Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben I. rész

N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben

I.
Zoli, hát végleg el…?

Mindannyian elmegyünk földi életünk törvénye szerint, emlék, s megbékélés marad utánunk leginkább, de van veszteség, amely feldolgozatlan marad, mindörökre talán. Petőfi, József Attila, Soós Imre vagy Latinovits Zoltán halála például valami fel-feltörő kollektív lelkiismeret-furdalásként él bennünk nemzedékeken át, tán a szégyen s az önvád kevercseként is valamiképp; hogy nem figyeltünk, hogy nem vigyáztunk reá (reájuk) eléggé, hogy nem értettük őt (őket) igazán, hogy már megint eltékozoltunk valamit. Németh László szava jut eszembe még: „egyszer az emberiség is így fog ránk mutatni – írta 1944 háborús telén –, »ezek azok, akik Adykat kaptak s azon túl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük«”. Egy váratlan távozás döbbenete, a sajgó hiány különösen felkorbácsolja az érzelmeket, ez igaz, ám higgyük el: lelkünk mélyén a bélyeget a beletörődést követően is viseljük tovább és tovább.

Amikor Varga Zoltán elhagyta Magyarországot, mérhetetlen fájdalmat hagyott maga után. Jómaga nem sejtette ezt, s ha tudja – így mondta később –, még vissza is hőköl talán, hisz a szeretet, amely – akkor is! – csak a visszavonhatatlan tény nyomán mutatta meg magát, nos, ez hiányzott a legjobban neki. Nem a lelátó népének rajongása persze – az megvolt hiánytalanul, aligha akadt labdarúgó a korban, akit lényéért s gyönyörködtető játékáért hozzá hasonlóan szeretni lehetett –, hanem az a „másik szeretet”, az „igazi”, ahol a sohasem hivalkodó mértéktartás, a sohasem lármás, de érdem szerint való megbecsülés, szóval az élet méltóságának tapintható valósága s az öröm mindennapi esélye karöltve jár, s amit a sors, meg az a hazug korszak tőle (is) elrabolt. Mert a szabadság hiánya, a szeme előtt zajló sztárkultusz, s tán még a méltatlannak érzett „másodhegedűsi szerep” is keseríthette őt akkor, ezt mind-mind elhiszem, de aki e „hiányt” nem veszi számba, Varga törekvéseinek, vágyainak mélyebb szándékát sem fogja megérteni soha.
Oly igények s célok igézetében élt ő, amik a mi életünkből – itt, Magyarországon, meg a nagyvilágban is – éppen kiveszni látszanak. Az elgondolható, érzékelhető „még egy” világ mitologikus, a Teremtés szándéka szerint való tapasztalatának őrzési igénye ez, pontosan az tehát, amit a kontrollálatlan sikerhajhászás jórészt cafrangokra tépni igyekszik – nemcsak a futballpályán persze. Az „egység” tapasztalatát a zsigereikben őrző „beavatottak” mindenkori sajátja ez, hiszen ahogy a „beavatás” igénye szőtte Bach és Mozart zenéjét, Csontváry színeit, József Attila és Weöres Sándor sorait, úgy – nem félek a szótól – Varga Zoltán játékát s a játékhoz való viszonyát is! E felfogásban a játék az öröm forrása, demonstrációja s a Teremtés csodájáról való tanúságtétel egy időben, a szépség s a jóság áradása, ami úgy feszes, hogy nincsen „rendszere”, ahogy az evangéliumi szeretetnek sincsen igazán. Varga nem szerette a „rendszereket”, a „futballrendszereket” sem, ahol – mondta is – valami félős rátartisággal kuporgatott „tudományosság” felől nézvést akarják e játékot magyarázni. Számára a játék csoda, az önmagunkká válás szabadságának, s a mindenségben – ha tetszik a közösségben – való feloldódásnak az alkalma volt, amelynek mégis vannak megtanulandó – és állandó gyakorlással fejlesztendő! – feltételei, szabályai persze. Ezt az „örök” igényt őrizte, ezt fejezte ki jelenlétével ott a pályán, s ezt adta volna tovább, ha lett volna esélye rá, s ha lett volna igazán kinek.

