1 – 1956.02.12., Siófok, Siófoki VM – Bp. Kinizsi: 0-11, MK
2 – 1984.05.02., Siófok, Siófok – Ferencváros: 4-2, MK
3 – 1985.09.11., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-0, NB1
4 – 1986.03.22., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 0-0, NB1
5 – 1986.11.29., Siófok, Siófok – Ferencváros: 1-0, NB1
6 – 1987.06.06., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 3-2, NB1
7 – 1987.11.07., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 1-0, NB1
8 – 1988.06.01., Siófok, Siófok – Ferencváros: 1-5, NB1
9 – 1988.08.13., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-1, NB1
10 – 1989.02.25., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 1-1, NB1
11 – 1989.05.10., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-1, MK
12 – 1989.05.17., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 3-0, MK
13 – 1989.09.23., Siófok, Siófok – Ferencváros: 1-0, NB1
14 – 1990.04.07., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 4-0, NB1
15 – 1990.09.15., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-0, NB1
16 – 1991.04.06., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 1-0, NB1
17 – 1991.11.23., Siófok, Siófok – Ferencváros: 1-1, NB1
18 – 1992.06.13., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 5-0, NB1
19 – 1992.09.19., Siófok, Siófok – Ferencváros: 1-2, NB1
20 – 1993.04.10., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 2-1, NB1
21 – 1993.09.25., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-4, NB1
22 – 1994.04.16., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 1-3, NB1
23 – 1996.08.10., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-3, NB1
24 – 1997.03.01., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 3-2, NB1
25 – 1997.07.19., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-1, NB1
26 – 1998.03.02., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 0-2, NB1
27 – 1998.08.22., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 2-0, NB1
28 – 1999.04.03., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-2, NB1
29 – 1999.07.24., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-1, Nemzetközi torna
30 – 1999.11.15., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 1-2, NB1
31 – 2000.05.06., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-4, NB1
32 – 2002.07.27., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-2, NB1
33 – 2002.10.25., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 4-0, NB1
34 – 2003.04.19., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-1, NB1
35 – 2003.05.14., Üllői út, Ferencváros – Siófok: 0-2, NB1
36 – 2003.07.26., Siófok, Balaton FC – Ferencváros: 1-1, NB1
37 – 2003.11.01., Üllői út, Ferencváros – Balaton FC: 0-1, NB1
38 – 2004.04.21., Üllői út, Ferencváros – Balaton FC: 0-4, NB1 rájátszás
39 – 2004.05.19., Siófok, Balaton FC – Ferencváros: 2-3, NB1 rájátszás
40 – 2010.09.18., Albert stadion, Ferencváros – Siófok: 1-2, NB1
41 – 2010.11.10., Siófok, Siófok – Ferencváros: 3-1, MK
42 – 2011.03.01., Albert stadion, Ferencváros – Siófok: 2-1, MK
43 – 2011.04.09., Siófok, Siófok – Ferencváros: 1-1, NB1
44 – 2011.08.31., Siófok, Siófok – Ferencváros: 2-1, Ligakupa
45 – 2011.10.30., Siófok, Siófok – Ferencváros: 0-2, NB1
46 – 2011.11.16., Albert stadion, Ferencváros – Siófok: 1-2, Ligakupa

Opata Zoltán

Opata (Ormos, Patai) Zoltán az MTK, a Hungária FC, majd a miskolci Attila FC csatára 1922 és 1930 között 17 válogatott mérkőzésen szerepelt és 6 gólt ért el. Tagja volt az 1924. évi olimpiai játékokon részt vett magyar együttesnek. A sokoldalú csatár a támadósor minden helyén szerepelt nemcsak az MTK-ban, hanem a válogatott csapatban is. Leggyakrabban középcsatárt játszott.

Technikailag képzett, kétlábas, rendkívül lendületes és veszélyesen lövő labdarúgó volt. Az összjátékban is jeleskedett. A szárnyakat tervszerűen, jól foglalkoztatta. Látási zavara — rövidlátása miatt — a fejjátékban gyakran alulmaradt. A bohém természetű játékos az élet gondtalanabb, szórakoztatóbb oldalát is szívesen kereste. Osztatlan népszerűségnek örvendett kiapadhatatlan humora, ötletes tréfái és bemondásai miatt. Egész anekdota-kör alakult ki személye körül. A labdarúgást azonban komolyan vette. Küzdőképessége a pályán mindig csorbítatlan maradt. Legjobb játékát a magyar nemzeti csapatban 1924. április 6-án, az olaszok elleni mérkőzésen (7:1) nyújtotta. Visszavonulása után hosszú ideig értékes edzői tevékenységet fejtett ki.

Az 1936-os berlini olimpián a magyar amatőr válogatott szakvezetője volt. Később dolgozott a Bocskai-nál, majd Kolozsvárott is. Dimény Lajos távozása után került a Ferencváros élére az 1946/47-es idény végén.

Nagy nap volt szerdán délután az Üllői úton. Ekkor mutatkozott be az új edző, Opata Zoltán. A bemutatkozás imígyen zajlott le: Hírnök jő s pihegve szól: Jön! Jön!

 

Opata belép: – Jónapot kívánok!

Nádas elnök: Fiúk, bemutatom nektek Opata Zoltán urat.

 

A vezetőség úgy határozott, hogy az ő kezébe adja a csapatot. Nem azért, mintha nagy baj volna a csapat körül, de azt akarjuk, hogy Opata kellő szigorral és szakszerűséggel rendbehozza a csapatot. Dolgozzatok a keze alatt komolyan, becsülettel és ne a múltbeli felületességgel, s akkor az eredmény nem maradhat el.

 

Opata (láthatólag meghatottsággal küszködve): — Gyerekek, én a következőket szeretném elmondani. Ez a név, hogy Ferencváros kötelez, és pedig sokra kötelez. Ezt én mondom nektek, a régi MTK-ista. Ámbár igaz, hogy hajdanában én is a Mester utcai kereskedelmibe jártam a Fradi-játékosok bölcsőjébe, s talán csak tévedésből kerültem az MTK-ba. Büszkének kell lenni minden játékosnak arra, hogy a ferencvárosi színeket viselheti, de — dolgozni is kell ám ezért. Láttam tavasszal csaknem minden meccseteket, s bizony nem voltam elragadtatva tőletek. Én a heti munkában nagyon szigorú leszek, mert komoly hétköznapi munka nélkül vasárnap nem lehet rendkívülit nyújtani. Márpedig a Fradi hatalmas tábora jó Fradit akar és jogosan. Ez a jó Fradi meg is fog születni, ha hallgattok rám. Ebben a csapatban igenis vannak jó képességek és ezeknek ki is kell jönniük. Baráti szellemet akarok és nem pártoskodást. Gyerekek! — a régi fradisták meg tudtak egymásért halni nemcsak a pályán, hanem a magánéletben is. Én nem főnöknek jöttem hozzátok, hanem apának, akinek az a szándéka, hogy a Fradi újra nagy legyen. És ha hallgattok rám, ígérem, hogy újra nagy is lesz.

 

Nagy László futballelnök: – Én még csak annyit akarok mondani, hogy most minden játékos tiszta lappal indul. Aki eddig azt hitte, hogy az edző méltatlanul mellőzte, most beküzdtheti magát a csapatba.

 

Opata: — Fiúk, kérem, hogy ne hívjanak edző úrnak, Zoli bácsi vagyok és passz…

1947. május 15-én debütált a Ferencváros kispadján éppen egykori klubja, az MTK elleni bajnoki találkozón (3:3). A szezon végén a negyedik helyen zárt a csapat.

Az következő szezont is vele kezdte el a csapat, a híres mexikói túra után. 1947 őszén még Ő ült az FTC kispadján, a tavaszt azonban már Lyka Antal vezetésével kezdték el a zöld-fehérek és léptek egyel feljebb a bajnoki tabellán.

A mexikói túrán 1947 nyarán

Az ötvenes években előbb a Bp. Dózsa, majd a Csepel szakvezetője is volt.

