Aranylábúak – Rátkai Laci meséli…

KS_1963_01_0023

Rátkai első bajnoki mérkőzésén Faragóval, a Honvéd kapusával (Fotó: Képes Sport)

A régi fradisták közül nekem Rátkai Laci az egyik kedvencem. Kedvencem lehetne sikeres játékos-pályafutása alapján is, de még többre becsülöm, hogy nem csüggedt el azután sem, amikor húsz éves korában egy szerencsétlen összecsapás nemcsak a térdét, hanem a legnagyobb álmait is összetörte. Játékosként, a fiatalok és a felnőttek edzőjeként és sportvezetőként egyaránt nagyszerű munkát végzett.

Laci 1944-ben született. Első bajnoki mérkőzésén 1963 márciusában ott ültem a Népstadionban, amikor az erősen tartalékos Fradi meglepetésre legyőzte az első helyen álló Honvédot és elindult a bajnoki cím felé. Egy másik emlékem a Fradi-ifi 9:0-s győzelme a Tatabánya ellen az Üllői úton, amikor Laci egymaga hatot lőtt, az egyiket hanyatt vetődve.

A Fradival három bajnokságot nyert és tagja volt az 1965-ben Vásári Városok Kupáját nyert csapatnak. 1963 és 1967 között 68 díjmérkőzésen 22 gólt szerzett, majd a szombathelyi Haladásban 1968 és 1974 között 113 bajnoki meccsen huszat. Harminc évesen abbahagyta a játékot, de maradt a Haladásnál és az ifjúsági csapatot edzette. Az első csapat vezetőedzője volt 1979-80-ban, majd 1984 és 1987 között. Volt szakosztály-igazgató, utánpótlás szakágvezető és elnökségi tag is. 1983-84-ben az utánpótlásválogatott edzője.

A Fradiban olyan emlékezetes mérkőzéseken játszott, mint a Galatasaray elleni BEK-meccsek 1963-ban, a következő évi Húsvéti Tornán a Rapid és az Austria elleni találkozók, a bajnokságban a Dózsa (4:1) és a Tatabánya (6:1) elleni nagy győzelmek. Az 1965-ös VVK-sorozatban Rómában a frissen operált lábával hatalmas kapásgólt lőtt, de játszott Bilbaóban és Manchesterben is. Egy évvel később újabb nagy győzelmek részese: az MTK ellen 7:1, a Dózsa ellen a bajnokságban 5:3 és a kupában 6:3, az Ózd ellen Dalnoki Jenő búcsúmérkőzésén 6:0.

A legendás 1963-as Fradi ifinek Rátkai Laci volt a kapitánya. Abból a csapatból csaknem mindenki sokra vitte: világklasszis lett Páncsics és Varga Zoli; sokszoros válogatott és nemzetközi szintű játékos Géczi, Juhász és Szőke; stabil NB-I-es focista Horváth Laci és Szántay. És talán lehetett volna még egy világklasszis: Rátkai Laci, ha nem sérül meg. Egy igazán hozzáértő, Varga Zoli is így gondolta: „Tessék elhinni, a Rátkai Laci nagyon nagy focista lesz.” (Labdarúgás 1964 július)

És most Rátkai Lacié a szó.

Másfél évvel a VVK győzelem előtt, 1964 januárjában, Viareggioban a Sampdoriát győzte le a Ferencváros ifi csapata. Állnak (balról): Horváth L., Lukács, Páncsics, Szántai, Karsai. Elől: Szőke I., Juhász, Géczi, Varga, Rátkai, Bernáth

A Fradi ifi, az 1963-as Caligaris Torna győztese; áll: Horváth, Lukács, Páncsics, Szántay, Karsics; guggol: Szőke, Juhász, Varga, Rátkai, Bernáth; ül: Géczi (Fotó: Félezerszer a Fradiért)

A Fradi-kölyökben

Egyengette utamat a Fradiba, hogy három évvel idősebb bátyám, Rátkai I. János középhátvédként az ifjúsági csapatban együtt játszott Albert Flóriékkal. Ennek a „protekciónak” köszönhetően nem kellett részt vennem a szokásos kölyöktoborzón, ahol gyakran száznál is több gyerek közül válogatták ki az edzők a legügyesebbeket. Bátyám egyébként később Komlón játszott az NB-I-ben, majd a Budai Spartacusba igazolt. 1964-ben egymás ellen is játszottunk azon a bajnoki meccsen, amelyen Albert lába eltörött.

Kölyökként és az ifiknél is rendszerint „megelőztem a koromat”, mert kiemeltek a kortársaim közül és az idősebbek között játszattak. De így volt ez már a pestújhelyi grundon is: a nagyobbak szívesen bevettek maguk közé, mert ügyesnek tartottak. Az ifjúsági csapatban egyszer még a nálam három évvel idősebb Alberttel is együtt játszhattam. Egy másik ifimeccsen a bátyám hibájából szerzett vezetést az ellenfél, de nekem három gólommal sikerült helyreállítani a család becsületét és végül 4:1-re nyertünk.

A kölyökcsapatban hetente két, később három edzésünk volt. Az edzés végén 70 filléres átszállójegyet kaptunk, azzal jöttünk a következő edzésre.

Vasárnap reggelente apámmal és a bátyámmal indultunk a meccsekre. A fater minden gólomért 50 forinttal premizált, ami nem kis pénz volt akkoriban. Az egyik meccsen sikerült hat gólt rúgnom. A végén odaszóltam az öreghez: – Fater, van egyáltalán ennyi pénzed? – Pipás, az egyik öreg drukker válaszolt: – Ha nincs neki, majd mi összedobjuk!

Hajabács Géza bácsi csapatában

Hajabács Géza kölyökcsapatában; az álló sor közepén Varga Zoli, alul balról a második Bicskei Berci, az utolsó Rátkai Laci (Fotó: Varga Zoltán gyűjteményéből)

A serdülő kettőben Hajabács Géza, a serdülő egyben Száger Misi bácsi volt az edzőm. Különösen fontos volt, hogy jó szeme legyen az edzőnek: a toborzókon 100-150 gyerek közül kellett kiválasztania az igazi tehetségeket – úgy, hogy lehetőleg egy se kerülje el a figyelmét.

Száger Misi bácsiék legalább annyira voltak nevelők, mint edzők. Ritkán kiabáltak, de akinek arra volt szüksége, azt helyre tették. A serdülők intézője, Balogh Ákos bácsi apánk helyett apánk, nagyapánk helyett nagyapánk volt.

Nagyon szerettünk edzésre járni. Nagyobb büntetés nem létezett számunkra, mint hogy ettől eltiltsanak. Engem apám csak egyszer tiltott el – az edzőmmel megbeszélve – valamilyen iskolai probléma miatt.

Szerelésből bizony csak vacak jutott. A cipő nyomta a lábunkat, az agyonmosott dressz csupa lyuk volt. Ha szóvá tettük ezt Manci néninek, a szertárosnak, ő így vágott vissza: – Miért? Talán bálba mész?!

Az általános iskolában még éltanuló voltam, de később a technikumban a foci már sok időmet elvette. 1963 tavaszán  Fradi-ifivel a Caligaris Kupán, az ifjúsági válogatottal az UEFA-tornán vettem részt, decemberben pedig hetekig Angliában és Nyugat-Németországban túráztam a nagycsapattal. Az igazgató és a tanárok igazán megértőek, rendesek voltak velem. Osztályfőnököm egyszer minden irigység nélkül mondta: – Nézzétek, ez a gyerek 18 évesen ide-oda utazgat, én pedig még nem jártam külföldön.

Az ifjúsági csapatban

A Fradi-ifi legnagyobb sikere a Caligaris Kupa megnyerése volt 1963-ban. A legjobb olasz csapatokat előztük meg, a döntőben a Milant győztük le. Én voltam a csapat kapitánya. Hazaérkezésünk után árulták el a vezetők, hogy Varga Zolit, Páncsicsot és engem egyenként 10-10 ezer dollárért akart megvenni a Milan.

Ifiként két tanárember, Csanádi Ferenc és Zalka András volt az edzőm, majd Mészáros Dodó bácsi.

ifik-nemethm_vargaz_ratkail

A Fradi és az ifjúsági válogatott belsőhármasa: Németh Miklós, Varga Zoltán, Rátkai László (Fotó: Labdarúgás, 1962)

Edzések előtt Varga Zolival kettesben különóráztunk, egymáson próbálgattuk az új cseleket. Már akkor látszott, hogy Zoliból nagy focista lesz. Egészen különleges volt a rúgótechnikája.

