Nekem az „adjunktus elvtárs” a tanárom volt az egyetemen, csak jó húsz évvel később, mint Önnek, úgy a nyolcvanas évek elején. Ötven volt, amikor minket tanított görög filozófiatörténetre, de nála aranyosabb, ugyanakkor kibírhatatlanabb embert nem tudok elképzelni. Minket görög filozófiatörténetre tanított (a marxizmus „álalánosan kötelező” tanegységen belül), igen jó szívvel hallgattuk, mivel nem szakzsargonban beszélt, s sok mindent megtudhattunk tőle Szókratészről, Platonról, másokról). Tudtuk, hogy a „szakfilozófusok” lenézik (nem is tud ógörögül, mondták), s hogy sokan mosolyognak rajta. Mi meg -- úgy hazan-nyolcan -- szerettük, végighallgattuk a keserveit (egyetemi órák közben mondta el ezeket!), hogy lépett ki a pártból, hogy kaszálták el a nagydoktoriját, s hogy üldözik őt.
Aztán, egyszer csk szólt nekünk, hogy minden héten játszanak a tornateremben, jöjjön, akinek kedve van, egy jót mozgunk, kosárlabdázunk, tanárok, diálok vegyesen, nem az eredmény a fontos. No, itt ismerhettük meg igazán! Én embert nem láttam még ennyire önmagából kivetkőzni játék közben, ütött, vágott, ordítozott a nála harminc évvel fiatalabbakra is, széjjelvitatkozta az összes ártatlan szituációt, mint aki megtébolyodott. Először szájtátva néztünk, mi egyetemisták -- hisz csak játszani szerettünk volna egy kicsit -, aztán röhögni kezdtünk, amitől a Tanár úr még inkább megbokrosodott. Egy idő után gyanakodni kezdtünk, hogy a benne rekedt szakmai sérelmek sokasága, s a játékban mutatott magatartás közt összefüggés lehet. Lehet, a szakmai megalázások tették ilyenné őt? De nem, az Ön írásából kiderül, játékosként ilyen volt már harmincévesen is. Amikor mi ismerhettük, nem volt már „elvtárs”, a pártból is durva szavak kíséretében lépett ki, harcban állt tán az egész világgal. Remek ember lett, tartásában kikezdhetetlen (valljuk meg: kissé kibírhatatlan), de hogy játék közben miért veszítette el a józan eszét, túl az ötvenen is, erre választ adni nem tudok. Amúgy szeretném látni azt a meccset, aminek Ön a szemtanúja volt, mert el nem tudom képzelni ezt a keszeg, alig ötvenöt kilós embert élvonalbeli kézilabdázóként.
Szóval, az egykori Pais elvtárs, a kedves földim (mindketten zalaiak vagyunk9, már rég nem elvtárs -- nem 1990 után tért meg, hanem jóval előtte! -- de hogy miért nem fogja fel, hogy a játék az öröm, s nem az indulat s a düh forrása kell, hogy legyen, azt nem tudom.
A régi görögök, ha jól tudom, nem ezt tanították.
Tanár Úr, Kedves Pista, Drága földim, ne bomolj már, nyolcvanegy évesen!
Jobb későn, mint soha. Sokáig én sem tudtam, hogy az egykori BEAC-pályát ugyanaz a Mattyók Aladár tervezte, aki az első Üllői-útit.
Tisztelt YSE!
Nekem az „adjunktus elvtárs” a tanárom volt az egyetemen, csak jó húsz évvel később, mint Önnek, úgy a nyolcvanas évek elején. Ötven volt, amikor minket tanított görög filozófiatörténetre, de nála aranyosabb, ugyanakkor kibírhatatlanabb embert nem tudok elképzelni. Minket görög filozófiatörténetre tanított (a marxizmus „álalánosan kötelező” tanegységen belül), igen jó szívvel hallgattuk, mivel nem szakzsargonban beszélt, s sok mindent megtudhattunk tőle Szókratészről, Platonról, másokról). Tudtuk, hogy a „szakfilozófusok” lenézik (nem is tud ógörögül, mondták), s hogy sokan mosolyognak rajta. Mi meg -- úgy hazan-nyolcan -- szerettük, végighallgattuk a keserveit (egyetemi órák közben mondta el ezeket!), hogy lépett ki a pártból, hogy kaszálták el a nagydoktoriját, s hogy üldözik őt.
Aztán, egyszer csk szólt nekünk, hogy minden héten játszanak a tornateremben, jöjjön, akinek kedve van, egy jót mozgunk, kosárlabdázunk, tanárok, diálok vegyesen, nem az eredmény a fontos. No, itt ismerhettük meg igazán! Én embert nem láttam még ennyire önmagából kivetkőzni játék közben, ütött, vágott, ordítozott a nála harminc évvel fiatalabbakra is, széjjelvitatkozta az összes ártatlan szituációt, mint aki megtébolyodott. Először szájtátva néztünk, mi egyetemisták -- hisz csak játszani szerettünk volna egy kicsit -, aztán röhögni kezdtünk, amitől a Tanár úr még inkább megbokrosodott. Egy idő után gyanakodni kezdtünk, hogy a benne rekedt szakmai sérelmek sokasága, s a játékban mutatott magatartás közt összefüggés lehet. Lehet, a szakmai megalázások tették ilyenné őt? De nem, az Ön írásából kiderül, játékosként ilyen volt már harmincévesen is. Amikor mi ismerhettük, nem volt már „elvtárs”, a pártból is durva szavak kíséretében lépett ki, harcban állt tán az egész világgal. Remek ember lett, tartásában kikezdhetetlen (valljuk meg: kissé kibírhatatlan), de hogy játék közben miért veszítette el a józan eszét, túl az ötvenen is, erre választ adni nem tudok. Amúgy szeretném látni azt a meccset, aminek Ön a szemtanúja volt, mert el nem tudom képzelni ezt a keszeg, alig ötvenöt kilós embert élvonalbeli kézilabdázóként.
Szóval, az egykori Pais elvtárs, a kedves földim (mindketten zalaiak vagyunk9, már rég nem elvtárs -- nem 1990 után tért meg, hanem jóval előtte! -- de hogy miért nem fogja fel, hogy a játék az öröm, s nem az indulat s a düh forrása kell, hogy legyen, azt nem tudom.
A régi görögök, ha jól tudom, nem ezt tanították.
Tanár Úr, Kedves Pista, Drága földim, ne bomolj már, nyolcvanegy évesen!
Tisztelettel: N. Pál József
No ilyenekért lettem alkalmi vendégből ennek az oldalnak a függője!
Kedves Imre bátyám!
Nem kettő, hanem három diplomát szereztél. A harmadik az emlékezetednek szól. Őszintén, irigykedem is miatta. 🙂
Köszönöm ezt a kedves írást. A reggeli kávém mellé üdítően hatott.