Antal Zoltán és Hoffer József írásainak felhasználásával, fotók: Rudas Ferenc

Évfordulók:

80 éve született Varga János
30 éve hunyt el Opata Zoltán

Mérkőzéseink ezen a napon:

1904. Margitsziget, Ferencváros – MAFC: 3-2, egyéb hazai díjmérkőzés
1907. Bécs, Vienna – Ferencváros: 0-0, nemzetközi barátságos
1918. Hungária krt, MTK – Ferencváros: 5-0, NB1
1929. Hungária krt, Nemzeti – Ferencváros: 1-2, NB1
1946. Üllői út, Ferencváros – Szeged: 2-3, NB1 rájátszás
1957. Népstadion, MTK – Ferencváros: 1-0, NB1
1968. Népstadion, Újpesti Dózsa – Ferencváros: 2-2, NB1
1973. Népstadion, Ferencváros – Komló: 1-0, NB1
1974. Üllői út, Ferencváros – Vasas: 0-1, NB1
1984. Üllői út, Ferencváros – Volán: 2-2, NB1
1986. Gutenbrun, Gutenbrun – Ferencváros: 0-7, nemzetközi barátságos
1990. Veszprém, Veszprém – Ferencváros: 1-1, NB1
1993. Üllői út, Ferencváros – MTK: 1-0, MK
1997. Győr, Győri ETO – Ferencváros: 1-1, NB1
2004. Siófok, Balaton FC – Ferencváros: 2-3, NB1 rájátszás

Összesen: 15 mérkőzés, 6 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség, 25 – 21 gólkülönbség

Ezen a napon játszott először a csapatunkban:

1973. Nyilasi Tibor
1993. Zavadszky Gábor

Ezen a napon játszott utoljára a csapatunkban:

1974. Kű Lajos
1974. Szőke István
1984. Kerekes György
1986. Erdélyi Károly
1997. Lőrincz Antal

A Siófoki labdarúgás hivatalos formában 1921-től létezik, akkor alakultak Siófok SE néven. Elég hosszú időnek kellett eltelni, hogy a Balaton parti város labdarúgása „jegyzésre” kerüljön a magyar foci piacán. 1967-ben jutottak fel az NB II-be, az első igazi sikerüket még másodosztályúként, 1984-ben a magyar kupa megnyerése jelentette, mely nagy lökést adott a továbbiakra. A Szőke Miklós által irányított gárda a kupagyőzelem után egyre jobb eredményeket ért el a második vonalban, majd 1985-ben fel is jutott az első osztályba. A legjobb bajnoki eredményét a számunkra is emlékezetes 1991/92-es szezonban érték a negyedik helyezéssel. A Fradival 1985. szeptember 11-én játszottak először bajnoki mérkőzést, és meglepetésre, újoncként nyerni is tudtak 2:0-ra. Érdekesség, hogy akkor is a derbi után találkoztunk. Fradi győzelemre majdnem két évet kellett várni, a Balaton parti legényeket először 1987. június 6-án győztük le az Üllői úton 3:2-re. Utána már főleg zöld-fehér sikerek következtek. Így érkeztünk el a mai lapszemlénk mérkőzéséhez, az 1990. április 7-i, 4:0-s győzelmünkkel végződő találkozóhoz.

Ennyi év után talán már feledésbe merül a pontos dátum, de a mérkőzés utáni nap fontos állomása a XX. századi történelmünknek, ugyanis 1990. április 8-án tartották a rendszerváltásunk első szabad választásának a második fordulóját. Előtte meg a bajnokság 22. fordulóját melynek igazán csak nekünk volt tétje, hiszen a vendégek jó kis középcsapattá váltak, míg a Fradi még „harcban állt” a harmadik hely megszerzéséért. Bár ha azt vesszük, hogy a találkozó előtt csak négy pont volt a két csapat közti különbség akkor nem léphettünk túlzó magabiztossággal a pályára.

Rákosi Gyula

A rendszerváltás évtizede feszült várakozással indult a Fradi számára. Már 10 éve nem nyertünk bajnokságot és bár a nyolcvanas évek közepei hullámvölgyből már felfelé vitt az útunk, de csak dobogós helyezésig jutottunk. A bajnoki cím elég messzi álomnak tűnt és az 1989/90-es bajnokságban sem tudtunk érdemben beleszólni az Újpest és az MTK versenyébe a bajnoki címért. Akkor még nem tudtuk, hogy a bajnokság végén Rákosi Gyulát majd Nyilasi Tibor fogja váltani a kispadon, aki az örökké emlékezetes 1991/92-es bajnokságban a győzelemig vezeti majd a Ferencvárost. De ettől 1990 tavaszán még távol álltunk, ráadásul a választások második fordulójának kampánycsöndjéhez egész napos szakadó eső társult. Ennek ellenére 10 ezren (!) ültek és áztak a lelátón és várták a Rákosi Gyula által dirigált csapattól, hogy egy győzelemmel tovább küzdhessünk a pécsiekkel a dobogó harmadik fokáért.

Rákosi Gyula legendás alakja a Fradinak, játékosként 511 alkalommal lépett pályára zöld-fehérben és 116 gólt szerzett. Négyszeres magyar bajnok, kétszeres magyar kupa győztes és tagja volt az 1965-ben VVK-t nyert aranycsapatnak. Edzőként nem kapott annyi lehetőséget és bizalmat, hogy igazán tudjon bizonyítani. 1987. október 24-én ült először a Fradi kispadján, amit még 125 alkalom követett egészen 1990. május végéig, amit a megszerzett bajnoki bronzérem után egy váratlan elbocsájtás követett.

“Sajnos egy soha be nem hegedő sebet kaptam az 1989/90-es bajnokság végén. A harmadik helyen végeztünk, és bár ígéretet kaptam arra, hogy ha dobogósak leszünk, a klubnál maradhatok, ha nem is az első csapatnál. Nos, a sikernek számító helyezés ellenére semmilyen szerződést nem kaptam, egy levél kíséretében (!) finoman elküldtek kedvenc klubomtól.” – nyilatkozta évekkel később.

Dzurják "Csöpi" két gólt szerzett

Egy hónappal az elbocsájtása előtt (Nyilasi Tibor követte őt a kispadon) még azzal a tudattal ült le a kispadra, hogy még előttünk volt a bajnoki hajrá és csak három ponttal előzött meg minket a Pécs, így a kitűzött cél, a harmadik hely megszerzése nem látszott reménytelen vállalkozásnak (végül, ha csak több lőtt góllal is, de sikerült a célt elérni). Ehhez meg azon az esőáztatott szombati napon győzni kellett a Siófok ellen. A Nemzeti Sport egy hangzatos címmel, „Nem csak az eső verte a vendégeket” tudósított a 4:0-s győzelmünkről, mely után eleve egy könnyed győzelemre gondolunk, amiért azért alaposan meg kellett küzdeni. És nem csak a nehéz, sáros talajjal, hanem a Gellei Imre által dirigált vendégekkel is, akik főleg az első gólunkig ügyesen játszottak, de akik Kincses találata után összeroppantak. Utána meg már futószalagon jöttek a helyzetek és a gólok is: Dzurják, Szeibert, Dzurják volt a sorrend, a meccs végén már a szurkolók sem panaszkodtak az esőre.

Megázni egy győzelem után nem gond, megfázni egy vereség után már kellemetlen. 1990. április 7-én, egy nappal a tényleges rendszerváltást „igazoló” választás második fordulója előtt, egy esős, szeles szombati napon, négygólos győzelemmel hazatérni a Szentélyből igazán kellemes szurkolói élmény lehetett.

- lalolib -

Nagyításhoz klikk a képre!