A nagy ificsapat tagjai közül talán csak Lukács Pistából nem lett olyan híres focista, mint akkor gondoltuk. Ő szegény elég fiatalon halt meg.

Az ifjúsági válogatottban az 1963-as UEFA-tornán jó csapatunk volt, benne olyan játékosokkal, mint a kapus Hajdú, Krivitz, Lutz, Major és Varga Zoli. Mégsem jutottunk tovább a csoportunkból, kikaptunk a franciáktól és az olaszoktól is. Túlságosan hosszú időre zártak össze bennünket az edzőtáborban, úgy hogy a végén még állandó szobatársammal és barátommal, Varga Zolival is összevesztem – azon, hogy rövid vagy hosszú ujjú dresszben játsszunk-e.

A nagyok között

KS_1964_01_0052-19640712-2

Szabó (SzEAC), Juhász és Rátkai; Ferencváros – Szeged 3:0. (Fotó: Képes Sport, 1964)

A felnőttek öltözőjében persze először nekem is kezicsókolommal kellett köszönnöm az „öregeknek” és addig nem is tegezhettem vissza őket, amíg nem szóltak, hogy most már szabad. Azt hiszem, hogy engem a régi játékosok is elfogadtak. De jóban voltam az ifiből velem együtt érkezett kortársaimmal, még a fő versenytársakkal is. Juhász Pistával és Németh Mikivel ma is találkozgatunk.

De a legtöbbet Horváth Apival járok össze. Api azután került a Fradihoz, hogy a nagycsapat 1962-ben Pápán játszott edzőmeccset a helyi Kinizsivel. Api volt a jobbszélsőjük, amúgy a húsüzemben dolgozott. Egyszer csak úgy átgyalogolt Dalnoki Jenőn, hogy az megfenyegette: – Ezt még egyszer meg ne próbáld! – De Api nem ijedt meg és még egyszer megcsinálta. Ő rúgta a pápaiak becsületgólját is a 8:1-re végződött meccsen és nemsokára leigazolta a Fradi.

Albert és Varga egyaránt zseniális játékos volt. Flóri különleges erénye volt a nyugalma, higgadtsága, ütemérzéke és az, ahogy a beadásokra érkezett. Az öltözőben Flórinak és Zolinak semmi problémája nem volt egymással, legfeljebb csak egy kis feszültséget lehetett néha érezni közöttük. De a pályán tökéletes volta az összhang, gyönyörűen folyt a labda.

Az idősebb játékosok közül többen is megérdemelték, hogy felnézzek rájuk. Vilezsál Oszi élt-halt a Fradiért, kemény, rakkolós focista volt. Orosz Pali nemcsak kitűnő játékos, hanem remek ember is volt, önzetlenül segítette a fiatalokat. Dalnoki Jenőt különösen tiszteltem, valósággal ölni tudott volna a Fradiért. Fenyvesi doktor a játéktudása és a diplomája ellenére is végtelenül szerény maradt. Nováknak a játékintelligenciája volt rendkívüli.

Szerettük Juhász doktort, a csapat orvosát is, ahogy ő is szerette a fiatalokat, különösen Varga Zolit és engem. Mivel eléggé vékonydongájú legény voltam, egy alkalommal egy-két hetes kondicionáló kúrára fogott a Sportkórházban, ami speciális, feljavított étrendet és tornatermi erőfejlesztést jelentett. Hasonló kúrákon vett részt Varga Zoli, az öttusázó Balczó Bandi, sőt az akkor már profi Papp Laci is.

Micsoda meccsek!

Hogy megnyerhettük volna akár a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is? Azért ahhoz valami mindig hiányzott. A Galatasaray-tól Isztambulban még akkor sem lett volna szabad 4:0-ra kikapni, ha igaz, hogy legyengültünk a himlőoltástól, hogy Flórit az első félidőben hordágyon vitték le és hogy szó szerint az életünket kellett féltenünk.

l_1965APR11-19650310

Rátkai gólja az AS Roma ellen (Fotó: Labdarúgás, 1965)

Ennek azért volt előzménye is. Alacsony, de hihetetlenül ruganyos kapusunk, Aczél Laci egy beadást a csatár fejével együtt öklözött ki. A törököt levitték és géppel kezdték lélegeztetni. A szöglet után Laci megismételte a mutatványt, a másik töröknek az orrát törte be. A bíró egyiknél sem fütyült. Végül mindkét sérült visszatért, de a közönség meg akarta ölni Aczélt. Kapusunk nagy védései nélkül nyolcat kaphattunk volna. Tudásunknak csak a felét nyújtottuk azon a meccsen.

Bilbao … Még a meccsnél is izgalmasabb volt a repülőút hazafelé. Az ablakon kinézve láttuk, hogy vörösen izzik a motor, majd leáll a légcsavar. Valaki azzal próbált nyugtatni, hogy nem zuhanhatunk le, mert kizárt dolog, hogy Albert és Mátrai közös sírba kerüljön. Dőlt a gépből a kerozin, már a levegőben felrobbanhattunk volna. A milánói repülőtérre irányítottak bennünket, ahol már villogó tűzoltóautók vártak. Dóka gyúrónk, aki különösen rettegett a repüléstől, a kiszállás után egy cigarettával akarta levezetni a feszültséget. Nem tudott rágyújtani, három tűzoltó pillanatok alatt leteperte, mert az üzemanyag még ömlött kifelé a betonra. Fél óra múlva a reptéri ajándékboltban már nem lehetett alkoholt kapni, amiben Dalnoki Jenőnek különösen nagy érdemei voltak.

Manchesterben dübörgő taps fogadta a Ferencvárost – hát még a Unitedet! A pályára vezető alagútban az angolok a falat rugdosták, hogy megfélemlítsenek bennünket. Nobby Stiles, aki a meccsekre kivette a műfogsorát, különösen ijesztő volt, ahogy ránk mosolygott.

Odafelé a repülőn előre megálmodtam, hogy újra meg fogok sérülni. Ahogy álmomban összerándultam, a mellettem ülő Varga Zoli megkérdezte: – Na mi van, mi van? – Sérülésem miatt már nem számolhattak velem a Manchester elleni két hazai meccsen és a torinói VVK-döntőn sem.

Amerikába nem jutottam el …

Ígéretet kaptam, hogy ha újra végig tudok játszani egy edzőmeccset, a csapattal utazhatok a new york-i tornára. Végigjátszottam  a meccset, mégis más utazott helyettem. Akkor az egyszer nagyon megharagudtam Dodó bácsira, még ordítottam is vele. Nagyon nagy dolog volt akkor egy amerikai út. Egyedül Varga Zoli állt ki mellettem, de hiába.

De ma már nem ez jut eszembe Dodó bácsiról, aki az ifiknél és a felnőtteknél is edzőm volt. Sokat köszönhetek neki, ő tett be először a nagycsapatba is. Olyan érzékkel nyúlt a fiatalokhoz és olyan jól állította össze a csapatot, mint talán senki más.

Mészáros Dodó leváltásának igazi okát ma sem tudjuk. Én úgy hallottam, hogy a portyán az amerikai magyaroktól kapott pénzt a vezetők egymás között osztották szét, de a balhét egyedül Mészárossal vitették el. A többi fejes pártember volt, azok persze nem bukhattak le. Néhányan a játékosok közül azt gondolták, hogy Dodó talán kiállhatott volna az érdekükben a pénzosztásnál a vezetőkkel szemben is.

A játékosok mesélték, hogy a portya után a ferihegyi vámvizsgálat is izgalmas volt. Végül ott is a Fradi nyert, a vámosok árnyékra vetődtek. Pedig a delegációból valaki már az érkezés előtt leadhatta nekik a drótot, hogy érdemes keresgélniük, mert például Oroszt így fogadták: – Na hol van az a 25 karóra? – Pali valahogy értesítette a mögötte állókat, hogy baj van. A vámosok a már átvizsgált csomagokat címkékkel jelölték meg, de Varga Zoliék ezeket ügyesen átragasztották az „izgalmas” bőröndökre és így a vámosoknak alig lett fogásuk.

Az Üllői útról Szombathelyre

A Fraditól nem küldtek el, 1967 végén magamtól mentem. Éppen nősülés előtt álltam, amikor a Haladás elnöke eljött értem Budapestre és felajánlott egy tanácsi lakást is. Nagyon erős volt a konkurencia a Fradiban, a lábam sem volt mindig rendben, így aztán elfogadtam az ajánlatot. Lakat Karcsi bácsi szerette volna, ha maradok, de azt mondta, ha menni akarok, nem akadályozza meg. Végül csak egészen kis sértettséget éreztem, amikor elhagytam az Üllői utat.

A Haladás játékosaként (Labdarúgás 1971)

A Haladás játékosaként a Fradi ellen (Fotó: Labdarúgás, 1971)

A Fradi és a Haladás között eléggé szoros volt a kapcsolat: Novák annak idején tőlük jött a Fradiba, míg Tátrai edző, Horváth Api és én a Fradiból mentünk Szombathelyre. 1967 végén a Fradi az utolsó két forduló előtt veretlenül állt és már bajnok volt, a Haladásnak viszont szüksége volt minden pontra a bentmaradáshoz. Hogy ne legyen feltűnő a dolog, Csepelen elveszítettük már az utolsó előtti meccset is. A Haladás ellen Szombathelyen úgy lettem kulcsember, hogy nem is játszottam: én őriztem ugyanis a táskát, amelyben a hazai játékosoktól kapott 150 ezer forint lapult.

A következő év nyarán Szombathelyre jött a Fradi. Komoly gyomorrontással bajlódtam, de edzőm, Tátrai Pubi azt mondta, játszanom kell, mert különben azt fogják mondani, hogy betojtam. Játszottam, belőttem az egyenlítő gólunkat, majd cserét kértem. Nem engedtek le. Újabb gólommal már vezettünk: fejjel megelőztem Géczi Pistát, pedig nagyon ritkán sikerült gólt fejelnem. Na, akkor lemehettem. A zuhany alatt két nagy morajt hallottam: az első az egyenlítésnek, a második a Fradi győztes góljának szólt. A Népsport tudósítója megdicsért a góljaimért, de megjegyezte, hogy erőnléti hiányosságaim vannak …

Néhány héttel később Varga Zoli disszidált és az év végén Orosz Pali hívott vissza a Fradiba. De addigra már megszerettek Szombathelyen – ott én voltam az „Albert Flóri” – lakást is kaptam, a lábam sem volt 100 százalékos – egyszóval a biztos jót nem akartam feláldozni a bizonytalanért.

Egyszer a Honvéd keménységéről híres jobbhátvédjét, Kelement majdnem meglincselték a szombathelyi drukkerek, mert azt hitték, hogy ő rúgta szét a lábam – pedig abban az esetben történetesen ártatlan volt, egyszerűen megroppant a rozoga térdem és összeestem mellette.

Edzőként és vezetőként

A Haladás vezetődzőjeként

A Haladás vezetőedzőjeként (Fotó: 80 év zöld-fehérben)

Edzőként nem voltam követelőző a szombathelyi vezetőkkel szemben, igyekeztem megérteni a gondjaikat. Akkoriban Verebes, a mágus nagyjából tízszer annyit keresett vezetőedzőként az ETO-nál, mint én a Haladásnál. Jól ment a csapatunknak. Tizenhárom volt ifistámat vittem magammal a nagyokhoz, de később játszott nálam Illés Béla is. Jó volt a csapat erőnléte, letámadást játszottunk.

De aztán láttam, hogy a játékosaim már nem akarnak előbbre jutni. Dühöngtem ezért, mire egyikük megkérdezte: – Mondja, Mester, miért hajtsuk jobban magunkat? – Hát például a válogatottságért –  mondtam én, de hiába. Így aztán a nyolcvanas évek közepén abbahagytam az edzősködést és 2004-ig utánpótlás szakágvezetőként dolgoztam. Akkor azért mentem nyugdíjba, mert már nem tudtam követni a játékosok mentalitásában bekövetkezett változásokat. Állandóan csak nem fegyelmezhettem őket!

Ma Révfülöpön élek és kertészkedem, már ahogy a fájós derekam engedi.

– szabom –

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 08.25.18:00 Puskás-FTC (TV:M4)
Következik: 08.29.20:00 EL PLAY-OFF FTC-FK Suduva (TV:M4)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST