Feljegyzések a fotelból – Eltékozolt győzelem
Mozgalmas heten vagyunk túl. Ráadásul nem a szokásos keserűség volt az uralkodó, hanem a felcsillanó remény. Új edző, új igazolások melyek után elkezdtünk reménykedni és ismét előjött az a fajta izgalmi állapot, mely kellemes bizsergést okozott a zöld-fehér színek szerelmeseinek. Persze voltak negatív felhangok is, hiszen a Nemzeti Sporttal néhány óra alatt jutottunk el a pereskedésig és a teljes szakításig. Nem tudom kinek tűnt fel, de mivel én minden nap megveszem az újságot apámnak, már másnap tapasztaltam, hogy az újság számára megszűntünk létezni. Szerdán már apám nekem is szegezte a kérdést: „fiam, miért nincs semmilyen hír a Fradiról?”. De ez csak kis afférnak bizonyult, hiszen eltakarták azok a szinte óránként megjelenő hírek, melyek egy új Fradi építését irányozták elő. Ezért is volt a kelleténél talán nagyobb az elvárás az Eger elleni találkozóval szemben, hiszen nagyon szerettük volna viszontlátni azt, amit talán egy kicsit túlzó módon, kiolvastunk a változásokból.
Pedig tudhattuk volna, hogy néhány nap alatt nem lehet csodát tenni és az igazolt játékosok sem fognak egyből a pályára lépni. És mégis a bizakodásunk olyan fátylat font a realitás köré, hogy talán még orrunkig sem láttunk előre. Ettől még simán hozni kellett volna az Eger elleni mérkőzést, hiszen az újonc messze nem képviseli azt a játékerőt, melynek meg kellett volna nehezíteni a győzelmünket. Végül is magunkat „vertük” meg, hiszen 2:0 után az örömfoci helyett szép lassan visszaálltunk és ráültünk az eredményre, mely annak rendje és módja szerint meg is bosszulta magát. Az már a sors kegyetlen játéka, hogy az Újpest után ma is az utolsó pillanatban tékozoltuk el a meccset. A Dózsa ellen egy pontunk bánta, az Eger ellen már kettő. Annyira meg nem vagyunk jók, hogy két meccsből ne hiányozna az elvesztett három pont. Ráadásul ma nem csak két pontot vesztettünk, hanem a hosszú idő után újra megtalált hitünk is megint ingataggá vált. És ez nem türelmetlenség, egyszerűen az a fajta keserűség, mely az elmúlt hónapokat jellemezte.
És bár majd szétvet a tehetetlen düh és a méreg, mégsem adom meg magam. Mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy egy ilyen bizakodó napok után az utolsó pillanatban kapott gól ledöntsön minden reményt bennem. Már csak azért sem, mert úgy vesztettünk két pontot, hogy az Egernek igazán sok köze nem volt a meccshez. Bár mi sem játszottunk fényesen – főleg az első félidőben -, de elég volt a második félidőben tíz perc ahhoz, hogy sima üggyé váljon a három pont kérdése. Arról persze lehetne értekezni, hogy 2:0 után miért nem örömfoci következett, hogy miért kellett visszaállni és vajon miért nem szólt senki Moniznak a 60. percben, hogy a csereként beálló Németh személyében az egyetlen veszélyes játékos lépett a pályára a hazai csapatból. Szerkesztőtársam kissé mosolyogva meg is jegyezte, hogy nehogy Németh okozzon itt galibát, de hozzátette még, hogy két gólt azért ő sem fog rúgni a Fradinak. Sajnos tévedett (pedig ritkán szokott).
Ahogy már írtam, már csak azért sem engedek a „gonosz csábításának” és nem kezdek el itt okoskodni. Inkább megtartom magamnak a reményt és a bizakodást, hogy az előttünk álló két hét elegendő lesz arra, hogy az új igazolások be tudjanak épülni és a csapat képes legyen meg tanulni győzni, mert még egy ilyen elbaltázott mérkőzést már nagyon nehezen fogunk túlélni. Bizakodás és remény volt bennünk, amit a végén csalódás váltott fel. Ezen meg nem lehet csodálni, hiszen eltékozoltuk a győzelmet.