* * *

Ferencváros – Siófok 4:0 (1:0)
Üllői út, 10.000 néző, V: Drigán

Ferencváros: Józsa – Simon, Telek, Vaszil, Keller – Szeibert, Limperger, Kincses – Nagy Zs. (Kiss I. 83.), Dzurják, Fonnyadt

Siófok: Biró – Kolovics, Aczél, Olajos, Marozsán – Keszeg (Szabó 56.), Zsadányi, Meksz – Magyar (Krausz 62.), Czigány, Kirchmayer

Gól: Dzurják (57., 81.), Kincses (29.), Szeibert (76.)
Sárga lap: Simon (45.) illetve Olajos (64.)
Jók: Telek, Vaszil, Limperger, Szeibert, Dzurják illetve Marozsán

Az eleinte szemerkélő, később szakadó esőben is meglepően jó iramu, küzdelmes negyedórával mutatkoztak be a csapatok, bár már ekkor kitünt, hogy a véletlennek nagy szerepe lesz. A labda olykor szeszélyesen pattogott, megtréfálta a labdarugókat. A 19. percben Szeibert a bal oldalról, igen éles szögből szépen csavarta a siófoki kapura a labdát, de ha Biró kapus nem is, a felső léc menteni tudott. Már szemre leülni készült a játék, amikor a siófoki védelem egy könnyelmü megoldását Fonnyadt ugy büntette meg, hogy harcosan labdát szerzett, Kincseshez guritott, aki 15 m-ről betalált (1:0). A 29. percben szerzett vezetést a Ferencváros, és ettől kezdve a szünetig is jobbára a zöld-fehérek akarata érvényesült. A balatonpartiak a középpályán még ugy ahogy felvették a versenyt, de támadójátékuk cseppnyi veszélyt sem jelentett Józsa kapujára.

A szünetben azután alaposan rázenditett az eső, igy a folytatásban a felázott talaj rovására volt irható a számos technikai hiba. Szép játék alig, de elkeseredett küzdelem annál inkább volt – igencsak kevés feljegyezhető eseménnyel. Az 55. percben Marozsán hatalmas szabadrugásánál Józsa elképedt, a labda azonban megtette azt a szivességet, hogy elzugott a jobb alsó sarok mellett. A végén azután a ferencvárosiak igazán kitettek magukért. Az 57. percben Kincses beadását Dzurják az ötösről beerőszakolta Biró kapujába (2:0). Ettől kezdve a Siófok szemmel láthatóan beletörődött végzetébe, és a 76. percben védelme közelről szemlélte, amint Vaszil beadását Szeibert 8 m-ről elegánsan fejelte a jobb alsó sarokba (3:0). Öt perc mulva jött a kegyelemdöfés, Dzurják szépen kivitelezett fejese formájában (4:0).

A szakadó esőben napsugaras mosolyt varázsolt nézői arcára a Ferencváros, amely szép fokozatosan előbb a Siófokiak hitét, majd fizikai ellenállását is felmorzsolta.

Az NB I. állása:

1. MTK-VM 22 14 4 4 34-14 46 pont
2. Ú. Dózsa 22 15 1 6 32-15 46
3. Pécsi MSC 22 11 7 4 30-15 40
4. Ferencváros 22 11 4 7 35-23 37
5. Tatabánya 22 10 3 9 15-19 33
6. Siófok 22 7 9 6 22-23 30
7. Veszprém 22 6 10 6 17-17 28
8. Videoton-Waltham 22 6 10 6 17-21 28
9. Vasas 22 7 6 9 24-30 27
10. Békéscsaba 22 7 6 9 19-26 27
11. Rába ETO 22 5 9 8 22-20 24
12. Bp. Honvéd 22 6 6 10 22-29 24
13. Debreceni VSC 22 5 9 8 16-24 24
14. Váci Izzó 22 4 10 8 18-25 22
15. Haladás 22 5 6 11 25-32 21
16. Csepel 22 2 10 10 20-35 16

Góllövőlista:

12 gólos: Dzurják (Ferencváros)
9 gólos: Jován (MTK-VM)
8 gólos: Bácsi (Ú. Dózsa), Balog T. (MTK-VM)
7 gólos: Duró (Vasas), Schaffer (Haladás)
6 gólos: Csertői (Haladás), Czigány (Siófok), Fodor (Bp. Honvéd), Handel (Veszprém), Lehota, Lovász (mindkettő Pécsi MSC), Szeibert (FTC)

A két csapat 38. bajnoki mérkőzése következik. Ez történt a múltban.

Noha már 1956. február 12-én találkozott a két együttes egymással (MNK: Bp. Kinizsi - Siófoki VM 11:0), az első bajnoki összecsapásra közel harminc évet még várni kellett.

1985. szeptember 11-én Siófokon Boda és Handel góljaival 2:0-ás hazai győzelemmel zárult a két csapat történelmi találkozója az első osztályban. A tavaszi visszavágón sem volt ok az örömre: gólnélküli döntetlen született. A zöld-fehérek 1987. júniusában tudták először otthon tartani a bajnoki pontokat: 3:2 arányban győzték le a siófoki csapatot Dzurják, Pölöskei és Fischer góljaival.

Ami korábban egyszer sem fordult elő, az megtörtént 1988 június elsején: a Fradi győztesen távozott a Balaton partjáról (5:1). Fischer két, Pintér, Dzurják és Bánki góljaira a Fradiban is megfordult Palkovics tudott válaszolni.

1994-ig további tizenegy alkalommal mérkőztek meg a csapatok, a Siófok mindössze egyszer tudott győzni a Fradi ellen. Három döntetlen mellett, hétszer a zöldek bizonyultak jobbnak. Ebben a periódusban született meg a legnagyobb különbségű ferencvárosi győzelem is, 5:0 arányban. Az 1991/92-es idény bajnoki címéig vezető út utolsó hazai állomásán Albert (2), Kuznyecov, Balogh G. és Wukovics talált a vendégek kapujába 21.000 néző előtt.

1994 áprilisában a Balaton partiaknak először sikerült bevenni az Üllői úti katlant. A 3:1-es vendégikerrel zárult találkozón az ex-Fradista Dukon mellett Földes kétszer is betalált Szeiler kapujába, míg a zöld-fehérek gólját a Siófoktól igazolt Kovács József szerezte. Az elmúlt 17 esztendő 10 franzstadti összecsapásából hétszer is győzni tudtak, három FTC siker mellett. Az utolsó négy üllői úti összecsapást is a vendégek nyerték (0:2, 0:1, 0:4, 1:2)

Ahogy a Siófok jól szerepel az Üllői úton, úgy a Ferencváros rendre a Balaton partjáról hozza el a bajnoki pontokat. 1992 és 2002 között zsinórban hétszer távozott a Fradi három ponttal a kék-sárgák (piros-feketék) otthonából (2:1, 4:2, 3:2, 1:0, 2:0, 4:2, 2:0).

Az őszi találkozón Pölöskey és Hakola góljaival 2:0-ra nyert Détári Lajos csapata.

A Ferencváros összesített mérlege a Siófok ellen:

Mérkőzésszámok, gólok:

A két csapat bajnoki mérkőzésein Keller József szerepelt a legtöbbször a Ferencváros csapatában, 17 alkalommal (az Üllői úton 9-szer). Idegenben Keller mellett Simon és Lipcsei is 8-8 fellépéssel büszkélkedhet. “Fater” 1992 szeptemberében gólt is lőtt a Balaton partján.

A Siófok elleni képzeletbeli góllövőlistát Lipcsei, Horváth Péter, Wukovics, Dzurják négyes vezeti 4 góllal, míg az Üllői úton Dzurják “Csöpi” volt a csapat legeredményesebb játékosa, 3 lőtt góllal. Siófokon Horváth Péter jutott három találatig.

Az egy mérkőzésen lőtt legtöbb ferencvárosi találat is Horváth Péter nevéhez fűződik, Siófokon lőtt mesterhármast 2000 májusában. Az Üllői úton négy játékos is duplázni tudott: Dzurják ’90-ben, ifj. Albert ’92-ben valamint Szili és Lipcsei 2002 októberében.

A Ferencváros kispadján Nyilasi Tibor ült a legtöbb alkalommal, tizenegyszer.

