Belebetegedett a Fradiba

Hiába volt tagja az 1984-ben ifi Eb-t nyerő magyar válogatottnak, pályafutása nem úgy alakult, ahogy megálmodta. Nem lett belőle klasszis, s bizony 1997-ben úgy hagyta abba a futballt Ercsiben, hogy már alig emlékeztek rá. Aztán Haaz Ferenc újra feltűnt az Üllői úton, ő lett a Ferencváros technikai vezetője, s attól a pillanattól kezdve ismét az érdeklődés középpontjába került. Afféle háttérmunkásként is fontos szerepet töltött be a Ferencvárosnál, és nem túlzás, a zöld-fehér klub története legviharosabb időszakában dolgozott ott. Most, nyolc esztendő elteltével távozik. Önként. Éppen akkor, amikor megint jóra fordult minden…

Kirúgták?

Ugyan, dehogy! – legyint a 43 esztendős Haaz Ferenc, aki a Fradi jobbhátvédjeként 1984-ben ifjúsági Európa-bajnok volt. – Sőt marasztaltak. Az igazgatótanács alelnöke, Berki Krisztián és Rieb György klubelnök is azt mondta, szeretnék, ha folytatnám a munkát, de a döntést rám bí­zták. Én pedig úgy határoztam, abbahagyom. Az egészségem és a családom mindennél fontosabb.

A Fradi újkori történetét ismerve aligha csodálkozik bárki is, ha azt mondja, belebetegedett a munkába…

Tavaly decemberben az egyik bevásárlóközpontban rosszul lettem. Ha nincs ott ügyeletes orvos, talán már nem élek. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy az elmúlással foglalkozzam, de ott, azokban a pillanatokban halálfélelmem volt. Az járt a fejemben, hogy mi lesz a feleségemmel és a gyerekeimmel nélkülem. Akkor döntöttem el, hogy a szezon végén kiszállok ebből a mókuskerékből. És az sem titok, hogy az az infarktusközeli állapot, amibe kerültem, nagyon is összefügg a Fradi helyzetével.

És éppen most int búcsút az Üllői úti stadionnak, amikor rendeződni látszik a klub helyzete? Megint van fizetés, megint vannak nagy célok, megint lehet jövőről, sikerekről beszélni.

A legutóbbi nyolc esztendő megviselt. Ahogyan itt, az Üllői úton, otthon a családommal is egyik napról a másikra éltünk. Volt időszak, amikor hét hónapig egy fillért sem kaptam.

Helyben vagyunk: önnél jobban kevesen ismerik a Ferencváros legnagyobb válságának hétköznapjait. A pénztelenséget, a belső feszültséget, a kizárást, az edzőbuktatást…

Még könyvet is í­rhatnék erről. A történet Páncsics Miklóssal kezdődne, akinek révén a Fradihoz kerülhettem technikai vezetőként. Miki bácsi remek ember volt, sokat tanultam tőle, és a Ferencváros is nagyon sokat köszönhet neki. A klub pedig a Torgyán József nevével fémjelzett érának; a politikus-elnök átszervezett mindent, de visszagondolva akkoriban jól éltünk. Nem volt olyan kérésünk, amelyet ne teljesí­tettek volna. Kétezer novemberében nyolc válogatott szintű futballistát igazoltunk, és a Csank János vezette csapat bajnoki cí­met nyert. De még innen is továbbléptünk, hiszen jött Várszegi Gábor és a Fotex, én pedig egyik ámulatból a másikba estem: a Ferencváros abban az időszakban úgy működött, mint egy gazdag nyugat-európai klub.

Ezt sem mondta még ki senki az Üllői úton, Várszegi Gábor is azért szállt ki, mert folyton pocskondiázták.

