Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben III. rész

N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben

III.
„Nekem a »barát« abszolút bizalom…”

Én meg beszéltem Varga Zoltánnal. Nem egyszer, hanem sokszor, élete utolsó két esztendejében közelről ismerhettem őt. Az alkalmat a véletlennek, ami nincs, mint tudjuk, illetve Borsi-Kálmán Bélának, Az aranycsapat és a kapitánya című könyv szerzőjének köszönhetem, aminek 2008. áprilisi bemutatóján Varga is szerepelt. Jó szívvel írtam róla, ahogy a legendás játékos néhány héttel később megjelent önéletrajzi kötetéről is aztán. Menten felhívott, olvasta, nagyon köszöni, s találkozzunk, beszélgessünk is mihelyt lehet. Július eleje volt, egy budai bevásárlóközpont sörözőjében váltottunk szót – aztán is itt lett a „törzshelyünk” –, én az akkor tizenöt éves, halk szavú, de már valóságos futballszakértő fiammal mentem, akit azonnal megszeretett, úgyannyira, hogy búcsúzáskor odasúgta nekem: „mondd meg neki, legyen kissé vagányabb, s nehogy Zoli bácsinak szólítson legközelebb”. Nyugodtnak, derűsnek s rendkívül fiatalosnak mutatkozott, mint találkozásainkkor általában, de láttam többször keserűnek is. Hogy barátjává fogadott, kimondani nem merem – írt róla, miért, tény, fukarul mérte ezt a szót –, de éreztem, tudtam, hogy ragaszkodik hozzám. Ha Budapesten élek jóval többször futunk össze, ez bizonyos, sokszor váltottunk szót telefonon („találkozzunk, dumáljunk egyet”, így mondta mindig), hívott a Rőzse utcába („ott nyugodtan, bármeddig dumálhatunk”), örömmel készültem, no meg „ráérősen” talán, hisz rémálmomban sem gondoltam, hogy azzal a látogatással nagyon sietni kellene.

Amit fentebb írtam, abban szócseréink tapasztalata is „vastagon” benne van természetesen. Nem mintha „alaposan” megismertem volna (rengeteg dolgot elmulasztottam megkérdezni tőle, s ez fáj, amíg élek), de azt, hogy – mivel szeretni tudtam – nagyon pontosan értettem őt (sőt, értettük egymást!), állítani merem. A nyíltsága, a szinte gyermekes őszintesége tűnt fel legelébb. Életének olyan, mondhatnám, intim dolgait is szóba hozta, amelyeket az első – esetünkben második, immár „négyszemközti” – találkozáskor azért nem szokott az ember. Néha úgy éreztem, egy hosszú monológ éppen adott részének a hallgatója vagyok, hirtelen jött panaszfalként szinte, ám kíváncsi lett rám, a véleményemre is, s találkozásaink két – mint kiderült, hasonló gyermekkori, s néhol összevethető későbbi tapasztalatokkal megvert – férfi párbeszédévé váltak észrevétlenül. Nem látta rajtam a „rajongás” jeleit, azt hiszem, ez tetszett neki, de nem esett hasra attól sem, hogy pályafutása adatairól „mindent” tudok. (Illetve, egyszer „lágyult el”: megemlítettem ugyanis, hogy Kiss Ferenc, az Új Írás 1968. januári számában róla megjelent írás szerzője – akit aztán meg is feddtek emiatt –, nagyon szeretett tanárom volt az egyetemen. Hát…, két irodalomtörténész írt rólam, negyven év különbséggel, ráadásul ismerték egymást, hiába, tényleg kicsi a világ – ilyesmit fűzött hozzá.) Nem vagyok „futballszakos” újságíró, meg „tűzközeli” akárki se, nem tudálékoskodhattam, nem hivatkozhattam közös ismerősökre, másoktól szerzett „fülesekre” hát, s az „ugye emlékszel, Zolikám”, „arról a gólról mesélj Zolikám” kezdetű, lelkendezően lapos kérdésekkel sem zargathattam, hisz játékáról – alig tizenegy voltam, amikor elment – nincsenek pontosan felidézhető személyes emlékeim. Így aztán a futballról – legalábbis az egykori vagy az éppen soros meccsekről általában – egyre kevesebbet, életünkről, keserveinkről viszont egyre többet beszélgettünk. Bármit kérdeztem, mindenre válaszolt, bármire kértem, megtette menten, igaz – számomra akkor merésznek tűnő – „nagyobb” dolgot egyszer kértem tőle csupán.