Abban azért bízom, hogy “csak” két pontunk bánta a mai mérkőzést.
– lalolib –
12 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Eltékozolt győzelem bejegyzéshez
Hozzászólás a(z) K@rcsi bejegyzéshez Kilépés a válaszból
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Kinizsi,
Ettől ő még nem lesz még csak Abdi sem. És akkor nem állítottam megugorhatatlan szint elé.
Kedves Karcsi! Lehet Somaliat cikizni, de tegnap nem ő szórakozta el a két pontot. Ő végig hajtott, a 11-esnél ő ugratta ki Jovanovicsot (az egyik fő bűnöst!, ő vesztette el a labdát felesleges, időhúzó cselezgetésével), legalább olyan szépen, mint Abdi tette a második gólnál.
Nagyon nehéz okosat mondani, végtelenül elszomoritott a tegnapi “vereség” Én aki a 60-as évek csapatával lettem fanatikus fradista, tegnap nem tudtam, hogy sirjak vagy üvöltsek a dühtől és fájdalomtól! 2:0 után szét kellett volna szedni az Egert, ehelyett…..láttuk. A tudást, az erőnlétet, taktikát hagyjuk, egyszerű figyelmetlenségen, fegyelmezetlenségen úszott már megint a meccs! Már Muniz mesterben sem bizom, nem tudom, hogy a hátralévő életemben látok e még jó fradit?! De hát a remény hal meg utoljára! Mindörökké Fradi!
Ha már Gyulabá’ szóba hozta, éppen ma délelőtt olvastam ezeket a mondatokat Ebedli Feritől, aki pár nap múlva lesz 60 éves.
“A Fradi-szív az nem egy közhely, hanem valóban létezett. Azt jelentette, hogy egymásért az utolsó leheletünkig hajtottunk, ami már gyerekkorunk óta belénk ivódott. Ezt láttuk, ezt hallottuk a nagycsapat játékosaitól, onnan jött, szinte csurgott belénk lefelé.”
Ma már pénz kell, sok pénz.
A pénzes klub szerepét pedig nem nekünk szánják az illetékesek.
Eszembe jutott még valami (“langyos víz”…)…
Az amit mi Fradi-szívnek nevezünk, neveztünk, ebben a magyar-profi világban nem tud annyira működni. Itt (ha alacsony szinvonalon is, de) a pénz a meghatározó. Amikor több külföldi játszik a kezdőben mint magyar, ott nagyon nehéz számonkérni a Fradi-szívet. A profi az olyan “állatfajta”, hogy ha teheti 30 db 1-0-lal nyeri a bajnokságot. Nem fog könnyezni egy-egy elvesztett meccs után, max. sajnálja az elmaradt prémiumot.
Mi szurkolók meg a tribünön, na meg a TV előtt szívdobogva várjuk a gólokat, a hajtást, a lelkesedést, de ez manapság kevés pénzből nem várható el -- lássuk be. Ez a Fradi, nem “az” a Fradi, és ez az NB1, nem az az NB1. Ez egy másik világ, tessenek ezt tudomásul venni, bárhogy is fáj.
Nekem is fáj, aki még látta Friedmanszkit gólkirályként…
És helyette a “pengés” Somalia-t kell csodálnunk.
Gyulabá minden szavával egyetértek.Ez az ősz már elment 6-10. hely, ez a realitás.
Hát nem volt valami lélekemelő a meccs, bár voltak biztató jelek (is).
Gyula bával nagyon egyetértek abban, hogy a jelenlegi helyzet gyökerei száműzetésünk idejére nyúlnak vissza. Akkor szétszedték és lehetetlenné tették a csapatot, ha nem is olyan látványosan, mint 1950-ben, de valójában sokkal hatásosabban.