Évfordulók:

26 éve született Kemenes Szabolcs

Mérkőzéseink ezen a napon:

1912. Üllői út, TTC – Ferencváros: 0-0, NB1
1927. Szombathely, Sabaria – Ferencváros: 2-3, NB1
1930. Üllői út, Kispest – Ferencváros: 1-9, NB1
1932. Drezda, vegyes DSC, Guts-Muths – Ferencváros: 1-5, nemzetközi barátságos
1941. Üllői út, Ferencváros – Újpest: 5-2, NB1
1944. Üllői út, Ferencváros – DVSC: 5-2, MK
1947. Üllői út, Testvériség – Ferencváros: 2-5, NB1
1966. Csepel, Csepel – Ferencváros: 1-1, NB1
1983. Üllői út, Ferencváros – PMSC: 5-2, NB1
1985. Népstadion, Ferencváros – Újpesti Dózsa: 1-0, NB1
1986. Wiselburg, Wiselburg – Ferencváros: 2-9, nemzetközi barátságos
1991. Üllői út, Ferencváros – Győri ETO: 1-2, NB1
2002. Megyeri út, Újpest – Ferencváros: 3-2, NB1
2008. Jászberény, Jászberény – Ferencváros: 0-3, NB2
2010. Albert stadion, Ferencváros – Pápa: 2-0, NB1

Összesen: 15 mérkőzés, 11 győzelem, 2 döntetlen, 2 vereség, 56 – 20 gólkülönbség

Ezen a napon játszott először a csapatunkban:

2008. Kamate, Dramane

Ezen a napon játszott utoljára a csapatunkban:

2010. Shaw, Paul

Kubala László

A világ egyetlen, három ország válogatottjában is szerepelt futballistája, akinek barcelonai ragyogását még Johan Cruyff sem tudta soha, egy fél pillanatra sem elhomályosítani. Vélhetően ha egy kvízjátékban szerepelne e mondat, már nem kellene többet lamentálni, mindenki tudná, Kubala Lászlóról van szó. Arról a futballistáról, aki az aranycsapat tagjainak kortársa, s a háború után az első honfitársunk volt, aki az Európa-válogatottba is meghívást kapott. Mégis – bár temérdek a barátainak, még több távoli tisztelőinek száma – soha nem kapta meg Magyarországon a neki járó méltatást. Pedig akik látták játszani, akik közelről ismerik, akár eskü alatt is vallják: Kubala neve kihagyhatatlan a magyar futball legjobbjainak strigulázásakor. Egy olyan futballista soroltatik „minden idők képzeletbeli álomtizenegyébe”, aki összesen három idényben játszott magyar első ligás csapatban…

Persze, már a pályakezdése sem volt mindennapos. A sokszor áldott és átkozott Józsefvárosban a Kálvária tér és az Örömvölgy utca (mai nevén Diószegi Sámuel utca) macskakövein nőtt fel, ott futballozott először. Meg verekedett, mert akkoriban az is mindennapos programnak számított arrafelé. A focit azonban mindennél jobban szerette, így aztán amint csak lehetett, megkereste a legközelebbi, „igazi” futballcsapatot. Két pálya volt közel, a Mávagé a Kőbányai úton, meg a Ganzé a Villám utca, a Simor utca, a Hungária körút és a Szabóky utca által határolt négyszögben.

Kuksi – akkor már szinte mindenki így hívta, s különböztette meg a környék vagy tíz másik, ugyancsak futballozó Kubalájától – a Ganzot választotta. Csak végignyargalt a Simor utcán (a maiak Vajda Péter utcának nevezik), s már át is bújhatott a pálya fakerítésén.

„Az MTK ellen játszottunk, a Ganzzal. Két gólt szereztem. Egyébként ez volt első hivatalos mérkőzésem ‘kilencszázharminckilencben. Persze, még nem a felnőttek között” – emlékezett pályafutása hajnalára.

Kamaszéveinek többségét e klubban töltötte, a rajongott edző, Szabó Pál tanítványaként. Az utolsó két szezonját már az első csapatban töltötte, remek társak között.

Akkoriban ugyanis így állt fel az ötösfogat: Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers. Rugdosták ám a gólokat, szinte megállás nélkül. A környékbeliek, sőt, még a vetélytársak egy része is a csodájára járt a józsefvárosi legényeknek!

A fiúk közül Hollósy hamarosan bekerült az ifjúsági válogatottba, ám ő vitte a legkevesebbre. Mert a többiekből mind messzeföldön híres játékos lett. A Mayer fiút hamarosan már Mikének kezdték nevezni, 1945-ben a Ferencváros játékosaként került be a válogatottba, aztán 1947-ben vándorbotot fogott a kezébe, s meg sem állt Olaszországig. Ott a Bologna szerződtette, játszott az olasz A-ligában is. Az ötvenes években aztán kivándorolt az Egyesült Államokba, New Jerseyben halt meg a kilencvenes évek közepén.

Schubert Gyula – a „Gyuszi” – öt évvel idősebb volt Kuksinál, akkoriban már felnőtt férfiúnak számított a maga 22 évével. Talán azokban az években ő volt a legjobb futballista közöttük. Hamarosan ő is válogatott lett, igaz „egy házzal arrébb”, Csehszlovákiában. Budapestről ugyanis a jobb megélhetés reményében Pozsony felé vette az útját, nem csak hogy szerződést kapott az SK Bratislavánál, de még a csehszlovák válogatottba is bekerült. 1949 tavaszán aztán utolérte a végzet: nem sokkal azután, hogy a kor legjobb olasz csapatához, az AC Torinóhoz szerződött, szörnyethalt a supergai Bazilikánál, a Portugáliából hazatérő futballistákat ért légikatasztrófában.

A kvintett negyedik tagjáról, Nyers II Istvánról – akkoriban még csak Pistának becézték a szélsebes balszélsőt – álljon itt róla csak annyi: alig akadt olyan védő, aki a nyomába ért volna, ha a Pista fiú megiramodott a labdával!

Így játszottak ők együtt a Ganz csapatában, nem is sejtve, hogy közülük négyből válogatott játékos lesz, s hogy éppen e négyet szétszórja az élet a nagyvilágban…

Kubala tizennyolcadik évéhez érve a Ferencvárosba került – neki – természetesen. Hiszen egyrészt a Fradi pályája volt a lakáshoz, meg a Ganz fészkéhez is a legközelebb (következésképpen a franzstadti futballvezérek pontosan tudták, micsoda remek játékosok játszanak a kiscsapatban, nem véletlen, hogy nem sokkal korábban már Mike Pista zöld-fehér mezt húzott), másrészt meg az egész Kubala família férfi fele óriási fradista volt. Tulajdonképpen a zöld-fehér klub általi rajongás ismertette össze néhány évvel korábban a Kubala és a Kocsis famíliát. Azt csak remélte a két családfő, hogy a fiúkból majdan híres Fradi-játékos, aztán válogatott futballista lesz. De hogy mindketten világklasszisok lesznek, s hogy másfél évtizeddel később a Barcelonában újra találkoznak, s Európa egyik legerősebb klubtizenegyének legjobb góllövői lesznek…?

(Kubala a világháborút követő első bajnoki meccsen, későbbi csapata a Vasas ellen mutatkozott be a ferencvárosi csatársorban. Első ferencvárosi góljait, még csak tizenévesként a kispestieknek lőtte. 1945 májusában a Ganz csapatát tömte ki – öt gólt szerzett ellenük! Kivételes képességű csatár volt, nem véletlenül harcolt érte több magyar és külföldi csapat is. A Ferencváros gárdájától 1946. június 9-én, egy Újpest elleni rangadón győzelemmel búcsúzott.)

Gallowich Tibor szövetségi kapitány köszönti a Ferencvárost. Balról: Nagy K., Kéri, Kubala, Sipos, Mike, Lakat, Sárosi III., Sárosi

Kubala még évtizedek távlatából is meghatódva emlékszik a Ferencvárosnál töltött rövid periódusra – s a gyermekkorára: „Szegény Kocsis Sanyi is kőbányai srác volt. Az ő és az én papám nagyon jóban voltak. Az én apukám nagy Ferencváros-szurkoló volt, azért kerültem később én is a Fradiba. Sanyi egy kicsit a mi hatásunkra lett ugyancsak Fradi-játékos. Apámnak szinte zöldfehér volt a vére. Engem is »megfertőzött«, így aztán a legnagyobb örömmel mentem negyvenöt elején a Ferencvároshoz. Felejthetetlen másfél évet töltöttem ott. Negyvenöt áprilisában, az Elektromos elleni barátságos mérkőzésen mutatkoztam be a csapatban, olyan, általam rajongva tisztelt játékosok között, mint a két Sárosi. Érdekes, hogy az abban az esztendőben a klubhoz tartozó játékosok közül később milyen sokan mentünk külföldre: Sipos Vilike, egykori ganzos csapattársam, Mike Pista, aztán Nagy András, Sárosi Béla és a bátyja, György, s jómagam. Nagyon jó csapatunk volt, az említetteken kívül Lakattal, Rudassal, Csikóssal, végül másodikok lettünk a bajnokságban. Egyszer a Vasassal is elértem odáig, de otthon soha nem nyertem bajnoki címet.”

