzet is ezt a megoldást diktálta. Így került sor erre a karácsonyi beszélgetésre. Elmondtuk Pistának, hogy a csatársorban lényegében nincsenek gondjaink, viszont — akármilyen derekasan áll is helyt Vilezsál Oszi — fedezet­párunk összetételét sürgősen meg kell erősítenünk. Vá­zoltuk előtte, hogy milyen komoly védő-támadó feladatok járnak ezzel a poszttal, s hogy egy csapat “játékmesteri” teendőit itt kell végrehajtani. A Furmann—Bukovi—Obitz vagy a Lyka—Sárosi—Lázár fedezetsor óta ezen a téren az FTC-nek különben is igen nemes hagyományai van­nak. Felidéztük előtte a csapat örökké emlékezetes 1929-es dél-amerikai túráját, amelynek során — július 21-én — 3:2-re megverték a világbajnok uruguayi válogatottat. Igaz, hogy a gólokat Takács II (2) és Rázsó rúgta, de a győzelem főrészese mégis a Furmann—Bukovi—Obitz fedezetsor volt. És az 1931/32-es, úgynevezett százszáza­lékos — pontveszteség nélküli — bajnokság megnyerését is jórészt a Lyka—Sárosi—Lázár fedezetsornak köszön­hette a csapat.

Juhász Pista megértette a helyzetet. Nem hinném, hogy megbánta. Nem beszélve a csapatról, amelynek az­óta — ezen a poszton — egyik erőssége. És mindössze húszéves …

Lehet, hogy akadnak majd olvasóim, akik azt kérdik magukban: miért kellett ennek a Juhász-ügynek ilyen nagy feneket keríteni? Nem ezt akartam. Azért beszéltem róla kissé részletesebben, hogy lássák, miféle gondok­kal küzd az edző. Szinte naponta. És nemcsak eggyel. S mit jelent számára munkatársainak támogatása.

Ha már a témánál tartunk: az edző jól teszi, ha akkor töpreng a jövőn, amikor megy a csapatnak. Mert — akármilyen furcsán hangzik is — a csapat jövője akkor a leg­veszélyeztetettebb, amikor a legjobban együtt van. Ne­künk igazán nem kell a szomszédba mennünk példákért, amikkel ezt az állítást igazolhatjuk. Az ötvenes évek “nagycsapatának” fényes sikerei közben szinte teljesen megfeledkeztünk a jövőről. S ez a feledékenység csaknem tíz keserű évünkbe került. Lyka “Totó” kedvenc szava­járása volt, hogy “akkor éri legváratlanabbul vész a csa­patot, ha támad”.

A másik meg az úgynevezett “játékostemető” problé­mája, amely mindenekelőtt a nagycsapatokkal kapcsolatos. Az tudniillik, hogy olyan játékosokat, akik alaposabb, jobban az egyénhez illeszkedő foglalkozás mellett — vagy másik egyesületben — az élvonalba kerülhetnének, kénytelenségből — ami indokolt önbiztosítást jelenthet —, vagy ami rosszabb, nemtörődömségből tartanak tartalék­sorban mindaddig, amíg az illető belefásul a várakozásba, és végűl is elvész a labdarúgás számára. Korántsem könnyen megoldható kérdés. Az ember soha nem tudhatja biztosan, nincs-e olyan valaki a keze alatt, akiből sokkal több, és más hozható ki, mint amennyit vagy amit nyújt. Egyetlen megoldás van, s az is viszonylagos: állandóan és alaposan kell figyelni a játékosokat.

Hát ilyen gondolatok merültek fel bennem Juhász Pista esetével kapcsolatban.

Szóval 2:1-re megvertük a West Bromwichot. Ugyan­akkor a Polonia 3:1-re a Kilmarnockot s ezzel az angolok meg a skótok is kiestek a versenyből. Bennünket pedig egy pont választott el a lengyelektől.

A szurkolók még számítgattak, hogy — ugye — szer­dától vasárnapig még sok minden történhet, és ha a West Bromwich megveri a Poloniát, és mi megverjük a Kilmarnockot, akkor mi nyerjük a tornát. Nem ez történt.

Írtam már, hogy mind a négy csapat a Croydon Hotel­ben lakott s amikor vasárnap reggel lementem reggelizni az étterembe, és odamentem néhány szóra az újságos pa­vilon magyar nénijéhez, diszkrét felháborodással közölte velem, hogy az angol labdarúgók nem sokkal előbb tértek vissza a szállodába, és bizony legtöbbjük cikcakkban közelítette meg a liftet. Ezek szerint a West Bromwich “leszerelt” …

Mi nem. Persze nem elsősorban a tornát illetően. A fiúk igen komolyan vették hátralevő new york-i napjainkat is. Eddig mindenütt, ahol csak megfordultak, illetve játszot­tak, jó benyomást keltettek. Nem akarták ezt semmiféle elhamarkodott a “most már úgyis mindegy”-et kifejező fölényeskedéssel vagy nemtörődömséggel elrontani.

