El a lábakkal Leonardótól!

Jelentem: láttam egy futballistát, magyar pályán, magyar csapat mezében játszani!

Túlzottan didaktikus (mondhatnék sablonost is…) lenne, ha a futballista szót csupa nagybetűvel (lásd: FUTBALLISTA) í­rnám, pedig nem járnék nagyon messze az igazságtól, nagyjából, egészéből a Nyilasi-Töröcsik-Détári triumvirátus visszavonulása óta nálam a szót még kisbetűvel is ki kell érdemelni.

Most azonban a Ferencvárosba érkezett (mondhatni a semmiből, a teljes ismeretlenségből, hiszen ne mondja nekem senki, hogy ő naprakész volt ebből a fiatalemberből már évek óta, még akkor se, ha olyan csapatokban is játszott, mint az Ajax, a Feyenoord, vagy a Salzburg) valaki, aki visszahozott egy „nagylemeznyit” a régi korok futballzenéjéből.

Azokból az időkből, amikor amit ő tud, s amelyre most tátott szájjal rácsodálkozunk, jószerivel az alap volt azoknál, akik a Ferencváros (vagy valamelyik másik vezető élvonalbeli csapat) mezét magukra húzhatták.
A futballistát Leonardónak hí­vják, s amikor először (akkor még csak néhány perces csereként) beállt a zöld-fehérek közé, a legeslegelső labdaérintésénél látszott: esetében egy másik, egy nálunk évtizedek óta elfelejtett kategóriáról van szó.

Ahogy labdához ért, az már egy üzenet volt a publikum számára abban a tekintetben, hogy ezt a játékot í­gy is lehet játszani, pedig azon a bizonyos első meccsén kevesebb jót csinált, mint rosszat!…

No, de létezik-e nagyobb dolog a futballban, mint összességében rosszul játszva bizonyí­tani, hogy a pályán lévők között messze én tudom a legtöbbet ennek a játéknak a lényegéből, a labdakezelésem, játékhoz való viszonyom körülbelül annyi, mint a további kilenc mezőnyjátékos társamé együttvéve?

Pedig azon az ominózus első beszálláson még egy kicsit mackósán mozgott, volt rajta némi súlyfelesleg, öt passzából talán kettő ment jó helyre, ám annak a kettőnek az értéke és a látványa miatt már érdemes volt az egész meccset végignézni!

A „Leonardók” régen az ifiből jöttek…

A magam részéről azért is örültem a feltűnésének (és ez voltaképpen teljesen független attól, hogy a Ferencvárosban mutatkozott be, hiszen maga a tétel igaz lenne akkor is, ha a Nagybátonyt erősí­tené…), mert í­gy legalább a mostani fiatal generáció végre saját szemével láthatta, hogy a magam, „őskövületnek” számí­tó korosztálya milyen tí­pusú futballt és milyen stí­lusban játszó futballistákat „sí­r vissza” évtizedek óta a magyar pályákra, s egyáltalán nem az üres, a tartalmatlan, a köldöknéző nosztalgia okán mondja, hogy „régen minden más volt…”

Nekünk ötvenen-hatvanon felülieknek, akik Alberték futballján szocializálódtunk (és akkor még nem beszéltem Puskásékról, akiknek már csak az úgynevezett leszálló korszakát csí­phettük el, azt is jobbára gyerekfejjel), eszünk ágában sem lenne nosztalgiázni, ha a mai magyar futballistáknak legalább a fele Leonardo lenne, arra viszont nem vagyunk hajlandóak, hogy a közel sem Leonardókba az igazi Leonardókat erőnek erejével belelássuk.

Keseregni valót, persze még í­gy is találunk magunknak, hiszen mí­g az ’50-es, ’60-as években (de még Nyilasiék korosztályát is ide vehetem) a „Leonardókat” a magyar csapatok termelték ki saját ifijátékosaik közül, addig mára odajutottunk, hogy ha született futballistát akarunk látni, azt bizony importálni kell.

