Egy nap utóélete – szeptember 26.

naptár-09-26-rudas1954. szeptember 26. Első hallásra a születésnaposokon kí­vül másnak valószí­nűleg nem sokat jelent ez nap. Eseményként a “gúgli” csak a Toya Maru komp tragédiáját adta ki, melynek egy tájfun okozta a vesztét. A hí­rességek közül Craig Chaquico rockzenész születésnapját emlí­ti, aki a Jefferson Starship gitárosaként tépte a húrokat, méghozzá elég jól. Bár nálunk nem voltak annyira ismertek, de mivel jómagam a nyolcvanas években szenvedélyes bakelit gyűjtő voltam, í­gy megfordult a kezeim között egy-két albumuk, melyek közül a Spitfire igazi mestermű. Gondolom a fociszurkolók nem a rockzenére kezdtek asszociálni 1954 kapcsán, hanem egy szóra, mely jelzőként indult, majd szimbólum, védjegy lett az idők folyamán. Természetesen az Aranycsapatról van szó, de annyit már megtanultunk az évek során, hogy a berni “tragédiát” 1954. július 4-én éltünk át. Azt persze nem nehéz kitalálni, hogy egy olyan oldal mely a Ferencvárosi labdarúgás történetével foglalkozik, az “találhatott” egy olyan mérkőzést, egy olyan nevet a mai naphoz, melyről valamilyen formában érdemes megemlékezni. Az már a “szerencse” kategóriájába tartozik, hogy egy legendás Ferencvárosi labdarúgó utolsó mérkőzése mellé még egy olyan első válogatottbeli találkozó is került, melynek van zöld-fehér utalása, de emellett a történelem “sötét” korszakára is rávilágí­t.

Ha azt mondom 1954 és Ferencváros, akkor a kor ismerőinek egyből elkomorul az arca. Még hogy Ferencváros? – az csak a szí­vekben élt akkor. A zöld-fehér zászlók meg a padláson eldugva várták, hogy újra kibontva loboghassanak az Üllői úti fák szellőit meglovagolva. Az ötvenes években tombolt a kommunista diktatúra, mely mázsás súlyként nehezedett a sportra. Papí­ron, rendeleti, parancsuralmi szinten 1950-ben megszűnt a Ferencváros, de először ÉDOSZ-ként, majd Budapesti Kinizsiként tovább élhetett (1956-ban a forradalom idején kaptuk vissza a nevünket és a szí­nünket). A “névváltoztatáson” kí­vül a rezsim a csapat gyengí­tését is elérte, hiszen a legendás 1948/49-s bajnokcsapatot darabjaira szedték szét és átirányí­tották a rendszer kedvenc csapataihoz. Nehezen is tértünk magunkhoz, az ötvenes évek elején rendre a középmezőnyben végeztünk. Először éppen az 1954-ben (akkor tavasz/ősz lebonyolí­tási rendszerben folyt a bajnokság) tudtunk felkapaszkodni a dobogóra, megelőzve két preferált csapatot, a Vasast és a Dózsát (egy kicsit az utóbbi is megszenvedte a rendszer “játékait”, Újpest helyett Budapesti Dózsaként indultak a bajnokságban, bár ez elsősorban a hovatartozást hivatott jelezni).

A harmadik hely megszerzése akkoriban hatalmas sikernek számí­tott, melyből a mai napi “ünnepeltünk”, Rudas Ferenc csak hat mérkőzésen vehette ki a részét, amit néhány hónap múlva, 1954. szeptember 26-án a végső búcsúzás követett.