És nem csak azért, mert számos meghatározó játékos elment. Hanem sikerrel megtörték a csapat önbizalmát és büszkeségét. Addig még a legrosszabb időkben is bennük volt, hogy csak az első osztályban játszottunk, és ez komoly tartást adott. EZT vették el tőlünk a kizárással. Az önbizalmat. Azért nem olyan veszedelmes már a Stadion.
Azóta csapat keresi önmagát. Most remélhetőleg Moniz mesterrel sikerül visszaszerezni. A második félidő elején mintha elfelejtették volna az idegi terhet, megmutatták, hogy valójában mire képesek. Aztán „a varázslat elszállt”, és visszaestek a régi hibába.
Nemegy játékosunknál felvetődik, hogy technikailag nem (vagy finomabban fogalmazva: nem eléggé) képzett. Ez igaz, és a hazai edzők ilyenkor csak legyintenek, hogy ez van. Szerencsére Moniz mesternek más a véleménye.
A technikát fejleszteni igazán nem lehetetlen. Csak a játékosnak is akarnia kell. Amikor szegény Pusztai Laci idekerült, nem volt egy jó beadása, és dadogott nála a labda. Egy év múlva a Nyilasi-Pusztai kettős már a Kocsis-Budai kettőst idézte. Nyilván kilógott a nyelvük az edzés végére, de megérte.
Változatlanul állítom, hogy az első félév még rámegy arra, hogy Moniz ne csak meg-, hanem ki is ismerje a keretet, mindenkinek megtalálja a helyét, és valamelyest csiszolgasson rajtuk. Aztán – ha csak össze nem dől a világ – a tavasz jobb lesz. Talán jó is… Láttunk mi már ilyet…
A gyökerek nem Détári-ig, hanem az NB2-be nyúlnak vissza… Akkor elment tőlünk mindenki aki értett a játék szervezéséhez valamit…
Nagy az elvárás a szurkolók felől, kicsi a (z anyagi) keret… Türelem, türelem, ebből kell most sok. Egy 6 éves sokkot kell most feldolgozni és ez nem könnyű.
A második félidő elejét leszámítva a Détári-időszakot idéztük, ez a helyzet. Gyorsan visszaestünk, ami annak fényében különösen elszomorító, hogy a múlt heti biztató játékkal is csak vereségre futotta. ítélkezni persze hosszú távon szabad csak, de ha lesz is irányító, vezér még nem, az különleges státusz, megbízható, régi bútordarabnak kell lenni, akire fel lehet nézni -- és akiket ész nélkül elpateroltunk. Vezér nélkül meg a sereg is csak sok katona.
Moniz szembesült a valósággal, láthatta, hogy kitől mit várhat, kire számíthat. Gondolom, fegyelmezetlenségért egyelőre nem akar büntetni. 2:0 után így leállni, az bűn. Egy-két játékos tudásával, hozzáállásával komoly gondok vannak. Bízom az új játékosok beállításában, mert továbbra sem volt a csapatnak irányítója, védelme…
Nem könnyű ilyen helyzetben okosnak lenni. Kedvenc fotelszurkolóm is jó tette, hogy nem foglalkozott túl sokat a meccsel. Azt józan ésszel nehéz lesz túlélni.
Pedig annyira biztam abban, hogy túllépünk azon a mocsáron ahová az elmúlt 1-2 évben jutottunk. Nincs még veszve semmi, jön egy kis szünet és talán akiket igazoltunk azokkal össze lehet rakni egy elfogadható csapatot.
De vajon mmit lehet kezdeni azokkal akiket eddig nem tanitottak meg focizni? Lesz munkája az új edzőnek, csak nehogy idő előtt bedobja a törölközöt.
Ha kettővel való vezetésünk után nem állunk le, ma ünnepet ülünk. Helyette dühösek vagyunk és csalodottak. Az meg tragikomikus, hogy ismét a végén kaptunk gólt.