Talán mert túl keveset játszott itthon! 1947-ben ugyanis – miként sokan, a korszak akkori fiatal játékosai közül – Szlovákiába szerződtek, mivel ott akkoriban több pénzt fizettek a játékosoknak. Stabilabb volt az élet. Elsősorban Pozsony és Kassa volt a célpont, de volt, aki Eperjest vagy éppen más, kisebb várost választott.

A szlovákiai klubok relatív gazdagsága, az akkor még jobb ottani élet óriási problémákat okozott a magyar kluboknak 1946 tavaszán. A sportnapilap – akkori nevén a Népsport – szinte naponta, de legalábbis hetente újabb és újabb játékos „meglépéséről” tudósított. Nem maradt ki a sorból Kubala László sem. Érdekes, hogy az MLSZ sürgetésére a játékosügynökök, akik nem ritkán tulajdonképpen játékoscsempészek voltak, a leleplezés után bíróság elé kerültek. A korabeli lapok beszámoltak például „Szőke Gizi” esetéről, aki ökölvívókat csábított át Szlovákiába. Róla csak a tárgyalási jegyzőkönyvekből derült ki, hogy valójában Freidenberg Oszkárnénak hívják, ugyanis hamis papírokkal járt ki-be az országba. Ugyancsak nagy terjedelemben emlegették egy bizonyos „Mokka” ügyét, aki a futballisták külföldre jutásában segédkezett. Róla az derült ki, hogy Lefkovits László néven Kassán hentesként dolgozik, de ő volt a kelet-magyarországi futballistákat Szlovákiába „importáló” káefté főnöke is egyben. Hozzáteendő: a legtöbb játékos az MLSZ engedélye nélkül lépett át Szlovákiába, így esetleges visszatérésükkor eltiltás várt rájuk. Persze, a többségükben fiatal, s a háború alatt és után sokat nélkülöző, végre jobb életre vágyó srácokat ez nem zavarta.

„Az anyagi biztonság engem is vonzott, de nem csak ez volt a távozás oka. Váratlanul meghalt az apám – vasárnap volt, én délután játszottam a Fradiban, ő is így akarta volna -, s anyám azt szerette volna, ha elfogadom a pozsonyiak akkor már nagyon is konkrét ajánlatait. A család egyébként apai ágon szlovák származású, sok rokonunk élt Pozsonyban. Daucik addig erősködött, míg igent mondtam, s ha nem is a lehető legszabályosabb körülmények között, de negyvenhat májusában az SK Bratislavához szerződtem. Tekintettel a család származására, hamar megkaptam az állampolgárságot” – avatott be Kubala az országváltás miértjébe.

Néhány hónappal később már válogatott lett, pedig akkoriban remek csapata volt a csehszlovákoknak. Az első meccsén, a bécsi Práterben az osztrákokat verték, a másodikon döntetlent játszottak a dánokkal, majd két Kubala-góllal (is) legyőzték a lengyeleket, s újabb két találatának köszönhetően a románokat. Aztán újra megverték az osztrákokat, s csak egyetlen vereség rontja a mérleget, az utolsó mérkőzésén veszítettek az olaszok ellen, Bariban. Érdekes, azon a találkozón nyolc torinói játékos is játszott az ellenfélnél – a csapat vezetői mégis egy vendégjátékosra figyeltek igazán. Kubala nevét írták a noteszukba.

„En is úgy emlékszem vissza a csehszlovák válogatottra, mint a sztárok gyülekezetére. Két nevet hadd emeljek ki külön is, Bican olyan kvalitású csatár volt, akihez foghatóval kevéssel játszhattam együtt. Ha kérdezik, ki volt minden idők legjobb játékosa, Pelé, Di Stéfano, Cruyff neve jut a legtöbb ember eszébe. Bican bármelyikükkel felvette a versenyt. A másik pazar játékos Josef Ludl volt. Talán ő volt a legjobb fedezet, aki valaha fogott engem. Egyébként ő is játszott az Európa-válogatottban, negyvenhétben” – mondta Kubala.

Az akkor még tizenéves csatár hamarosan megnősült Pozsonyban. Az edzője, Leopold (később Spanyolországban Fernando) Daucik húgát vette el. Annával, akit a családban csak Ibynek hívtak, 1947. április 17-én házasodtak össze, s alig egy évvel később megszületett az első fia, Branko. (A pár együtt érte meg az aranylakodalmát, aztán Anna asszony 1997. augusztusában örökre lehunyta a szemét.)

Szlovákiából aztán hamarosan újra Budapestre költözött a család. Kuksit ugyanis hazacsábította a Vasas.

„Az SK Bratislavával belgiumi túrán jártunk, ott találkoztam a Vasas néhány vezetőjével. Remek feltételeket ajánlottak, nyolcvanezer forintot ígértek. Pozsonyban akkoriban már nem Daucik volt az edzőm, hanem az angol Tom Snedon, aki biztatott, menjek futballozni Angliába. De az ottani stílus nem igazán tetszett nekem. Hazajöttem, s még egy hónapja sem voltam itthon, amikor már meghívtak, sőt játszottam a válogatottban. Hozzáteszem, ahhoz, hogy a Vasasban játszhassam, szükség volt a Ferencváros nagyvonalúságára is. Hiszen, annak ellenére, hogy a jogilag Magyarországon a zöld-fehérek játékosa voltam, a klub hozzájárult ahhoz, hogy a Vasas tárgyaljon a pozsonyiakkal, s hazahozzon” – idézte fel repatriálásának történetét.

Aztán nem sokáig maradt a piros-kékeknél sem, ugyanis még fél évet sem töltött itthon, amikor nekivágott a nagyvilágnak.

„Egykori vasasos klubtársammal, Marik Pötyivel nekivágtunk a határnak. Olaszországba indultunk, mint akkoriban oly sok magyar futballista. Innsbruck volt az első állomás, ahol találkoztunk egy olasszal, aki megígérte, hogy – hamis papírokkal – átcsempész bennünket Itáliába. Nem részletezem a kínokat és a nehézségeket – miközben a feleségem meg a fiam otthon maradtak – átvergődtünk Olaszországba. Busto Arsizióban kötöttünk ki. A helyi csapatban, a Pro Patriában már edzettek más, kelet-európai menekültek is. De nem kaptunk játékengedélyt, a magyar szövetség a FIFA-n keresztül eltiltott bennünket. Udinében is »gyakorlatoztunk« egy ideig, sőt felmerült az is, hogy – tekintettel az eltiltásra – kimenjünk Amerikába. Közben az Inter és a Torino csábított” – idézte.

A Torino ajánlata akkoriban óriási kihívást jelentett. A piemonti gárda sorozatban ötször nyerte meg az olasz bajnokságot, olyan sztárokkal, mint Mazzola, Carapellese, vagy Bacigalupo. Játékosai alkották a válogatott gerincét is. A magyarok ellen 1947-ben például kilenc, a csehszlovákok elleni, már idézett találkozón nyolc Toro-játékos szerepelt a squadra azzurrában. Amikor Kubala kapcsolatba került az egyesülettel, két magyar tevékenykedett ott: Egri-Erbstein Ernő, a technikai igazgató – a húszas években Amerikában futballozott, aztán elvetődött Olaszországba és Palesztinába, később szerencsétlenségére hazaköltözött, s negyvennégy egy alkalmas pillanatában aztán együtt szöktek meg Guttmann Bélával a nyilasok fogságából – és Schubert Gyula, a jobbszélső. Kubala egykori csapattársa a Ganz TE-ben. (A tragédiát követően Renzo De Vecchi, az olasz futball első világklasszisa így méltatta Schubertet: „Technikailag és taktikailag szinte tökéletes volt, bár a harcokat nem szerette. A Duna-menti stílus klasszikus képviselője, akinek legfőbb hibájának az róható fel, hogy túl hűvös maradt a legforróbb csatákban is.”)