Rudas Ferenc

Rudas Ferenc

Rudas (Ruck) Ferenc a magyar labdarúgás egyik legkiválóbb jobbhátvédje, a Ferencvárosi labdarúgás élő legendája. 1941 őszén került a Fradi amatőr csapatához. Tehetsége, gyorsasága, hatalmas lövőereje nagyon hamar a felnőtt csapathoz irányí­totta a húszéves játékost. 1941. november 23-án mutatkozott be az NB I-ben (még amatőrként) a Salgótarján ellen. Remek játékkal és egy góllal bizonyí­totta tehetségét. 1942-ben már profiszerződést is kapott és innen 1950. március 19-ig kibérelte a védelem jobb oldalát. Bajnoki cí­m minden idők egyik legjobb Fradijával (1948/49), három magyar kupagyőzelem, 23 válogatottság, 1944-ben az év labdarúgója. Élete, pályafutása egy kész regény, amit napjainkban Lakat T. Károly vetett papí­rra, és mely a Tempó Fradi oldalain lehet végigkövetni. (Rudas Ferenc, a velünk élő történelem)

A pályafutása alakulását befolyásoló 1950. március 19-i eseményt is ebből a remek életrajzi í­rásból idézzük fel:

“…vasárnap délután, egy ÉDOSZ-Postás meccsen a játékvezető nem engedi el lesről Óvárit (a Postás szélsője), vagy ha Feri gyorsabb (esetleg lassúbb) csak néhány centiméternyivel, no meg Henni Géza is jobban figyel arra, hogy hová vetődik, akkor…” – nem törik el a kiváló hátvéd lába, mellyel a pályafutása is veszélybe került.

l-1971-045-2“Ez volt életem legszomorúbb napja” – emlékezett vissza a legendás játékosunk. Sajnos az akkori orvostudomány még nehezen birkózott meg a lábtöréssel és a megfelelő rehabilitációval. Egy évvel a sérülése után megpróbálkozott a játékkal, de mindössze két meccsen szerepelt az 1951-s évben. Visszatéréséig 1952 márciusáig várni kellett, de a két éves kihagyást már ő sem tudta bepótolni. A rá következő két évben Ombódival “váltották” egymást. 1953 volt az az év amikor Rudas Ferenc többször volt kezdő a jobbhátvéd posztján mint Ombódi. 1954 elején még ő futott ki kezdőként, de néhány mérkőzés után már a kispadra szorult. Az utolsó tétmérkőzését zöld-fehérben 1954. április 19-én játszotta. A lába sem bí­rta, a formáját is sem tudta visszaszerezni. Meg kellett hoznia élete egyik legnehezebb döntését: a stoplis cipő végleges szögre akasztását.

így érkezünk el a “mai naphoz”, szeptember 26-hoz. Csak az idő kerekét kell visszatekerni 1954-ig, amikor is a Kí­nai Főiskolai válogatott ellen 6:4-re megnyert mérkőzésen utoljára futott ki a pályára profi játékosként Rudas Ferenc. Magáról a mérkőzésről túl sokat nem tudunk, már az is ritkaság, hogy van egy képünk erről a barátságos mérkőzésről. Ettől függetlenül megemlékeztünk róla, hiszen a Ferencvárosi labdarúgás legendás védőjének az utolsó fellépése volt 1954. szeptember 26-án.

Ha már az előbb a Kí­nai Főiskolai válogatott, mint barátságos mérkőzés szóba került, azon a napon egy másik “barátságos” mérkőzést is rendeztek. Azt nem az Üllői úton, hanem Moszkvában, ahol a magyar válogatott játszotta az első mérkőzését a Szovjetunióval. A két ország között nem ez volt az első hivatalos mérkőzés, hiszen 1912-ben a magyar válogatott kétszer is megmérkőzött Oroszországgal (9:0 és 12:0), de az akkori cári korszakot a kor “í­ródeákjai” nem tartották a szovjet birodalom elődjének, hiszen “azóta nagyot változott a világ. Az októberi szocialista forradalom változtatta meg. Új országot, új társadalmat épí­tettek fel a Szovjetunió népei.” – magyarázta a mérkőzésről tudósí­tó Képes Sport. Mást persze nem nagyon tehetett, még akkor sem ha nem értett egyet a kommunista diktatúra elveivel. Meg kellett élni, el kellett tartani a családot.