Márpedig akkor osztályon felüli sorunk volt. A játékosok, a vezetők hazai szinten kiemelkedő pénzeket kerestek, a felkészülési időszakban kétszer is elrepülhettünk Ciprusra, és ha mondjuk Zalaegerszegen játszottunk, három nappal a meccs előtt már elutaztunk, hogy egy közeli, ötcsillagos szállodában hangoljunk a meccsre. Persze az is igaz, abban az időben nem kevés feszültséget okozott, hogy a külföldi játékosok jóval több pénzt kerestek, mint a hazaiak. Mondjuk Marek Penksa sokkal nagyobb összegért futballozott, mint Lipcsei Péter, és ez nem tett jót a csapategységnek. Szinte hihetetlen, hogy a gazdagság és a jólét ellenére az a megerősí­tett Ferencváros nem volt képes bajnoki cí­met nyerni. Egyszer hódí­tottuk el a Magyar Kupát, és kétszer szereztünk ezüstérmet a bajnokságban. A második ezüst örök emlék marad: előttem van, ahogy ácsolják az állványokat, készí­tik a dobogót, ahogy meccs közben helikopter húz egy hatalmas molinót, amelyen az állt, a Fradi a bajnok. Hát nem lett… A lefújás után megtámadták Tököli Attilát, Alekszandar Jovicsot, a többieknek sikerült bemenekülniük az öltözőbe. A fiam, az akkor még tinédzser gyermekem a lelátón szurkolt, és a nyolcvannégyes ifi Európa-bajnokságon általam viselt régi magyar cí­meres dresszben volt. A feldühödött tömegből sokan emiatt lekommunistázták, leköpködték, mindezt a szemem előtt, és ha nincs ott Tóth Csaba, a biztonsági szolgálat vezetője, magam is verekedésbe keveredem. Az öltözőben valamennyien sí­rtunk, másnap pedig ki akartam lépni.

Gondolom, jobban járt, hogy maradt: bajnoki cí­m és kupagyőzelem a Pintér Attila vezette Fradival, de a feszültség akkor is végigkí­sérte a munkáját.

Valóban í­gy volt: sikeresek voltunk, de a feszültség egyre csak nőtt. Nekem különösen nehéz helyzetem volt, hiszen Pintér Attila az egyik legjobb barátom, együtt játszottunk az 1984-es ifi Európa-bajnokságon, majd a Ferencvárosban. Ám magam is érzékeltem, hogy a játékosok nem szeretik, sőt egyenesen utálják. Pinyő konok ember, ehhez a közeghez pedig pláne az, csak a szakma és a sikerek érdekelték. Mindig Dalnoki Jenő bácsi mondását emlegette, hogy a családja szeresse őt, ne a játékosai.

… és a legenda szerint a játékosok levelet í­rtak Furulyás Jánosnak, az akkori elnöknek, hogy küldje el Pintér Attilát. Ez igaz történet?

Igaz. Talán ha ketten nem í­rták alá azt a levelet…

S a lejtőn már nem volt megállás: következett a Fradi kizárása az NB I-ből. Technikai vezetőként rendszeresen felbukkant az MLSZ-ben, találkozott a szövetség nagyuraival, úgyhogy biztosan tudja az igazi okot, miért száműzték az NB II-be az FTC-t?

Több csapat küzdött anyagi válsággal, ilyen alapon nem csak minket kellett volna kizárniuk. Lehetett oka ennek a politika, az, hogy a Fradi-kórus hangja mindig erős, és ez többeknek nem tetszett, de az is benne van a pakliban, hogy a Ferencvárossal lehetett demonstrálni, miképpen kell fegyelmet tartani. Legyen í­gy vagy úgy, a kizárás mindenképpen igazságtalan volt, és ebbe majdnem belerokkant a klub.

Hogyan élték meg azt az időszakot, amikor teljesen elfogyott a pénz?

Kétezer-hat júniusa és decembere között hatvanezer forintot kaptunk az FTC Zrt.-től, mondván, éljünk meg ennyiből. Kalapoztunk, koldultunk és könyörögtünk. Az egyik szurkoló, Hájas Sándor fejenként húszezer forintot ajánlott föl gólonként a játékosoknak. A drukkereink pénzén utaztunk, abból vettünk gyógyszert, abból adtunk a fiatal játékosoknak rezsire, megélhetésre. László atya is rengeteget segí­tett. S nem lehet elfelejteni, elhallgatni, hogy ha nem jönnek oda az egyik edzésünkre kopasz, kigyúrt, pitbullokat vezető drukkerek, nem fenyegetik meg a játékosokat, akkor Gellei Imre nem mond le, és vele az első évad után visszajutunk az NB I-be. Borzalmas volt az is.

És most itt vannak az angolok. Ön hisz bennük, az í­géreteikben, a terveikben?

Meggyőződésem, azért jöttek ide, hogy valóra váltsák mindazt, amit í­gértek. Új stadiont, feljutást, Bajnokok Ligája-szereplést. Az persze nekem is furcsa, hogy alig ismerek néhányat a játékosaink közül, de ez már ilyen világ. Én most kilépek az Üllői úti székház kapuján, új életet kezdek, de ezután is ott leszek minden Fradi-meccsen.

(Nemzeti Sport)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