Feljegyzések a fotelból – egy lépést tettünk előre

Amikor a vasárnapi írásomban „kiadtam a jelszót”, miszerint csak a győzelem számít, már akkor tudtam, hogy veszélyes vizekre evezek. Egyből motoszkálni kezdett bennem a kétely, mi van akkor ha nem sikerül és beleesek a vízbe? Azt eddig is tudtam, hogy nem vagyok egy Darnyi Tamás és ha igazán mély vízbe kerülök, az egyetlen lehetőség számomra ha Erika Eleniak utánam ugrik, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy együtt sikerülne kikecmeregni a vízből.

Ezen túl a fotelemet is féltettem egy újabb csalódástól, bár nem egy érző lélek, de az évek során olyan viharokkal kellett megküzdeni (emlékezzünk csak a Zete elleni sérüléséről), hogy a mérkőzés előtt gondolkodtam, hogy megkímélem és inkább mellé, a földre telepedek le. Ekkor a fájós derekam üzent és halkan megsúgta, nem lesz itt baj, üljek csak szépen a fotelba, süppedjek el a fotelem kényelmes ölelésébe, de azért lehetőleg tartózkodjak az erőszakos mozdulatoktól.

Ezt Pistánk góljáig még tartani tudtam, bár az elején voltak olyan szituációk, amikor olyan erővel szorítottam a karfát, mint legutóbb a fogorvosomnál. De mikor Ashmore mértani pontossággal Pista fejére varázsolta a labdát, korlátok nélkül szakadt fel bennem az elmúlt hetek keserűsége és egy hatalmas ordítással adtam a szomszédok tudtára, hogy vezetünk! Azt nem tudom, hogy ők mit szóltak hozzá, egyedül a szomszéd kutyája válaszolt vissza, és bár nem tudok kutyául, de biztos voltam benne, hogy az öröm ugatását hallom vissza. Szinte fel sem ocsúdtam és tíz perc múlva egy remek „idegen légiós kontra” után (de régen is vártunk rá!), az addig csak a pályán ténfergő Rósa Dani úgy ültette hintába a hátvédet, hogy szegény azóta sem gyógyult ki a szédülésből, és máris kettővel vezettünk.

Akkor már olyan állapotban voltam, hogy nem is emlékszem, hogy vajon kiugrottam-e a fotelból vagy csak térdre hulltam és úgy ráztam a kezem, de az biztos, hogy egy „Hajrá Fradi” kiszabadult a torkomból, mert utána a szomszédom kutyuskája percekig vonyított. Visszaülve a fotelba, megsimogattam a karfát, talán pajkosan meg is csapkodtam, és a megérdemelt nyugalom helyett, váratlanul a teljes ideggörcs jött rám. A félidő végéig talán többet néztem az órát mint magát a játékot, mert rettegtem attól, hogy bekövetkezik az, ami a Zete ellen, és a hajrában gólt kapunk.

A hajrát kibírtuk, de a második félidő elejét már nem. Még tíz perc sem telt el és egy védelmi hiba után, az ügyeletes „emtékás zseni” egy Gera Zolit emlékeztető mozdulattal szépített a dermedten álló Megyeri mellett, akinek mellesleg megint elévülhetetlen érdemei voltak a végső győzelemben.

Ami utána jött, az egyenlő volt az írásom elején jelzett Baywatch rémképpel azzal a különbséggel, hogy még arra sem volt erőm, hogy segítségül hívjam Erika Eleniakot. Olyan erővel talán még a fogorvosom mellesleg szuper kényelmes székének a karfáját sem szorongattam, mint a fotelemét. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, de ahogy teltek a percek épp olyan váratlanul mint az ideggörcs, úgy lett úrrá rajtam a nyugalom.

Éreztem, hogy megtanultunk nyerni. Tényleg átérezték a játékosok a „csak a győzelem számít jelszót”, hiszen a 70. perctől kezdve már nem figyeltem annyira az órát a képernyő sarkában, mert éreztem, itt csak mi nyerhetünk. Azt nem tudom igazából, hogy vajon mi miatt gondoltam így, hiszen elég lett volna egy újabb figyelmetlenség és kezdhettünk volna mindent előröl, de az utolsó percekben az jött le nekem, hogy a csapat végre azt játssza, amit kell. Azt persze nem állítom, hogy ezek után itt van a Kánaán, de a bajnokság eddigi listavezetőjét vertük meg és ha még lassan is, de elkezdtük a felzárkózást.

Azzal most tényleg nem akarok foglalkozni, hogy az előttünk álló mérkőzések vajon mit is rejtenek magukban, azon még ráérünk a héten elmélkedni. Most tényleg meg kell állni egy pillanatra, örülni egy kicsit, mert ránk fér, mert a minden tiszteletet megérdemlő közönségünk meg is érdemli.

Egy lépést biztos, hogy tettünk előre. Nem nagyot, egy kicsit, de előre mentünk. Az elmúlt hetek után, most ez a legfontosabb.

- Lalolib -