S mert a „szintézis” igénye feladhatatlan, s mert az adys Minden akarásának a vágya kielégíthetetlennek tetszik itt e modern kori Földön, e folytonos feszültség, lázas állapot erőterében a lélek azon rétege is fel-feltör néhanap, amit a személyes sors s a kor kényszereinek szorítása rótt reánk. Amit Varga Zoltán „túlérzékenységéről”, „kompromisszumképtelenségéről”, „összeférhetetlenségéről” hordtak s hordanak össze egykor és most, a halála utáni napokban is még, csupán e törvény számbavételének hiányáról tanúskodik. A „meg nem értettség” visszfénye, s a magány az egyéni s kollektív sorstörténet itt és most kivédhetetlennek tetsző következménye volt, amit a lélek egyetlen módon spórolhatott volna meg: ha önnön lényegéből, élete értelméből „lép ki” valamiképp; ha nem akar játszani, avagy „futballt csinálni” soha. Ha „kivonul”, ha minden, számára egyedüli értelmet adott „földi dolgot” fölösleges hívságnak tekint azután, ha belenyugszik, hogy harca szélmalomharc csupán, s a „hívó szót” – akár a labda pattogását – többé nem hallja meg. Megtalálhatta volna-e békéjét ekként, nem tudom – nem hiszem! –, de azt állítom, hogy sem a hatvanas esztendők Magyarországán, sem külföldön nem „értették” őt igazán, életének utolsó tizennégy esztendejében meg pláne nem, s ezért folyamatos s egyre gyötrőbb volt a magánya is. Sokkal rangosabb pályafutás „járt volna” neki persze, de úgy hiszem, amit ő akart, az a hatvanas-hetvenes évektől átformálódott, egyre „célszerűbb” világfutballba sem volt átplántálható már önnön eredeti valóságában, problémátlanul. Mert a játékba feledkezett Varga Zoltánt az öröm emlékezetét őrző szurkoló – s az igazi szurkoló mindig őrzi! – imádta ugyan, bárhol rúgott a labdába ő, de akik e játékot „csinálták” egyre inkább „csak nyerni” akartak mindenáron, ám míg Nyugaton volt „mire fel”, addig nekünk a nyerészkedés óvatoskodó, egyben szemforgatósan rámenős kicsinyessége maradt meg csupán, amit aztán a hazatért „tékozló fiú” is megtapasztalni kényszerült. A harcra s a magányra való együttes hajlamot ez a – számára is brutálisan megmutatkozott – kettősség teljesíthette ki végleg, s még a személyiségre jellemző ambivalenciákat is ez emelte oly szembeszökővé talán.

Igen, „ellentmondásos” ember volt, amiként – így vagy úgy – azok vagyunk mindannyian. „Megosztót” is mondhat, akinek fontos valamiért, de jobb, ha Varga Zoltán a közöttünk élt rendkívüli ember lényegét próbáljuk már megérteni valahára. Zárkózott volt, ez igaz, de hihetetlenül kedves ugyanakkor, aki a friss ismerős előtt is képes volt megnyílni pillanatok alatt, s akiből ilyenkor dőlt-dőlt a közlésvágy rendületlenül. Áhította a szeretetet, de annak visongó formáit – a „rajongást” – viszolyogva hárította el, sem az „ugye emlékszel Zolikám” kezdetű dörgölőzést, sem a viháncoló lelkesedést, sem a tartalmatlan locsogást nem viselte ő, noha – a maga helyén és idején! – emlékezni, anekdotázni is nagyon szeretett. Tiszteletet követelt, de tegeződött a nála évtizedekkel fiatalabbakkal is, amit többen félreérthettek alighanem, udvarias volt a végtelenségig, ugyanakkor – ha egy-egy játékosról, szakemberről mondott véleményt – gyakorta kegyetlenül „sarkosan” fogalmazott. Racionálisan éleslátó, s érzelmek vezérelte lénnyé egyszerre lett az esztendők során, ha – bizonyára nem hibátlan – ösztöne sanda szándékot sejtett az illető pillanatok alatt „elvágta” nála magát, ám akik önmagáért s nem a híresség melengető közelségéért szerették, azokhoz ragaszkodott: közelebbi barátai nem az „ismert” emberek közül kerültek ki. Környezetét, ritka fiatalos megjelenését hiúságnak is tekinthető igényesség hatotta át, ám végtelenül szemérmes volt mégis valahol, aki „befelé fordulásra” hajlamos individualitásával – s az emlegetett ambivalenciák valószínűsíthető csúcspontja ez alighanem! – mindig-mindig, ahogy fiatalon, úgy túl a hatvanon is csak önmaga s a közönség örömére futballozott.