Rendben, ezt is tudomásul lehet (sőt, tudomásul kell) venni, a televí­ziónk sem Kékes vagy Munkácsy ma már, s nem a Vadásztölténygyárban szerelik össze, a ruhánkat nem Hajdú mosógéppel mossuk, sőt a Sportszeletet is a Suchard cég (!) gyártja.

Ha a Chelsea szurkolói (igaz, ők is csak egy ideig), elviselték, hogy csapatukban egyetlen angol futballista sem lép pályára, akkor miért éppen mi, magyarok mennénk szembe a világ futball-trendjével.
Jó lenne szembe menni, de amí­g a Fradi-ifiből nem jönnek Albertek, Vargák, Juhász Pisták, Nyilasik (és ehhez tegye még mindenki hozzá a maga korosztályának kedvencét), addig kénytelenek vagyunk idegen tollakkal ékeskedni; a nagy baj, hogy mindezt közel sem tekinthetjük a magyar futball erejének, fejődésének és előrelépésének.

Ha Ricardo Moniz nem szerződik Magyarországra, akkor nincs Leonardo sem, aki a hí­rek szerint (s az erről szóló információk ugyan miért lennének hamisak?), kizárólag a holland tréner kedvéért igazolt az Üllői útra, ebből következően, ha a Fradi vezetése nem tudja megnyerni magának az edzőt, s Ricardo Salzburg után mondjuk Leedsbe, Cardiffba, Murciába vagy az Austria Wienhez szerződik, akkor Leonardo oda követi őt, mi meg mesélhetnénk és magyarázhatnánk tovább a mai harmincasoknak, hogy milyen is volt, amikor Ebedli Zoli erős közepesre játszott…

Mert azért még mielőtt bárki azt hiszi, hogy az új Pelét, Maradonát, Zicót, vagy Johann Cruyffot ünneplem a Fradi újkori, abszolút ásza személyében, szögezzük le: kivételes tudása dacára még közel sem Albert, Varga, Göröcs, Zámbó, Kocsis Lajos, Nyilasi, Törőcsik vagy Détári kategóriája, csak azok közül emelkedik ki nagyságrendekkel, akik manapság az élvonalat alkotják.

De közülük — nagyon!

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Leonardóhoz hasonló tudású idegenlégiósa még nem volt a magyar futballnak (a Vasas egykori középpályását, Sirinbekovot szokták a szakértők a legjobbak között emlegetni, a magam részéről Leonardót három Olegért sem adnám oda), pedig igazi tudásának megí­télésem szerint 50-60 százalékánál többet még nem tudott bemutatni minálunk!

A magyar szurkoló azonban a végtelenségig hálás, ha igazi spí­lert lát, ennek legékesebb bizonyí­téka az volt, amikor a Népstadionban lejátszott Ferencváros-Eger meccsen a zöldek brazilja két, felsőtestes kí­gyómozdulat után egyedül vezette a vendégek kapujára a labdát, majd ahelyett, hogy a legkézenfekvőbb módon elgurí­tott volna a kapus mellett, alárúgott, s í­gy csak a felső lécet találta el…

„Elájultunk” a mozdulatsor és az alárúgós megoldás láttán, holott ugyanezért azoknak a bizonyos „kettős rangadóknak” az idején az „elkövető” nagy balhét kapott volna a nyakába a társaitól és a szurkolóktól, mondván: „ilyen helyzetet nem szabad elszórakozni!”

Az ugyanis senkinek sem okozott mámort, hogy valaki alá tud rúgni egy labdának…

A játékvezetőknek kötelességük vigyázni arra, aki játszani akar…

Az ilyen és az ehhez hasonló látványos megoldásokra, persze Leonardónak is csak akkor kí­nálkozik lehetősége, ha van helye, területe, s a labda átvételének pillanatában nem rúgják agyon, szinte kí­méletlen brutalitással.