Arra kértem, menjünk el a falumba, Zalaszentivánra, s játsszon is a helybeliekkel, ha lehet. Rendben, mondta, menjünk, ha jó idő lesz, kétszázötven kilométer oda is, vissza is, ennyi autózáshoz ő bőven hozzászokhatott, „fellépti díjnak” elég, ha a benzin árát kifizetik. Hárman mentünk, Léka Géza barátommal „megtoldva”, 2009. június 27-én, s azt a napot a faluban – kicsi körben – azóta is emlegetik. Akadt, aki tán az utolsó pillanatig kételkedett, hogy Varga Zoltán, a legenda valóban megérkezik, de aztán a legtermészetesebb módon zajlott le minden, egész napon át. Volt mértéktartó eszem-iszom, szűkebb körű beszélgetés, ahol a világbajnoki selejtezőkbe vetett reményeket igyekezett lehűteni például, volt „élménybeszámoló”, ahol jóízűen mesélt az életéről majd két órán át, a helyi sajtót s televíziót is kiszolgálta közben, s aztán a zalaszentiváni öregfiúk tiszteletbeli játékosaként a neki készített nyolcas mezben kilencven percen át játszott, csere nélkül, elég nagy melegben, hatvanöt évesen. Nem száguldozta be a pályát természetesen, de akik – akár a pályán lévők is! – nyitott szemmel nézték mozdulatait, mint egy „másik dimenzióban” játszó lényről beszéltek a mérkőzés után. Arról, hogy nyúl a „bőrhöz”, hogy lefordulásai, testcselei a húsz-huszonöt évvel fiatalabbak számára is követhetetlenek, s hogy amikor helyből rúgta el a labdát úgy ötven-hatvan méterre hajszálpontosan, mindenki csak a száját tudta tátani. Gólt ugyan nem szerzett, de érezhető volt, minden mozdulata a játék csodájának, az önfeledtségnek, az öröm átadásának szolgálatában áll, akárcsak egykoron. Vették a könyvét, akár a cukrot, az utolsó darabokat már ingyen osztogatta szét, nagyon elfáradt, de a szeme csillogott, hazafelé az autóban olyan derűs anekdotákat mesélt, amelyek többnyire nem leírni valók.

A meghívás kapcsolatunk bensőségesebbé válásának következménye volt, úgy érezhette, nem illene nemet mondania. 2008 végén, 2009 elején Varga-sors – magyar sors? címmel hosszabb dolgozatot írtam róla, részint mert pályafutását, sorsát önnön tanulságain túlmutató modell-értékűnek láttam, részint hogy készülő sport-esszé kötetem szerkezete végre kikerekedjék. A szöveget elküldtem neki persze, hívott, szűkszavúan köszönte, s kérte, találkozzunk mielébb. Kérdezte, mikor jelenik meg, s hogy lehet hozzájutni, ám az írásról több szó nem esett (néhányan lelkendezve hívtak, még a Nyírségből is, hogy olvasták „kéziratban”, szóval Varga azért „terjesztette” közben), ellenben közöttünk valami megváltozott. Ide-oda kanyargó hangos meditációi közben ő kezdett kérdezgetni engem, vagy inkább várta, hogy fűzzem hozzá a magamét ehhez is, ahhoz is. Ha gyerekkoromról, a falu „törvényeiről”, vagy a kádári Magyarország „értékvilágáról” beszéltem, figyelemmel s sűrűn bólogatva hallgatott, s amit mondtam, saját élete példáival kapcsolta össze folyvást. Esküszöm, úgy éreztem, talált egy embert, akiről úgy véli, segíthet sorsa törvényszerűségeit „megfejteni”, vagy „igazolja” legalább, hogy akkor, a hatvanas években mégiscsak ő – s nem az őt különcnek vélők! – érzékelt jól „valamit”, így 1968-as döntése a történelmi morál ítélőszéke előtt is megáll. (Miért ment el oly „könnyedén”, s hogy ebben a családhoz való kötődés tökéletes hiányának mekkora szerepe volt – szerintem jelentős! –, én vetettem föl, s egy pillanatig sem tiltakozott.) Ekkor jöttem rá, hogy múltjával mily intenzív a kapcsolata, hogy szenvedélyes igazságkeresésének önnön históriája is része menthetetlenül, hogy nemcsak „bajvívó”, de vívódó alkat is. Olyan ember, aki a maga számadását is készíti, amíg él, de ami nem lehet befejezett, aki ha azt mondja, hogy benne béke van, semmit sem bánt meg, s a sorsával is elégedett, valójában a folytonos szeretet- s harmóniavágyáról beszél, s aki nagyon-nagyon magányos valahol. Könyvének új kiadását – a Marian Cozma-gyilkosságot követő napon – a tanszéki szobámba hozta el, s ezt írta bele: „köszönöm, hogy megismerhettelek!”