Ahogy azoknak a labdarúgóknak is, akik 1954. szeptember 26-án pályára léptek Moszkvában, három hónappal a berni tragédia után. Elvesztettük a VB döntőt, amit valójában azóta sem tudott kiheverni az ország. Pedig milyen varázslatosan indult az év! Győzelmek zsinórban, köztük a május 23-i, Anglia elleni 7:1, majd a VB-n győzelem NSZK, Brazí­lia és Uruguay ellen. Aztán a döntőben a 9. percben már 2:0 a magyar válogatott javára. Hogy mi történt utána? Erre azóta sincs válasz. A 20. percben már 2:2 és hat perccel a vége előtt jött Helmut Rahn és góljával széttördelte az álmokat.

Egy ilyen “sorscsapás” után kellett talpra állni, ami nem volt könnyű. Bár továbbra is a magyar válogatottat tartották a világ legjobbjának, de a berni vereség után rohamosan csökkent az Aranycsapat népszerűsége. Ettől függetlenül Moszkvában még úgy fogadták őket, mint a kommunista állam vezetőit. A Vörös téren sétálgatva (természetesen árgus és figyelő szemek kí­séretében) az arra menők felismerték Puskásékat, több helyen taps fogadta a jelenlétüket. A válogatott többsége már járt Moszkvába (1952-ben a Moszkvai válogatott ellen), de volt egy játékos, aki először léphetett a kommunizmus fővárosának földjére.

Fenyvesi Máté

Fenyvesi Máté

Fenyvesi Máté, a Ferencváros (Budapesti Kinizsi) fiatal, 21 éves játékosa, aki egy héttel ezelőtt Románia ellen mutatkozott be a magyar válogatottban. A VB után csak néhány “fej” hullott a porba, a csapat gerincét még mindig az “Aranycsapat” adta, de néhány fiatalnak már jutott hely a válogatottban. Köztük volt Fenyvesi Máté is, aki ezzel Dalnoki Jenő 1952-s két meccses válogatottbeli szereplése után kapott szerepet mint a Kinizsi játékosa. Azt persze minden Fradista tudja, hogy az Aranycsapatból Budai, Czibor, Kocsis tagja volt a Fradi 1948/49-s bajnokcsapatának, de őket a Farkas Mihály által “istápolt” Budapesti Honvéd még az ötvenes évek elején beszippantotta.

A Szovjetunió elleni barátságos mérkőzésen Fenyvesi Máté kezdőként léphetett a pályára (Czibor helyén, aki nyughatatlan természete miatt a legtovább állt ellen a hatalomnak), telt ház előtt, bár erről másképpen számoltak be a hazai és nemzetközi lapok (85 ezer kontra 55 ezer). Mivel magáról az 1:1-s döntetlennel végződő találkozóról az akkori újságok terjedelmesen beszámoltak, í­gy azzal nem is untatnék senkit, hiszen valójában csak a szeptember 26-i apropóján emlí­tettük meg a válogatott mérkőzést.

Mert számunkra, még ha szomorkás is az évforduló, sokkal fontosabb volt megemlékezni a Ferencvárosi labdarúgás egyik élő legendájának, Rudas Ferencnek az utolsó fellépéséről, mely egy olyan korszakot zárt le a kiváló hátvéd életében melyre ha emlékezünk, azzal a Fradista mivoltunkat is erősí­tjük.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Kedves lalolib

    Erdekes megjegyezni, hogy Rudas Ferenc 1941-ben, vagyis az ùj “kulancs” jí tékmetòdis bevezetésekor került a Ferencví rosban.

    Akkor Sí rosi dr.-ék meg Toldiék még fociztak, vagy mí r feladtí k az ùj idôk, meg az ùj stìlus miatt a labdarùgí st.

    Kiöregedtek-e, vagy csak nem tudtak-e alkalmazkodni az ùj technikí hoz ?

    Az 1954-es év meg egy ùj dr. (Fenyvesi) beköszöntésével bùcsùztatta Rudas Ferencet.

    Nem érdekes ?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