A szurkolókban az öröm átadási képességének ez a régmúltból maradt emlékezete tartotta nagy becsben őt, miközben az 1996 utáni idő e szívbéli nemesség újraszövésének honi lehetőségét ütötte-vágta, mállasztotta benne, hisz amit a pályák környékén s azon kívül megélnie adatott, az ennek az újjászületés esélyében bízó, tetterős s még szinte ifjan hazatért embernek éppen a szívét roncsolta széjjel. Ha nem jön haza, ma is él alighanem, ám e kései sóhaj igaza nem bizonyítható, de hihető mégis, hogy a megértésért, a szeretetért való esdeklésnek s a már-már természetessé lett – mert töprengéseivel, keserűségeivel, a maga igazával a négy fal közt tán védelmet remélt – magányra való vágynak az egyidejűségét bizony ez az újabb magyarországi idő kalapálta oly végletesre benne. Csak a lelkébe zárt, de a szemén meg-megcsillanó, feladhatatlan idea, ha – négy- vagy több szem közt – jó beszélgetés kerekedett, no meg a játék, a labda maradt meg számára sértetlenül; játszott hát tovább, játszott az életével is, hisz nem tudhatta másként, hogy amíg a játék lehetősége megadatik, élnie is csak addig érdemes igazán. Hiszem, hogy élete, halálának módja egy felsőbb szándék beteljesedése volt s – bár a számmisztikára nem sokat adok – még az ideje is talán.

Hadd valljam meg: én hajszálpontosan negyven esztendeje sírtam ennyire. 1970. április 9-én (!) Kozma István távozása tetszett ugyanilyen felfoghatatlannak nekem, vagy – ki tudja – az önmagunkat az énünk jobbik szintjére emelő, szinte mesei alak eltűnése szorított meg akkor, tizenkét évesen. Ma már tudni vélem, hogy Kozma egy letűnő, de a hősöket még feldajkáló korszak vigaszaként is tündökölt, s hogy nem várta meg, ami elkövetkezett, „jól is tette” talán. Varga Zoltán ugyanez volt a gyarapodó, egyre önelégültebb, ám közben – 1956 után – romlásnak lódult s a lelkiismeret-vesztés tudatával is élni kényszerült magyaroknak valahol, öröm s üdvösség-ígéret a mérkőzések csodája meg a reménykedések idején, a velejéig hazuggá lett napi valóság fölött. A legendás nyolcas, az Aranycsapat – persze szintén legendásított – emlékezetének leginkább hitelképes követe, aki eltűnt a nagyvilágban, de aki a benne rekedt eszményt mégis haza akarta hozni nekünk, s aki szándékát a legendás sporttárs halála után még napra pontosan négy évtizedig nem adta fel. Sikerrel járt volna-e más körülmények között, nem tudjuk meg soha, de hogy e szándék nem, vagy csupán keveseknek kellett idehaza, biztosan állítható. Hogy az „élni akaró Élet” hitének a szeretetre való képességben feloldódó ama igénye – szóval „a Minden kellett” adys igénye! –, ami éltette, feszítette, nyughatatlanságban s reménykedésben tartotta, lábra kap-e még bennünk, rajtunk múlik, higgyük el. S ha lábra kap, Varga Zoltán példáját is Életként tudjuk őrizni majd. S akkor nem ment el végleg, akkor valóban örökké él ő, bennünk is tovább…

(Kortárs, 2011/3)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 11.25. 19:30 Haladás-FTC (TV:M4)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