Igen, Varga Zoltán magányos ember volt, aki a létezést – madáchi értelemben is – küzdelemként fogta fel, s mint minden küzdő, „két részre” osztotta a világot öntudatlanul. A róla szóló könyvekről, cikkekről is így beszélt: ez értem (ti. az általam képviselt ügyért) íródott, ez ellenem. S mert a világot „egynek”, rendezettnek akarta látni, a benne élő – a természet csodáiban, a játék mámorában megtapasztalt – ideához utolsó lélegzetéig ragaszkodott, mindent „innét” volt képes szemlélni csupán, így a becsület, a tisztesség, a lelkiismeret szavak általa vallott érvényén még csak elgondolkozni sem volt hajlandó soha. Nem volt „reflexív” alkat (Kukorelly Endre – aki állítja, nem látott nála jobbat – írta ezt), amolyan „tizenkilencedik századi” lélek inkább, ezért fölfogását egysíkúnak, túlcsordulóan vagy öntelten moralizálónak is láthatja-láttathatja e darabjaira esett, az „abszolutumot” relativizáló, mindent az értékbizonytalanság fénytörésében szemlélő világ. A szavaiból kitetsző fájdalom, mi eltöltötte – ezt meg sértettségnek, vagy önsajnálatnak látták sokan – annak szólt, hogy a kor s eszményei között óriásira nőtt a rés. Harcában rossz mozdulatot is tett bizonyára, megbocsátani – azt hiszem – nehezen tudott, ám ezzel magának ártott csupán, hibáit elmossa az idő, a legenda – amit a szó eredeti értelmében folytonosan „olvasni” illik – megmarad. Nincs labdarúgó, akiről ennyiszer hangzott volna el: én nem láttam játszani, de… Így van jól, elvégre Paganinit sem hallotta hegedülni senki ma élő emberfia, mégis „hallja”, akinek hallania kell. A fiam se látta, de pontosan tudja, kit veszítettünk el. Én nehezebben mozdulok, ő szólt, menjünk az Üllői útra emlékezni. Bizonyíték is van rá, Lakat T. Károly könyvének kettőszáztizennyolcadik oldalán, ott vagyunk a képen, középtájon, összehajolva, a „sírósan” esős időben, egy apró mécses meggyújtásával szerencsétlenkedünk.

Március 10-én beszélgettünk utoljára. Én a könyvemből kért példányokat vittem, ő a magáét hozta, dedikálva, Zalaszentivánon élő barátomnak, Csizmadia Jancsinak, aki az előző esztendő júniusában nem találkozhatott vele. Házat szeretne venni, Budapest mellett, ennyi meg ennyi pénze van, mondta, hitel kéne, de az ő korában gyanakvók már a bankok, ezért kajtat most, ide meg oda. Búcsúzkodtunk, hogy az ünnepek után találkozunk, egy kölyök-béli játszótársával, a mostanság Tiszaföldváron lakó orvossal, Novák Lászlóval terveztem „összehozni” végre. Április harmadikán hívott, nagyszombaton – otthon, Zalában voltam éppen –, boldog ünnepeket kívánt, ahogy esztendeje is, kérdeztem, megy-e Németországba, mondta, nem, rég látott lányát várja. Jött Kati a kisebbik unokával, örültek egymásnak, elbúcsúztak a repülőtéren, ő meg Zuglóba, a Kövér Lajos utcába autózott. Péntek volt, a megfeszítés napja, április kilencedike, alkonyodott…

A hit kegyelme, a lélek harmóniája nem adatott meg neki, írtam, ám aki cselekedeteivel – ő játékával, küzdelmével – tesz tanúságot róla, azt nem hagyja el az Úr. Jókedvében teremtette, „dizájnnak” a hajába szúrt egy szalmaszálat, felébresztette, eredj kicsi játszani, ahogy az író Németh Gábor fogalmazott – örvendj, s adj örömet e szerencsétlen nemzetnek, tehette hozzá még. Most elhívta: látom, elfáradtál, a harcot megharcoltad, futásodat elvégezted, ennél többet már nem tehetsz. Öleld meg szeretteid, legyen béke benned, menj a pályára, játssz még egy kicsit. Aztán gyere hozzám, gyorsan, szenvedés nélkül, én várlak Téged…

Tudom, Zoli, a „barát” abszolút bizalom…

Isten Veled, Barátom!

(Kortárs, 2011/3)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 09.23. 18:00 FTC-DVTK (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