Egri-Erbstein meghívta Kubalát, tartson a csapattal Portugáliába, a helyi válogatott csapatkapitányának búcsúmérkőzését jelentő gálára. Ez a szereplés remek alkalmat kínált volna az akkor már közel fél éve nem játszó Kubalának arra, hogy meggyőzze a Torino minden vezetőjét arról, érdemes őt már eltiltása lejártának másnapján leszerződtetni. Akkor rettenetesen sajnálta, hogy nem tud elutazni Lisszabonba, aztán hálát adott az Istennek, hogy megóvta az életét.

„Azért nem mentem el Portugáliába, mert megtudtam, lehet, hogy pont akkora érkezik meg Udinébe a fiam és a feleségem. Branko ráadásul beteg is volt akkoriban. Nekik köszönhetem az életem, mert a Torino gépe Superga fölött lezuhant, minden utas szörnyethalt.”

Kubala életéből tulajdonképpen két teljes év kiesett, hiszen sem 1949-ben, sem 1950-ben nem játszott hivatalos mérkőzéseken. Huszonkét, illetve huszonhárom évesen, ereje teljében.

Csak edzett a Pro Patria gárdájában, s játszott a klub néhány barátságos mérkőzésén, meg a később megalakított Hungáriában.

A Pro Patriában egyébként nagyon szerették, az elnököt meg különösen lenyűgözte futballtudása. Még egy gyönyörű aranyórát is nyert tőle!

„Azt mondta az elnök, ha körbe tudom váltott lábbal dekázni a pályát, enyém az óra. Azért az óráért ennél nehezebb feladatot is megcsináltam volna…” – elevenítette fel élete egyik kedvenc történetét.

S ugyanilyen szívesen mesélt az olaszországi magyarok csapatáról, a Hungáriáról is.

„A csapat neve, ugyebár, Magyarországot jelentett, de az alapötlet Dauciktól származott. Abban, persze igaza volt, hogy magyarul szinte mindenki tudott abban a gárdában… Kárpátaljaiak, erdélyiek, felvidékiek, akadt horvát is, s voltunk mi, magyarok. Különböző bemutató mérkőzéseket játszottunk, például Spanyolországban. Madridban – maga Santiago Bernabéu hívta meg a csapatot – négy-kettőre vertük a Reált, legyőztük a világbajnokságra készülő spanyol válogatottat, majd a visszavágón, hogy ne legyen nagy a balhé, csak döntetlent játszottunk. Nyertünk LaCorunában és Santanderben is. Nekem különösen a Sarriában, az Espanol ellen ment jól a játék, sikerült egy szép gólt lőnöm. A város első számú csapatának, a Barcának a vezérkara is ott volt a mérkőzésen, alighanem akkor dőlt el a sorsom. Ezerkilencszázötven június tizenötödikén aláírtam életem legfontosabb szerződését.”

1953 nyarán. Állnak (balról): Ramallets, Seguer, Biosca, Segarra, Flotats, Bosch. Guggolnak: Basora, Cesar, Kubala, Moreno, Manchon. (fotó: Kovács József)

Nem ment azért minden simán.

„Október tizenkettedikén, az Osasuna elleni barátságos mérkőzésen játszottam először a csapatban. Hivatalos, úgynevezett tétmérkőzésen pedig csak a következő év április huszonkilencedikén, Sevillában. Nagyon nehezen sikerült elintézni a játékengedélyemet. Korábban – mint utóbb megtudtam – a Real Madrid is tett lépéseket a megszerzésemért, de az Inter és a Torino is szeretett volna leigazolni. Sőt, a Torino a fáma szerint még az akkori olasz kommunista pártelnök, Palmiro Togliatti közbenjárását is igénybe vette – hiába. A magyar szövetség évekig hajthatatlan volt. Közel két és fél éves kihagyás után játszhattam csak újra. Egyébként, ha jól tudom, kártalanítani kellett a Vasast és a Pro Patriát is, mert az olaszoknál aláírtam egy előszerződést.”

Kubala szerényen utalt arra, hogy „nagyon nehezen sikerült elintézni” a játékengedélyt. Az nem kifejezés! Történt, hogy a FIFA vonakodott – a magyar szövetség tiltakozása miatt – kiadni a szükséges engedélyeket. Franco, Spanyolország teljhatalmú elnöke viszont látta Kuksit egy barátságos mérkőzésen, s csodálkozással vette, miért nem játszik a remek csatár a Barcelonában.

„Mert a FIFA nem ad rá engedélyt!” – szólt a válasz.

Franco erre égtelen haragra gerjedt: „Mi az a FIFA? Spanyolországban az történik, amit én mondok. S én azt mondom, ennek az embernek játszania kell! Legfeljebb kilép az ország a FIFA-ból…”

A spanyol szövetség valóban fontolgatta is a lépést, de a világszervezet előbb beadta a derekát.

Később is meggyűlt Kubala, illetve a szövetség baja a FIFA-val. A legendák szerint a Ladislao nevet viselő, de Lacinak, vagy Laszinak becézett csatár miatt nem jutott ki a selección az 1954-es világbajnokságra.

„Fura történet, az biztos. A törökökkel kellett selejtezőt játszani, az otthoni meccset nyertük, a kintit buktuk, így harmadik mérkőzést írtak ki, Rómába. A találkozó előtti percekben a spanyol vezérkar táviratot kapott a »FIFA-tól«, hogy én nem játszhatok. Az elnök és a kapitány nem is mert beállítani. Utóbb kiderült, csak egy olasz srác, Pierino Franco tréfájáról volt szó, a FIFA-nál semmit sem tudtak az egészről. De addigra már a válogatott kiesett” – idézte fel Kubala.

Így aztán lemaradt a világbajnokságról, soha nem adatott meg neki, hogy a legrangosabb futballtornán szerepeljen. Ráadásul nem volt igazán szerencsés a sérüléseket tekintve sem.

„Ötvenegy és hatvan között tizenkilenc súlyos sérülésem volt. Akadt köztük két fejsérülés, izomszakadás, szalagsérülés, sőt még tébécés fertőzés is. A legsúlyosabbak a térdsérüléseim voltak, a jobb lábammal sokat kínlódtam” – összegezte.

De mindenért kárpótolták őt a Barcelona sikerei.

1958.08.24. Young Boys - FC Barcelona. Állnak (balról): Ramallets, Olivella, Brugue, Segarra, Suarez, Gensana, Helenio Herrera edző. Guggolnak: Tejada, Kocsis, Evaristo, Kubala, Czibor. (fotó: Kovács József)

„A Latin-kupát is beszámítva őszesen tizenkét titulust gyűjtöttem, háromszáznegyvenkilenc mérkőzésen kettőszázhetvenkét gólt szereztem. De még talán e száraz számoknál is fontosabb, hogy olyan futballistákkal játszhattam együtt mint Segarra, Garay, Ramallets, Suárez, Evaristo, s persze Czibor Zoli, s Kocsis Sanyi. A bajnokcsapatok tornáján »csak« döntősök voltunk, ezt leszámítva mindent megnyertünk, amit csak lehetett.”

A mogyoróhéjba zsúfolt karrierösszegzésnél azért többet is megér Kubala barcelonai karrierje. Hiszen a csapat – soraiban az első számú sztárral – 1954 és 1956 közötti periódust leszámítva, minden esztendőben nyert valamilyen címet.

Talán 1958 és 1961 között élte fénykorát, akkoriban a fentebb Kubala által említett sztárok egytől egyig a klub tagjai voltak. A Real Madrid elleni, szinte egyetlen percre sem szűnő rivalizálásban a katalánoknak is akadt válasza a fővárosi gárda öt BEK-győzelmére: uralták a hazai bajnokságot, s kétszer megnyerték a Vásárvárosok-kupáját.