De talán nem is ez volt változatlan fegyelmezettségük főoka, hanem az, hogy már a jövőre összpontosítottak: a bajnokságra, meg az EK-ra. És mint ilyenkor mindig tör­ténik, osztottuk szét a pontokat, mérlegeltük az esélyeket, szerettük volna józanul megközelíteni a lehetőségeket. Mert ugyebár, ha a Csepel és a Dózsa elleni elmaradt mér­kőzéseink maximális négy pontjából … (Szeptember eleje van, amikor ezeket a sorokat írom!)

Az 1939/40-es bajnokság végeredménye például így fest:

1. Ferencváros 39 pont 77:31
2. Hungária 39 pont 66:32
3. Újpest 38 pont 60:34

(Tizennégyes mezőny volt.)

Ha valaki valamicskét is ért a labdarúgáshoz, egyetlen pillantást vet erre a tabellára, tudja, mi folyhatott mö­götte, mit takar. (Azért érdemes föleleveníteni, mert könnyen megeshet, hogy az idei bajnokság hajrája is ilyen késhegyig menő harcot hoz.) Nos, hogyan is jutott eddig a dolog? Az őszi forduló után a Kispest állt az élen. (Az­tán az ötödik helyen végzett.) A Fradi — ez akkoriban szinte törvényszerűen ismétlődött a csapatnál — tavasszal behozta hétpontos hátrányát és május 24-én 35 pont­tal állt a 36—36 pontos Hungária és Újpest mögött. Az utolsó előtti fordulóban a Fradi az Üllői úton, a Törekvés ellen lépett pályára (a “Töri” akkoriban igen tekintélyes középcsapat volt, hatodik lett), az Újpest viszont a Me­gyeri úton fogadta a Hungáriát. A Fradi 6:0-ra lelépte ellenfelét. Megyeren is simának indult a találkozó: a Hun­gária már 3:0-ra vezetett, amikor az Újpest ébredezni kezdett, és Zsengellér, lesgyanús helyzetből ugyan, de szé­pített. A gól egycsapásra megváltoztatta a légkört, és kö­vetkezett a magyar labdarúgó bajnokságok legkétesebb gólja. Zsengellér elhúzott a jobbszélen, Biró Sanyi tá­madta, de a csatár félkört írva le a hátvéd körül, középre nyomta a labdát, amit Kocsis gólba vágott (3:2). Igenám, csakhogy — igen sokak véleménye szerint — Ábel az ő jellegzetes, kacsázó, puha mozdulatával a labdát már jóval a pályán kívülről kanalazta középre. A határbíró viszont szabályosnak látta az akciót, s ezért a játékvezető megadta a gólt. Ha valaha magyar pályán szikrázott még a fű is, hát ezúttal az újpesti fű szinte lángolt. Rossz volt nézni, milyen “aprítás” ment a pályán. A vége: 3:3, és a Fradi — gólaránnyal — bajnok.

A new-yorki túrán 1965-ben. Állnak (balról): Mátrai, Csabai József, Henni Géza, Mészáros József edző, Dalnoki, Perecsi, Orosz, Novák. Elől: Karába, Varga, Albert, Géczi, Rákosi, Fenyvesi

Ha az ember mindezt nem tudja, csak a csapat akkori őszi—tavaszi eredményeit elemzi, egy alapigazságra könnyen rájöhet. Nevezetesen arra, hogy a nagy riválisok egymást mindig keresztbe verik, de legalábbis csaknem mindig pontot rabolnak egymástól. A bajnoki küzdelmek alapvető stratégiai elve az, hogy a ,”fix” meccseket kell következetesen megnyerni — egy-két döntetlen persze ki­csúszhat — és ezeken kell biztosítani a csapat pozícióját ahhoz, hogy nyugodtan nézhessünk a háromesélyes talál­kozók elé. És: vigyázni kell szüntelenül a gólarányra. Ennek bizonyítására elég, ha csak a Honvéd elleni 1963-as 2:7-ig megyünk vissza: ha akkor csak két góllal kapunk kevesebbet, a Szeged és a Dorog elleni kudarcok ellenére is bajnokok vagyunk.

Sok mindenre tanítja meg az embert a múlt. Nem árt néha felidézni.

A torna egyébként úgy alakult, ahogyan vártuk.

Vasárnap, az előmeccsen, a Polonia Bytom 5:0-ra lelépte a West Bromwichot. Jó szeme volt az újságos néninek: az angolok csak lézengtek a pályán. A lengyelek a győzelmet ilyen arányban is teljesen megérdemelték.

Mészáros József

(folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST