A Nemzeti Sport Takács II. Józsefet faggatta

Takács II. József

Ott feküdt a gépkocsi alatt. Csak a két lába látszott ki alóla. Nézegettük a két lábat. Nem közönséges lábak azok. Egy kicsit olajosak, „kacsázóra” állnak, de azért királyi lábak. Mert aki az autó alatt fekszik, király volt. Gólkirály.

Most ügyesen „előkí­gyózik” a kocsi alól. Talpra ugrik. Az olajos arc elmosolyodik, barátságosan fénylő szemek tekintenek ránk. A kis Taki szemei. Takács Jóskáé. Nyújtjuk a kezünket. Nem fogadja el. „Csupa piszok a kezem!” – mondja, és nagy erővel dörzsöli a nadrágjához. Utána mégiscsak kezet szorí­tunk.

– Tudja-e, Jóska, miért jöttünk?
– Sejtem. Beszélgetni fogun

– Szellemet szeretnénk idézni.

A kis Taki gyanakodva néz ránk, de megnyugtatjuk:

– No, nem kell megijedni. Nem rossz szellemet idézünk. Még csak nem is lepedőben lebegőt. A dicsőséges régi Fradi-szellemre gondolunk.
– Jókor jött, szerkesztő úr. Most éppen van egy szabad félórám. így délben, tizenkettőtől fél egyig ráérek. Más időpontban talán nem is beszélgethetnénk. Mert bizony a munkám után még pihenésre sincs időm. Tanulok, vizsgára készülök. Különösen sok a rajzolnivalóm.

Itt elhallgat a kis Taki. A tekintetén látszik, hogy a múltban keresgél. Majd csendesen tovább beszél:

– Bizony, az én időmben a Fradiban csak labdarúgás volt. Nem is mertem volna előállni azzal, hogy most nem játszom, mert tanulni szeretnék, vizsgázni akarok. Úgy gondoltam, hogy majd ha már nem lesz szükség a góljaimra. Majd ha kiöregszem.
Amint látja, szerkesztő úr, í­gy is cselekedtem. Különben sem lett volna szí­vem a formám fénykorában cserbenhagyni a családot. Mert abban az időben a Fradi egy nagy család volt. Vezetők, játékosok egyaránt. Nem volt különbség közöttünk. Nem alkottak külön osztályt a magasabb iskolát végzettek. Az iskolai műveltséget kiegyenlí­tette közöttünk a sportműveltség.
Ha új játékos jött a Fradi családba, nem az iskolai végzettsége, származása volt a fontos, hanem a sportműveltség. Hogy mit tud. Hogy milyen lelke van. Boldog is volt abban az időben az a futballista, aki a Ferencvárosba kerülhetett.
Emlékszem, hogy izgultam, amikor a szerződésem lejárt. Vajon megújí­tják-e? Pedig a fénykoromat éltem akkor. Nem is volt akkoriban szerződés-huzavona a Fradiban soha. Örült minden játékos, hogy szerződést kapott és játszhatott…

– Mégpedig a Fradi-szí­vvel. Emlékszik-e, kedves Jóska, a Fradi-szí­vre? Mi volt a titka?
– Nem is volt az titok. Hiszen mindenki láthatja. Emlékszem, egy Ferencváros–Somogy mérkőzésen már a harmadik percben megsérültem a fejemen. A bal szemem alaposan bedagadt és állandóan könnyezett. Rettenetesen szédültem, mindent kettőzve láttam. Amikor az öltözőbe vittek, az edzőm megszólalt: „Jóska, tovább kell játszanod, mert az ellenfél vezet.” És bepólyált fejjel öt perc múlva újra a pályán voltam. A B-közép zúgott: „Kis Taki! Kis Taki! Kis Taki!” Összeszedtem minden erőmet…

Itt hirtelen abbahagyja a kis Taki a beszédet. Még az olaj alatt is látszott, hogy elpirul.

– Szerkesztő úr, ne higgye, hogy ez volt a Fradi-szí­v! Nem! Nem az, amit én csináltam, dehogy, dehogy. Hanem ami ezután következett. Mert a csapat minden játékosa a mérkőzés közben, egy alkalmas pillanatban megkérdezte, hogy érzem magam. Még Amsel Náci is – azt hiszem, ő védett akkor – kiszólt a kapuból, hogy vigyázzak az összecsapásokra.
Éreztem azért, hogy nem vagyok teljes harcos. Láttam, hogy a többiek igyekeznek helyettem is dolgozni. Láttam a második félidőben, mennyire akarják, hogy én is rúgjak gólt. Rúgtam is kettőt vagy hármat. Nem emlékszem pontosan. Végül 7:3-ra győztünk.
A következő héten az Admirával játszottunk Bécsben. Egész héten igen rosszul éreztem magam. Rettenetesen szédültem. Nem is akartam vállalni a játékot. Géza bátyám rám szólt: „Nem a fejeddel rúgod a labdát! A lábad pedig jó.” Ugyanezt mondta Bukovi Marci is. A többiek is kérték, hogy ne bontsam meg a csapat egységét. Vállaltam, s 5:2-re győztünk. Azt hiszem, én játszottam a leggyengébben. Mégis minden társam úgy ölelgetett a meccs végén, mintha én lettem volna a mérkőzés hőse.

– Ez volt hát a Fradi-szí­v titka… – vetettük közbe.
– Ez bizony, szerkesztő úr. Abban az időben még nem volt „lovaglóizom”-fájdalom. Nem is tudtuk, mi az. Még ma sem tudom, hol van. Mindenki emlékszik még arra a Ferencváros–Újpest mérkőzésre, amelyet Géza bátyám törött lábbal játszott végig.
Azt is kevesen tudják, hogy Turay Jóska gyomrát, hasát ragtapasszal szorí­tották le, hogy meccs közben ne érezze a gyomorfájdalmát. A zöld-fehér mez eltakarta a foltozást, a közönség nem látta. A szí­ve hajtotta ilyenkor Suttyót, az pedig ép volt. De helyén is volt akkoriban a szí­ve minden Fradi-játékosnak…

Elfárad a kis Taki. Megáll a beszéddel, elgondolkodik. Érezzük, hogy a lelke elkalandozott, mint egy rossz kullancs (emberfogó – a szerk.). Talán egy tí­z év előtti Ferencváros–Hungária mérkőzésre gondol, amint éppen a kék-fehér védők között kí­gyózik a kapu felé. Vagy talán valamelyik válogatott találkozó előtt a meggypiros mezt húzza magára… Hosszú másodpercek telnek el. A vállára tesszük a kezünket.

– Nem gondolja, hogy a nevével többre is vihette volna?
– Nem vágytam soha többre, mint amit elértem. Van egy derék, szép feleségem, kacagó gyermekeim. És egy közös házam a Gézával. Még egyre azért vágyom, hogy teljesen megelégedett legyek. Nagyon szeretném, ha a hátralevő vizsgáim sikerülnének.
Tudom, ma már eszesebbek a labdarúgók minden csapatban. Én sohasem használtam ki a sajtó áldásos hatalmát. Azon a cí­men sohasem kopogtattam egy ajtón sem, hogy én vagyok Takács II, a gólkirály.
Visszatérve a sajtóra, megjegyzem, hogy azért én is örültem, ha dicsérnek. Igen sok sajtóbí­rálat fekszik a fiókomban. Olyan is akad jó néhány, amelyikben korholnak. Ezekre sem haragudtam soha. Igyekeztem javí­tani. Válaszolni, künn a pályán. A hálós kapu előtt. A legtöbbször sikerült is…

– Mit szól a mai Ferencvároshoz?
– Érthetetlen előttem az egész. Kiváló, nagy játékos ott mind. Nem tudom, mi van velük. Régen nem láttam őket. Igaz, nagyon elfoglalt vagyok, nem járhatok a mérkőzéseikre. Egy „kis” csapat, a Vasas edzője vagyok. Az ősszel játszottam is, és néha-néha még egy-két gólt is beragasztottam az ellenfelek hálójába.
A meccsek után mindig érdeklődöm a Fradi eredményei után. Bizony az ősszel nem hittem a fülemnek a sok furcsa eredmény hallatán. Sok vasárnap éjjelen, amikor a család már aludt, átszóltam Gézához: „Mit szólsz a Fradihoz?” „Valami baj van ott” – felelte. „Mi baj lehet?” – kérdeztem. Felelni nem tudott egyikünk sem.

Egy nagy csengő megszólal, munkára hí­vja a kis Takit. Megszorí­tjuk a kezét. Akkor vesszük észre, hogy a szemeiben könny ül. Meg is indul két csepp. Gördül az olajos arcon. Mielőtt a földre hullana, a kis Taki olajos keze letörli…

– Isten vele, szerkesztő úr! Meglátja, meg fogják találni a Fradiban a bajt!

Megszorí­tja a kezünket. Most már mosolyog. Egy gyors mozdulattal, „kí­gyózva” bújik vissza a beteg autó alá. Nem látszik ki, csak a két gólkirályi lába. Közel hatszáz gólt rúgott az a két láb. Egy igazi Fradi-szí­v pedig ott dobogott a beteg, olajos gépkocsi alatt…

(Nemzeti Sport, 1942. január 4.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
04.20.20:00, M4 Sport
04.25. 17:00, M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