Az elsőben – éppen „soros” sérülései miatt – csak az elődöntőben kapott főszerepet. A több mint két és fél éven át tartó sorozatban Koppenhága válogatottja ellen játszott, s jutott tovább a Barca. 1955 decembere után 1957 szeptemberében és októberében, a Birmingham City ellen játszotta a következő mérkőzéseit a csapat, immár az elődöntőben. Kubala az elsőn nem, csak a második és a harmadik találkozón szerepelt. Utóbbira azért volt szükség, mert a visszavágó 86. percében „Kuksi” találata legalább az új mérkőzés lehetőségét megadta a katalánoknak. Azon is ő lőtte a döntő gólt, a 83. percben! Aztán a London válogatottja elleni döntőt megint mulasztotta.

A második kiírásban (1958-60) előbb az FC Baselt, majd az olasz Interna- zionalét is kettős győzelemmel ejtette ki a Barcelona. Aztán az elődöntőben és a döntőben, Belgrád válogatottja és a Birmingham City ellen azonos volt a re¬cept: döntetlen idegenben Kubala nélkül, győzelem otthon, Kuksival!

Az 1959-60-as idényben a Real Madrid megállította a Barcelonát. A következő idényt kettős céllal kezdte a katalán gárda: nyerni, s „megfizetni” a Madridnak. Az addig vezető úton a belga Lierse nem jelentett gondot. Am a nyolcaddöntőben összekerült a két nagy rivális. S a Barcelona jutott tovább! Ez volt az első alkalom, hogy a királyi klub kiesett a Bajnokcsapatok Európa-kupájából. A negyeddöntőben a csehszlovák Spartak Hradec Králové, majd az elődöntőben a Hamburger SV ellen is tovább masírozott a Barcelona. Ám a döntőben a Benfica megállította a katalán legénységet.

1964-ben Kubala – tizenhárom év után – „átköltözött” abba a stadionba, amelyben hajdanán a Barcelona vezérkara felfedezte. A Sarria-stadionban dirigálta az Espanol játékosait. Köztük két magyart – Kuzman Józsefet, s későbbi klubedzői pályafutásának egyik segítőjét, Kaszás „Kutya” Lászlót -, és a kiöregedőben lévő Alfredo Di Stéfanót.

Kubala, Puskás és Di Stefano a spanyol válogatottban

A Szőke Nyíllal (Saeta Rubiával) kölcsönösen tisztelték egymást, vagy inkább elfogadták azt a helyzetet, hogy bár aligha lehet klasszikus főnök-beosztott viszony az előző másfél évtized leghíresebb két „spanyol” játékosa, a két sztárklub zászlótartója között, az utolsó szót mindig a trénernek kell kimondania. S diszkréten kerülték azt a témát, amelyről előtte sokat pusmogtak a városban: tíz évvel korábban Di Stéfano Kubala miatt nem szerződött a Barcelonához, nem akart csatázni a kegyekért az elképzelhetetlenül népszerű „Laszi- val”. (Kubala népszerűségét jól jellemzi, hogy édesanyját az Isabel, la Catolica kereszttel tüntették ki, amikor hosszú évek után meglátogatta a fiát Barcelonában. Világos: hálásak volt neki – a fiáért.)

Kubala meg nem akart még 37 évesen „csak” edzősködni. Elment Zürichbe, ahol elvállalta a helyi csapat irányítását. Azzal a feltétellel, hogy játszik is. Utóbb kiderült, „túl jó” a zürichieknek. Az amatőr játékosok nem tudták követni profi módszereit. Viszont elismerték Kubala tudását. Köbi Kuhn, a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb svájci játékosa a valaha volt legjobb edzőjének nevezte őt.

A világvándor egyetlen szezon után elment a Kanadába, a Toronto Falcons akkoriban alakult proficsapatához. Mondhatni, családi körben, hiszen Branko fia, s az unokaöccse – Daucik fia – Franta is a csapat tagja volt. Sőt, utóbbi lett az idény gólkirálya! Észak-Amerikában imádták, a torontói magyarok csapata, a Hungaria tiszteletbeli tagjává fogadta.

Ám miután a NASL-ban szereplő csapat csődbe ment, ő visszatért Córdobába. Ám mindössze egyetlen szezonban dolgozott csak a város gárdájánál, csapata hiába verte meg a Barcelonát, kiesett az elitből. Kubala 1969-ben átvette a selección, azaz a válogatott csapat szövetségi kapitányi tisztét.

Tizenegy esztendőn keresztül, 68 mérkőzésen dirigált, mérlege 31 győzelem, 21 döntetlen, 16 vereség. Kettő híján száz gólt szereztek játékosai, ötvenkilencet kaptak. Mikor átvette a csapatot, az kiesett már a mexikói világbajnokság selejtezőiről. A következő években alaposan átszervezte, megfiatalította a válogatottat. Nagy reményekkel indult az 1974-es selejtezőknek, válogatottja az akkor az európai élvonalhoz tartozó jugoszlávokkal, és az 1971-ben BEK-döntős Panathinaikoszra épülő görögökkel tusakodott a vb-részvételt jelentő csoportelsőségért. A spanyolok és a “jugók” végül azonos pontszámmal és azonos gólkülönbséggel végeztek, ezért Frankfurtban pótselejtezőt vívott a két csapat. Joszip Katalinszki fejesgólja megfosztotta Kubalát élete első világbajnoki szereplésétől.

Négy évvel később végre részt vehetett a Mundialon Argentínában.

De megint nem volt szerencséje. Ha a brazilok ellen nyer a csapata Mar del Platában, továbbjutott volna. Ám – a végül gól nélkül végződött találkozó legizgalmasabb jelenetében – Cardenosa, a spanyolok középpályása az ötösön állva nem a szinte üresen tátongó kapuba, hanem a gólvonalon álló Amaral lábára rúgta a labdát.

Kubala további két évig állt a válogatott élén. Az 1980-as, olaszországi Európa-bajnokság nyolcas döntőjében még szerepelt a csapatával, aztán a szövetség nem újította meg a lejáró kontraktust. Nem bocsátották meg Kubalának, hogy Itáliában hetedik lett a „vörös fúria”.

Kubala így is tizenegy évig dirigálta a válogatottat – megszakítás nélkül soha, egyetlen magyar edző sem állt ilyen hosszú ideig országos válogatott élén.

1981-ben visszatért az FC Barcelonához, egyetlen szezon alatt három posztot is betöltött: az ifjúsági csapat edzője, technikai igazgató, és utánpótlás igazgató is volt. Ám az első csapatért valójában nem ő, hanem Udo Lattek volt felelős. Kubala 1982-ben aztán elfogadta a temérdek pénzt ajánló szaúdiak felkérését, s az al-Hilal edzője lett. Két bajnoki cím jelezte munkája minőségét, majd az arab világból hazatérve előbb – rövid ideig – a CF Murciát edzette (majd leköszönése után Dunai Antalt segítette álláshoz a csapatnál), aztán Málagában dolgozott.

1985 decemberében: Sárosi III., Kubala, Rudas és Pethő Zoltán

1991-ben felkérték a spanyol olimpiai válogatott edzőjének, de újra (miként 1982-ben) a barcelonai ötkarikás játékokon sem adatott meg neki, hogy „hazai pályán” dirigálhassa a spanyol gárdát. A torna idején ugyanis már a hivatalban lévő szövetségi kapitány, Vicente Miera vezette az aranyérmet nyerő legénységet.

Három esztendővel később a paraguayi szövetség hívta kapitánynak. Kubalának nem nagyon tetszett a dél-amerikai országban tapasztalt kaotikus állapot, az meg főleg nem, hogy emiatt Chilavert, az első számú sztár lemondta a válogatottságot. A gárda nélküle csak közepesen szerepelt a Copa Américán, a magyar edző viszont megtette a magáét. Marasztalták, szerződéshosszabbítást ajánlottak neki – de ő visszatért Barcelonába, 2002. május 17-én hunyt el.

