A “ZSENI” – Varga Zoli Hrutka János szemével

Fotó: NSO

2010. április 9-e szomorú évszám a magyar futballtörténelemben!

Ezen a napon lett az égi világválogatott megkérdőjelezhetetlenül stabil kezdőjátékosa egy “Zseni”, Magyarország valaha élt egyik legjobb labdarúgója, Varga Zoli.

Miért „Zoli”, honnan ez a személyeskedő megszólítás? Akiknek valaha is lehetősége nyílt közelebbről megismerni az 1964-es tokiói olimpián aranyérmet szerző labdarúgót, vagy csak baráti összejövetelek során beszélni róla, azoknak ő már csak a „Varga Zoli” marad, hiszen mindenki így hívta. Varga Zoli a zseni. Fiatal koromnál fogva soha nem láthattam őt játszani. A róla folytatott beszélgetések során, találkozhattam szakemberrel vagy szurkolóval, akik voltak olyan szerencsések, hogy nézhették őt élőben varázsolni, azoknak mindig az elsők között jutott eszébe ez a szó: „zseni”. Én csak találkozásunkat követően érthettem meg, láthattam saját szememmel, miért ihletett minden embert arra, hogy ezzel a kiváltságos jelzővel illesse.

A Zseni 1996 őszén, egy rosszul sikerült Bajnokok Ligája selejtező után, lépett újra annak a stadionnak, annak a futballcsapatnak az öltözőjébe, amelyik az ő családját jelentette, ahol oly sok szép siker részese lehetett. A nagy visszatérés adott lehetőséget Nekem is arra, hogy megismerhessem minden idők egyik legnagyobb magyar játékosát, aki mint később kiderült, hatalmas szerepet töltött be pályafutásom során. A sokak számára viselkedésében, felfogásában egy kicsit rendhagyó, nehezen kezelhető edző „belépője” fantasztikusan sikerült. Felrázva az elmúlt években mindent megnyerő, kizárólagosan sikerekhez szokó csapatát, kiharcolta az Olympiakos Pireus elleni UEFA kupában való továbbjutást, majd hazai pályán legyőzte a szigetország akkori legerősebb csapatát a Newcastle United-et. Személyisége, nézetei, mentalitása hamar tiszta viszonyokat, szabályokat teremtett mindenki számára. A „magyar valóságtól” elszokó, hosszú évekig a nyugati mechanizmusokkal elő szakember volt az egyetlen olyan edzőm a pályafutásom során, akinél egyetlen egy számított: a teljesítmény. Nem érdekelte, ha valaki napokig szerepelt a különböző újságok címlapjain, nem érdekelte ki mekkora sztár, nem érdekelte ki hány éves, milyen múlttal rendelkezik, csak az, ki hogyan edz, milyen céljai vannak, mit akar, mit képes megtenni a saját és a csapat céljai elérésének érdekében.

A futballedzők körében van egy közkedvelt mondás: „Aki hét közben firkál, az a hétvégén sem fog tudni rajzolni, festeni!” Ha valaki hét folyamán sérültet jelentett, nem edzett, mint oly sok „kedvenc” választhatta ezt az utat az évek során, az nem játszott! Hívhatták bárhogy. Ha véletlen nem játszott valaki, nem jutott neki a hétvégén a csapatban hely? Félrehívta, félrehívott engem is jó párszor, és elmagyarázta, hogy miért döntött így, mi volt a probléma, vagy miért akar más rendszerben, más játékosokkal játszani. A futball elhidegült, elgazdaságiasodott világában nem nagyon emlékszem, hogy rajta kívül megtette ezt bárki is a karrierem alatt.

Úgy gondolom, mindig mindenkinek van egy olyan természetes reakciója, gondolata, bármivel vagy bárkivel összefüggésben, amelyet ha említenek egy adott személlyel vagy tárggyal kapcsolatosan, az rögtön eszébe jut. Zoli halálát követően sokan kérdeztek, sokan kérték, hogy mondjak pár gondolatot róla. Az eddig említettek mellett mégis egy valami, ami azonnal eszembe jutott vele kapcsolatosan: a szabadrúgások! Az elbeszélésekből, a „zuhanyhíradókból” már értesülhettem arról, ahogy utolsó magyarországi mérkőzései egyikén, az akkori Népstadionban, egy telt házas derbin, 20 méterről Bicskei Bertalan (Isten nyugosztalja!) kapujának felső sarkába vágta a labdát, majd miután a játékvezető visszafújta és megismételtette a szabadrúgást, másodszor is ugyanoda rúgott hatalmas gólt.

Ettől függetlenül az ember jobban szeret hinni a saját szemének. Erre is adódott lehetőségem. Azon a sok-sok órán melyet Zolival, „Zavával”, mindenkivel, akinek erre igénye volt, az edzések után a pályán töltöttünk. Szeiler Józsi, a Ferencváros akkori első számú kapusa talán keserűen emlékszik ezekre a pillanatokra, hiszen a „Zseni”, aki már akkor az ötvenes éveit taposta, mindig előre megmondta, hova és hogyan fogja rúgni a labdát, a kapunak melyik részébe… és kivétel nélkül oda is érkezett minden lövés, kevés esélyt adva a hárítani kívánó portásoknak. Hosszú órákat képes volt a pályán tölteni az edzés után, melyen végig aktívan részt vett. Beadott a csatároknak, felívelgetett a védőknek, passzolgatott a középpályásokkal, lőtt a kapusoknak és számomra a legfontosabb, megtanított „helyesen” kapura lőni. Sokszor kint maradt velem, beadott, hogy javuljon a fejjátékom, és számtalanszor megmutatta, hogyan, milyen szögből, hány méterről kell nekifutni a labdának, hol kell, hogy eltaláljam ahhoz, hogy a megfelelő helyre menjen. Gyakorolt, gyakorolt és szüntelenül gyakorolt velem. Nagy valószínűséggel ennek köszönhetem azt, hogy életem és pályafutásom célját sikerült megvalósítanom: egy zsúfolt lelátós mérkőzésen, a válogatott színeiben, hazámat képviselve szerezni egy olyan gólt, amely fontos, nem az 5. a sorban és tétmérkőzésen születik. Túlzott önbizalom nélkül mondhatom, hogy az én, és számos hazafias, nemzeti érzelmű futballbarát emlékeiben fog még sokáig élni a Románoknak lőtt szabadrúgásgólom, amely 15 évig volt az utolsó találat, amit a román nemzeti csapat ellen szerzett a magyar válogatott.

Lehetőségem nyílt egy pici szeletet kapni Zoliból, mint magánemberből is, hiszen számos alkalommal találkoztunk a pályán kívül, nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, melyet az élet, a sors szakított ketté mikor Németországba szerződtem, az ő munkájának és bizalmának is köszönhetően. Élete utolsó évében sikerült még egyszer együtt játszanom vele a Ferencváros „hagyományőrző” csapatának mérkőzésén. 64 évesen is bámulatos dolgokat csinált, olyan meglátásai, labdái voltak, melyek teljes mértékben predesztinálták őt a jelzőre: Zseni.

Sajnos az ő elképzeléseit, más világhoz szokott, megalkuvást nem tűrő, profi nézeteit sokszor sokan félreértették, nem tudták megfelelően kezelni. Én nagyon sokat köszönhetek Neki! Játékosként és magánemberként is!

Soha nem feledünk Varga Zoli!

Hrutka János

(facebook.com/hrutkahu)

3 hozzászólás a(z) A “ZSENI” – Varga Zoli Hrutka János szemével bejegyzéshez

  • Kedves Hrutka János!

    Nagyon szép megemlékezés, méltó Varga Zoltánhoz.
    Egy apró hiba van benne. A zuhanyhíradós emlékeknél két esemény összecsúszott. A Honvédnak 1968 szeptemberében lőtt szabadrúgás gól igaz, ez volt Varga utolsó magyarországi gólja, de azt nem ismételtette meg a bíró. Az az esemény 1970 szeptemberében egy Honvéd-Aberdeen KEK-meccsen történt, s a „tettes” Kocsis Lajos volt. Neki valóban kétszer kellett berúgnia, hogy egyszer megadja a bíró.
    Mindegy persze, hisz Varga Zoli is képes volt (lett volna) ilyen bravúrra.

    Tisztelettel: N. Pál József

  • Ù.i.

    Kedves szurkolòtàrsak. A “nyàjas” szòt tessék az “alàzatos” szòval felcserélni.

    Akkor jobban ki fog jönni, mit is akartam ìrni.

  • A zsenik nyàjasàgàhoz hozzàtartozik sokszor, hogy bevalljàk, hogy bizony ôk nem minidenhez értenek, nem is akarnak érteni, de azonban abban, amiben ôk zsenik, ôket zseniként tessék kezelni is.

    Egy nyàjas ember nem is tudja elképezni magànak, hogy ne tanuljon valakitôl, aki többet tud mint ô.

    Kitôl tanult Varga Zoltàn ? Ki voltak mesterei ? Kihez nézet fel egy jàtékos, akire most felnéznek ?

    A zsenikel ezért nem egyszerû a baràtsàg, mert ki kell vàrnunk ,hogy egy zseni méltasson a baràtsàgàra. Ott meg sokan vannak, akik csak a zseninek a baràtsàgàt keresik, és az embert a zseni mögött elhanyagoljàk.

    Akkor nem is olyan könnyen mond egy zseni valamit sajàt magàròl.

    Mintha azt mondanàk: “Ott vannak a cseleim, ott vannak a szabadrùgàsaim …, ez minden, amit adni tudok és adni akarok. Ne kérjetek többet !

    A zsenik nyàjassàgàhoz az is hozzàtartozik, hogy nem is gondoljàk sajàt magukat — mint ember — olyan érdekessnek, mint azt sokan gondolnàk.

    Gondolom, ezért lehet, hogy nem is fogunk tùl sokat megtudni arròl, hogy milyen ember is Volt Varga Zoltàn.

    Hrutka Jànos iràsa azonban egy màsokkal törôdô és màsokért dolgozò embert rajzol elénk. Kevés embernek zàrhatta fel magàt Varga Zoltàn, ezért érdekes ez a cikk, mert nem csak a zsenit, hanem a magànembert is méltatta a cikk iròja.

    A zsenirôl meg csak azt fogjuk megtudni, amit ô megmondott, vagy megmutatott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FACEBOOK:
HOST
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső utánpótlás emléktornák