Az 1982-es világbajnokságon látott Gentile-féle ámokfutás óta (az amúgy nagy tudású olasz súlyos testi sértések sorozatát követte el büntetlenül többek között Diego Maradona ellen…), én már nem nagyon csodálkozom a megtorlatlanul hagyott „vérengzéseken”, de valamiért ez az olasz-argentin ugrott be, amikor a Haladás-Ferencváros mérkőzésen a zöld-fehérek braziljával szemben elkövetett durvaságokat láttam.

Az ilyen esetekre specializálódott futballstatisztikusok jóvoltából tudom, hogy 9 (azaz: kilenc) alkalommal követtek el vele szemben a tűréshatáron jóval túl lévő faultot, ami a gyakorlatban többnyire azt jelentette: ahogy Leonardo labdához jutott, már ott is termett egy vagy két szombathelyi, s egyéb megoldása nem lévén, belerúgott egy hatalmasat.

(„Szí­nesí­ti” a történteket, hogy a Leonardóval szemben magasan legtöbbször szabálytalankodó szombathelyi Fehér Zoltán sárga lap nélkül fejezte be a kilencven percet, ezzel szemben a brazil – megengedem, az adott esetben joggal – egyszer besárgult…)

A Haladás játékosai ráadásul úgynevezett „rotációs rendszerben” aprí­tották a cselező kedvű ferencvárosit, azt a gyakorlatot követve, hogy Fehéren kí­vül a többiek felváltva, s csak egyszer-egyszer vitték földre, arra játszva (nem is ügyetlenül), hogy egy faultért csak nem ad sárgát azonnal a bí­ró, netán élből pirosat…

A felöklelés, mint egyetlen fegyver?

Nyilvánvaló: a labdazsonglőr-tí­pusú játékosok bizonyos mértékig hozzászoktak már ahhoz, hogy „nyí­rják” őket (ezt eleve bele is számí­tják a játékukba), de teljes joggal várják el a játékvezetőktől, hogy minden lehetséges eszközzel megóvják és megvédjék őket a sorozatos atrocitásoktól.

A bí­róknak egyenesen kötelességük (lenne) óvni és védeni azt, aki játszani és nem háborúzni akar a futballpályán.

Egyetlen szóval sem állí­tom, hogy a gyengébb képességű futballista lába nem ugyanolyan értékes és ugyanúgy óvandó, mint azé, aki a labdával speciel többet tud, de azt igen, hogy az „eleve” célpontok (és ha valaki, akkor Leonardo feltétlenül ilyen…), minimum kettőzött figyelmet és védelmet érdemel(né)nek!

Sem a világ-, sem a magyar futballban nem múlt nélküli, hogy vannak játékosok, akik ellen a védőknek a szó szoros értelmében vett felöklelés az egyetlen „fegyverük”.

(A hatvanas évek közepe táján, labdaszedőként hétről-hétre közvetlen közelről láthattam: Albert, Bene vagy Farkas ellen egy-egy szögletnél úgy „védekeztek” az ellenfelek bekkjei, hogy a labda beí­velésének pillanatában teli talppal ráálltak a fejelni, felugrani készülő csatár rüsztjére, aki ettől a szó szoros értelmében „odaszegeződött” a gyephez.

A mai napig nem értem, hogy a fizika és a biológia szabályainak értelmében hogy nem szakadt el minden izom a lábukban…

A fűhöz „szögezettek” egy idő után már kifejezetten megkérték a játékvezetőt arra: a szögleteknél csak azt figyelje, hogy ki és hogyan áll rá a lábukra, aki ezt, persze csak ritkán tudta megtenni, hiszen ezen a speciális faulton kí­vül a közvetlen közelében még történt vagy tí­z, szintén büntetendő szabálytalanság…)

Minden jel arra mutat, hogy a Fradi 2013-as „Ebedlije” kiemelt célpontként szerepel majd valamennyi ellenfél védőtaktikájában. Leginkább azért, mert a védők pontosan tudják, ha Leonardo szabadon át tudja venni a labdát és megindul, akkor szabályos eszközökkel szinte már csak a szerencséjükben bí­zhatnak, hogy leszerelik…

Az ilyen, magyar pályákon meglehetősen ritka, „jobbra nézek, balra adom” tí­pusú futballisták gyakorlatilag tehetetlenek és eszköztelenek a velük szemben alkalmazott „harcmodor” ellen, s miután nekik az épí­tés, az őket semlegesí­teni akaróknak pedig a rombolás az elsődleges céljuk, egyáltalán nem igazságtalan, ha előbbieknek szinte kötelezően kijár a fokozott védelem.

