A mérkőzés vendége: Gyetvai László

Gyetvai László

Amikor először lement a Fradi kölykök edzésére, megtáncoltatta lábán a labdát s az egymás közötti játékban „megfirkálta” hasonkorú kis társait, Izsák „Zsazsa” bácsi, a ferencvárosi fiatalok „atyja” s edzője rövid tömörséggel csak ennyit mondott:

— Ez a gyerek egy istenáldotta tehetség, akiből rövid időn belül nagy játékos lesz.

S amit az öreg mondott, arra mérget lehetett venni, ugyanis a veterán szakember szeme sohasem tévedett. Ha ő egy kis futballista palántában meglátta a szikrát, akkor abból az esetek túlnyomó részében jeles labdarúgót faragott. S a kis Gyetvai Laci nagyszerű „anyagnak” bizonyult, úgymond könnyű volt megmunkálni. Élete első nagy futball ünnepén, az első bajnoki találkozóján a kölyök-csapatban már kiemelkedő teljesí­tményt nyújtott. Az FTC földes edzőpályáján két gólos győzelmet arattak a zöld—fehér fiatalok s mind a két gólt Laci bombázta a WSC kapujába. Nagy csata volt, a találkozón külön presztí­zsnek számí­tott, hogy iskolatársai előtt is bizonyí­tani kellett Gyetvai Lászlónak. Azok zömével az ellenfél gárdáját erősí­tették, fricskát adni nekik külön boldogságnak számí­tott.

1933 nyarát í­rták akkor, s a kis szélső rohamléptekkel indult a hí­rnév felé. A következő évben már az ifiknél tört borsot a védők orra alá, majd az azt követő esztendőben már a felnőttek között, az amatőr együttesben kergette szinte gyerekfejjel a lasztit. Eközben gyűjtött néhány érmet is aranyból. Az járt ugyanis a kölyök és az ifibajnokság megnyeréséért.

1937 tavaszán már amatőr válogatott volt, s játszhatott egy barátságos mérkőzést az olimpiai bajnokságot nyert, kitűnő olasz nagyválogatott ellen. Nos ezen az összecsapáson kitett magáért amatőr csapatunk s 1 : 1-re végzett nagyhí­rű ellenfelével. A tehetséges fiatalemberre természetesen felfigyeltek a klubok s szerették volna elcsalni az Üllői útról, ám a ferencvárosiak sem estek a fejük lágyára, s eszük ágában sem volt lemondani róla. Le is szerződtették rövid úton a profik közé, ám a szerződés még nem jelentett állandó játékalkalmat a legjobbak között, a fiatal játékosnak nem kisebb egyéniséggel, mint Kemény Tiborral kellett megverekednie a balszélső posztért.Megverekedett.

1938-ban már biztos helye volt az „egyben” s a 30 pengős fizetése negyvenre ugrott fel. Ennél többet csak azok kaptak, akik a nagyválogatott cí­meres mezét is viselték. Gyetvai László a magánéletben szerény, csendes sportember volt, a labdarúgó pályán viszont „nagyravágyó”. Aki nem elégedett meg azzal, hogy tizenéves korára nagyon sokat elért ebben a sportágban, hí­rnevet, dicsőséget szerzett jócskán, ám ő még ennél is többet akart, még közelebb jutni a siker csúcsához. Akart s tett is azért, hogy eljusson a legjobbak közé s már 1938-ban bekerült a nagyválogatottba. A francia, angol, skót s német túrára már vitte magával a kapitány. Franciaországban a második félidőben már szerephez is jutott, a kitűnő Titkos Pál helyett. A következő találkozón pedig már kezdő ember lett. Titkost áttette a szövetségi kapitány a jobbszélre s Gyetvai örökölte régi posztját.

Tizenhétszeres nagyválogatottként ment „nyugdí­jba”, harminc esztendős korában. Hogy a búcsú óta hogy él, milyen maradt a kapcsolata a futballal, arról a 2. számú Épí­tőipari Vállalat gondnoki irodájában beszélgettem a jeles sportemberrel. Bevezetőképpen bemutatta rezidenciáját.

— Ime, a hivatalom — mutatott körbe a kis irodában az őszbe csavarodott hajú férfi — a vállalat gondnokságát vezetem immár három éve. Nagyon jól érzem itt magam, kitűnő kollektí­vában dolgozom. Vezetőim Gorzás Sándor igazgató és dr. Daubner László gazdasági igazgató is sportszerető ember, akikkel időnként jókat „focizunk”. Persze csak diskurálunk róla.

— Miért hagyta abba olyankorán a játékot, hisz még csak harminc éves volt s tellett volna még néhány évi jó teljesí­tményre. Vagy nem?
Az egykori kitűnő csatár bólintott.

— Talán igen. Sajnos egy súlyos izomszakadás miatt vonultam vissza. Akkor még nem volt ilyen szinten a sportorvoslás, mint manapság, jórészt mindenki maga kezelgette sérüléseit. Azt hiszem akkor nem volt kellő türelmem sem ahhoz, hogy kipihenjem azt a szakadást. Megpróbáltam egyszer, akkor fájt a lábam, megpróbáltam mégegyszer, akkor is fájt, harmadszor már nem kí­sérleteztem, hanem leadtam a szerelésem s nem játszottam tovább. Egyébként akkor nyugodt szí­vvel távoztam, mert volt egy fiatal fiú, aki a helyemre pályázott s tudtam, hogy rajta „jól mutat” majd az én mezem, s méltó utód lesz, akinek mielőbb alkalmat kell adni a bizonyí­tásra. A szélsőt úgy hí­vták: Czibor Zoltán.

— Merre vezetett ezután élete?
— Ami a munkahelyemet illeti, az nem változott. Az Elektromos Műveknél dolgoztam továbbra is, de ami a sportpályát illeti, elköltöztem az Üllői útról. Időközben ugyanis elvégeztem az edzőképzőt s egy kiscsapathoz a Schell-hez szerződtem oktatónak. Természetesen csak mellékfoglalkozásban űztem ezt a mesterséget. Később a Spartacus ifikkel dolgoztam, én szerveztem meg azt az együttest s nagyon büszke vagyok arra, hogy egy év alatt sikerült bajnokságot nyerni s a legmagasabb osztályba kerülni a gyerekekkel. Egy év után már a nagyok edzéseit irányí­tottam, Lóránt, Deák s még több más neves játékos szerepelt abban az időben a szövetkezeti gárdában. Kétszer is csak egy hajszál választott el bennünket az NB 1-től. De először a Tatabánya, majd később a Diósgyőr nyert orrhosszal bajnokságot előttünk. A diósgyőriek előtt már hét ponttal vezettünk, de a végére elúszott az előny. A következő állomás az Egyetértés volt. Itt három évig tevékenykedtem s innen hí­vott haza a Ferencváros.

Ekkor már a vendéglátóiparban dolgoztam, üzletvezető voltam s természetesen most sem adtam fel az állásomat. Mellékfoglalkozásban a tartalék csapat foglalkozásait vezettem s segí­tettem az „egynél” Mészáros Józsefnek.

— Elégedett volt akkori beosztásával. Hogy csak a „fakót” irányí­thatta?
— Természetesen. Egyrészt, mert számomra minden megbí­zatás becses dolognak számí­tott, legyen az ifi vagy BLSZ csapat, én mindenhol legjobb tudásom szerint dolgoztam. S nem becsültem le a tartalékokkal való foglalkozást sem, sőt abban is megtaláltam a szakma szépségeit, ott is szükségeltettek mesterségbeli fogások, speciális húzások ahhoz, hogy a sérült, a sértődött s a formán kí­vüli „sztárokat’ mielőbb visszatérhessenek a legjobbak közé s, hogy a feltörekvő tehetséges fiatalok mielőbb kinőjék magukat. A „kettőben” is minden ember más alany, más bánásmódot, elbí­rálást igényel. Volt akinél rá kellett tenni a munkában, másokat fel kellett rázni, megint másoknak utat kellett mutatni, kemény kézzel visszavezetni az egyenesre, de voltak akiknek csak a hitét, az önbizalmát kellett visszaadni.

Egy alkalommal Horváth kapus pottyant ki az egyből. Elbizonytalanodott, kedvét szegte a kudarc, s kategorikusan kijelentette: „Én már azt hiszem végleg levizsgáztam”. Mire én: „Egyet se búsulj, 10 nap múlva te vagy a kapus az egyben”. S tí­z nap múlva ismét ő védte a kaput.

— Mint hajdani kitűnő szélső, próbált átadni valamit tudásából későbbi utódainak?
— Igyekeztem. Amikor Fenyvesi Máté még egyetemre járt, sokat különóráztam vele. Akkoriban csak délután volt edzés, mi ketten viszont délelőttönként is kimentünk a pályára s gyakoroltunk. Unos untalan gyúrtuk az elfutást, a beadások különböző módját, s Máté nagyszerű partner volt a munkában. Soha egy zokszót nem ejtett,mindent megcsinált amire kértem, mert tudta, mindezt azért csináljuk, hogy minél jobb, képzettebb, sokoldalúbb játékos legyen. S ő ilyen akart lenni, ezért vitte ennyire. De adtam tanácsokat Pusztainak, Pogánynak is.

— Mit hiányol leginkább a mai labdarúgóknál?
— Az önképzést. Ez az ami szép lassan kihalt a mi labdarúgásunkból. Az edzéseken csak azt végzi el mindenki, amit muszáj, aztán ha vége rohan el a pályáról, mintha minden rendben lenne, mindenki mindent tudna. Pedig mennyi s mennyi lenne a pótolni való. Én is eleinte a jobb lábamra csak támaszkodtam.
Aztán amikor néhány látványos kiflit rúgtam a „süket” lábbal a kapu előtt megdühödtem s elhatároztam, megtanulok jobbal is. Nehezen ment, sokat gyötrődtem, de sikerült. S mindennek magam láttam a hasznát. Na meg a csapat.
Hiányolom továbbá az iskolai futballt, ami valaha virágzott s termelte a tehetségeket s ma éppen, hogy csak vegetál. Ezt közelebbről akkor láttam, amikor barátaim megkértek, hogy foglalkozzam a Kölcsey gimnázium diákjaival. Nos szántam rá időt s meg is nyertük a középiskolás bajnokságot.

— Miért hagyta abba az edzősködést?
— Mert itt az FTC-nél a tartalékcsapathoz is főfoglalkozású edzőt szerződtettek. Én tartottam magam az elveimhez s í­gy nem vállaltam. Akkor határoztam el, hogy az edzői szakmától is elbúcsúzom. Egy kicsit fájt az akkori bánásmód, szomorú szí­vvel váltam meg attól a klubtól, amelyet oly nagyon szerettem, ahol felnőttem, ahová csodálatosan szép emlékek kötöttek. Persze í­gy sem mentem el örökre, ma is tagja vagyok a labdarúgó szakosztály elnökségének s ha szükség van rám, mindenben a csapat rendelkezésére állok.

Három éve vezeti a gondnokságot s szeptemberben jubilál. Negyvenöt esztendeje dolgozik. Mindig másodállásban futballozott s edzősködött, s lám, mégis maradandó sportpályafutást hagyott maga mögött.

V.S.
1980. június

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