2009-ben avatták fel szobrát a Nou Camp előtt. Joan Laporta beszéddel méltatta a klub hősét (MTI/EPA)

NÉVJEGY:

SZÜLETETT: 1927. június 10., Budapest
ELHUNYT: 2002. május 17., Barcelona
KLUBJAI: Ganz TE (1938-44), Ferencvárosi Torna Club (1945-46), SK Bratislava (1946-48), Vasas Sport Club (1948), FC Barcelona (1951-63), RCD Espanol (játékos-edző, 1963-64), FC Zürich (játékos-edző, 1966-67), Toronto Falcons (játékos-edző, 1967-68)
VÁLOGATOTT: csehszlovák 6/4 (1946. október 27.-1947. december 14.), magyar 3/0 (1948. május 23.-1948. november 7.), spanyol 19/11 (1953. július 5.-1961. április 2.). A világ egyetlen, három válogatottban is szerepelt játékosa.
DICSÓSÉGLISTÁJA: spanyol bajnok (1952, 1953, 1959, 1960), spanyol kupagyőztes (1951, 1952, 1953, 1957, 1959), VVK- győztes (1958, 1960), BEK-döntős (1961), Európa-válogatott (1953)
EDZŐKÉNT: FC Barcelona (technikai vezető, 1961-62), RCD Espanol (játékos-edző 1963-64, edző 1964-65), FC Zürich (játékos-edző, 1966-67), Toronto Falcons (játékos-edző, 1967-68), FC Córdoba (1968-69), spanyol szövetségi kapitány (1969-80), FC Barcelona (az ifjúsági csapat edzője, technikai igazgató, utánpótlás-igazgató, 1981-82), al-Hilal (1982-86), CF Murcia (1986 ősz), FC Málaga (1987), a spanyol olimpiai válogatott edzője (1991-92), paraguayi szövetségi kapitány (1995)
DICSŐSÉGLISTÁJA: vb-résztvevő (1978), Európa-bajnoki 7. (1980), szaúd-arábiai bajnok (1985, 1986), olimpiai bajnok (1992). A spanyol válogatott szövetségi kapitányaként 68 mérkőzést dirigált, mérlege: 31 győzelem, 21 döntetlen, 16 vereség, 98-59-es gólkülönbség. A paraguayi válogatott szövetségi kapitányaként 12 mérkőzést dirigált, mérlege: 5 győzelem, 3 döntetlen, 4 vereség, 13-13-as gólkülönbség.

Az összeállítás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán és Hoffer József továbbá Nagy Béla írásainak felhasználásával készült

Évfordulók:

10 éve hunyt el Kubala László

Mérkőzéseink ezen a napon:

1902. Millenáris, Ferencváros – Boldklub: 0-7, nemzetközi barátságos
1903. Millenáris, vegyes FTC, MFC – Wiener FC: 5-0, nemzetközi barátságos
1908. Millenáris, Ferencváros – BTC: 1-0, NB1
1914. Üllői út, Ferencváros – Celtic: 2-2, nemzetközi barátságos
1917. Üllői út, Ferencváros – Törekvés: 0-0, egyéb hazai díjmérkőzés
1925. Üllői út, vegyes FTC, MTK, Vasas, UTE – Bolton Wanderers: 4-1, nemzetközi barátságos
1931. Hungária krt, Ferencváros – Pécs-Baranya: 4-0, NB1
1934. Üllői út, Somogy – Ferencváros: 4-9, NB1
1936. Sport u., Ferencváros – Attila: 5-1, NB1
1937. Üllői út, Ferencváros – Bocskai: 5-1, NB1
1942. Szeged, Szeged – Ferencváros: 5-0, NB1
1958. Valenciennes, Valenciennes – Ferencváros: 1-2, nemzetközi barátságos
1964. Népstadion, Ferencváros – Bp. Honvéd: 2-1, NB1
1967. Hungária krt, Ferencváros – Komló: 4-2, NB1
1975. Népstadion, Újpesti Dózsa – Ferencváros: 2-2, NB1
1978. Népstadion, vegyes Ferencváros, Vasas – Foggia: 4-0, nemzetközi barátságos
1980. Népstadion, Ferencváros – Bp. Honvéd: 2-2, NB1
1986. St. Panthaleon, St. Panthaleon – Ferencváros: 1-3, nemzetközi barátságos
1989. Üllői út, Ferencváros – Siófok: 3-0, MK
1995. Üllői út, Ferencváros – Kispest: 3-1, MK
1998. Üllői út, Ferencváros – UTE: 1-1, NB1
2000. Üllői út, Ferencváros – Kispest: 1-0, NB1
2003. Megyeri út, Újpest – Ferencváros: 0-0, NB1

Összesen: 23 mérkőzés, 15 győzelem, 6 döntetlen, 2 vereség, 62 – 32 gólkülönbség

Ezen a napon játszott utoljára a csapatunkban:

1903. Weinber I. József
1942. Szoyka Kornél dr.
1998. Miriuta, Vasile
2000. Lászka Balázs

Mérkőzés előtti nyilatkozatok:

– Méltó módon akarjuk megünnepelni a sportkörünk centenáriumát, már most komoly az érdeklődés a megye minden részéből a hírverő mérkőzés iránt – közölte lapunkkal Hirdi Attila, a Thermal Spa Siklós FC elnöke. – A jövőben a siklósi sporttelep Mehring Lajos nevét viseli, az emlékének tisztelegve e napon tartjuk a létesítményben a névadó ünnepséget. A városvezetéssel összhangban gyermekfocival, lovasbemutatóval és számos más kísérőrendezvénnyel készülünk, igazi népünnepéllyel, futballmajálissal szeretnénk kedveskedni a siklósiaknak, a környékbelieknek és a messzebbről Siklósra látogató futballszerelmeseknek.

Az utazó keret: Jova, Kunsági, Gyenes (kapusok), Balog Z., Sváb, Fülöp N., Klein, Grúz, Vattai, Rósa, Kulcsár D., Jovanovic, Lisztes, Junior, Batik, Zsivóczky, Beliczky, Gárdos, Holman, Nyilasi B., Pölöskey, Simic, Oláh L., Varga B. (mezőnyjátékosok)

A mérkőzés:

Siklós – Ferencváros: 1-6 (0-2)
Siklós, 700 néző

Siklós:

Ferencváros:

I. félidő: Gyenes – Fülöp N., Klein, Balog Z., Sváb – Jovanovic, Batik, Junior, Simic – Oláh L., Pölöskey
II. félidő: Kunsági – Kulcsár D., Vattai, Batik, Zsivóczky – Holman, Lisztes, Nyilasi B., Rósa – Gárdos, Varga B.

Gól: Rósa (2), Simic, Oláh L., Nyilasi B., Varga B.

Nem éppen májusi napsütésben, pár perc csúszással kezdődött a Thermal Spa Siklós és a Ferencváros mérkőzése. Csapatunk jól kezdett már az ötödik percben Fülöp Noel beadását Simic fejelte a bal alsó sarokba (0-1). A félidő második gólját pedig Oláh Lóránt szerezte (0-2).

A meccs félidejében lovagi bemutató színesítette a programot. Középkori harcosok vívtak a pálya szélén, majd lovas huszárok mentek egy kört. A félidőben szinte teljes sort cserélt csapatunk.

Szerencsére jól kezdtük a második félidőt is. Az ötödik percben Varga Bence beadását Rósa Dénes tette a bal alsó sarokba (0-3). A félidő második gólját Nyilasi Bálint lőtte (0-4), majd az ellenfél szépített (1-4). A játékrész harmadik ferencvárosi gólját Varga Bence lőtte a kapuba (1-5). A kapusról kipattanó labdát a folytatásban a jól érkező Rósa Dénes vágta a jobb sarokba – ez volt a mérkőzés utolsó találata. Végül 6-1-re nyertük a találkozót.

Sajnos egy súlyos sérülés is történt a mérkőzés során, az ellenfél egyik játékosát mentő vitte el a helyszínről, a járomcsontja tört egy ütközés során. A centenáriumi mérkőzést követően a helyi szurkolók autogrammért és közös fotózásért rohanták meg játékosainkat. A találkozó végén csapatunk a visszatért a szállodába egy közös vacsorára, a fiúk holnap délelőtt még Siklóson edzenek egyet, és csak azt követően térnek vissza Budapestre.

További képek itt és itt …

(A Ferencváros hivatalos honlapja és a bama.hu alapján)