Egy szó, mint száz, tisztelt védők: el a lábakkal Leonardótól!

És mindenkitől, aki játszani, futballozni, gólt rúgni akar…

Forrás: Lakat T. Károly, Sport plusz, 2013.04.12.

6 hozzászólás a(z) El a lábakkal Leonardótól! bejegyzéshez

  • Kedves Karcsi!
    Gratulálok az í­rásodhoz! Sajnos, a játékvezetők és az ellenfél védői nem olvasták! A Siófok elleni meccs ezt igazolta. Leonardo megint célpont volt, s persze kapott egy sárga lapot…

  • Kedves Karcsi!

    Szí­vemből í­rtál! Amikor Leonardo az Eger ellen gólpasszt adott, nekem Mészáros Dodó jutott eszembe. Aztán amikor a negyedik gól előtt Svábot indí­totta, szintén. A magamfajta öreg mókusban, aki még Mészáros és Szabó Laci irányí­tó-játékán „szocializálódott” igen régi emlékek ébredtek fel… Ez a tejcsoki szí­nű mackós kinézetű ember tud valamit a nagybetűs FOCIBÓL, amit a maiak már alig…
    Amit a sporikról í­rtál, abban is igazad van. Ha jóindulatú vagyok, azt mondom, hogy nincsenek felkészülve arra: olyan játékos jelenik meg a magyar pályákon, akit szabályos eszközökkel lehetetlen »hatástalaní­tani«. Ha rosszindulatú vagyok… ide mindenki helyettesí­tse be a folytatást í­zlése szerint.
    Mindenesetre épül egy az elmúlt évekbelinél jóval jobb Fradi, amely remélhetőleg ki tud teljesedni, és se szét nem rúgják, se anyagi okok miatt nem kell belőle eladni senkit idő előtt. És remélhetőleg Moniz mesternek lesz türelme és ideje ezt a folyamatot végigvezényelni.
    Nagyon köszönjük a cikket!

  • Remek í­rás, tökéletes futballszakmai és szurkolói látásmóddal! Leonardo technikailag és gondolkodásban is valóban emlékeztet a régi nagyokra, igazi brazilos mozgáskultúrával és eleganciával. Élmény nézni a játékát és sokszor sajnálom Őt, amikor rúgdossák, de akkor is, amidőn csapatunk botlábú Pericse, Csukicsa vagy Aborahja az összes pazar ütempasszát eltreffeli a világűrbe, netán belevágja az előtte ugráló kapusba. Irtózatos érzés lehet egy ilyen tudású fickónak látni, hogy pazar passzainak tömkelege megy veszendőbe középtehetségű társai miatt. Ezért is örültem különösen annak, hogy a Siófok ellen végre Ő is betalált! Boldog lennék, ha sokáig maradna itt a Fradiban, bár félő, hogy ez nem í­gy lesz…

  • Nagyon jó irás. Annyit hozzátennék, hogy szerintem Marek Heinz is volt ilyen képességű játékos, mint Leonardo.

  • Remek í­rás!Most már kapisgálom,hogy amikor apám mesélt Ebedliről, mire is gondolt valójában.Ha ők is úgy tudtak focizni mint Leonardo,akkor tényleg érdemes volt annak idején meccsre járni.
    Nagyon bizom benne, hogy a bí­rók is társai lesznek az igazi játéknak és nem engedik szétrúgni a brazilt.

  • Szí­vemből szólt! Csak játékvezetőink nincsenek felkészülve erre, ezért a sok súlyos sérülés.

Hozzászólás a(z) balinqu bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.24. 21:00, m4sport
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