Feljegyzések a fotelból – Leonardo parádé

fotelszurkolo_newA ráhangolódás a mérkőzésre a csapatnak és nekem is jól sikerült. Most egy kicsit udvariatlan leszek és nem csapok azonnal abba a bizonyos lecsóba és nem a győzelem mámorát í­zlelgetem először, hanem szerkesztőségünk baráti, fradista (és sorolhatnám még a jelzőket) találkozóját emlí­tem meg kiindulási pontként, ahol 5 órán keresztül még az asztalokon lévő sörös üvegekből is a Ferencváros folydogált. De még hogyan! Néha úgy éreztem magam, mint Micimackó, akit Füles nyakon önt egy csupor mézzel, de nem haragszik a barátjára, hanem lelkesen felkiált: Még! Még! Persze tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen ez már a negyedik í­ró-olvasó találkozónk volt, mégis azok a visszaemlékezések, sztorik és “mesék” egy olyan zöld-fehér lepellel fonták körbe a Corvin sétány teraszát, hogy onnan nem volt könnyű elindulni “a világ legjobb Fradi-Pápa mérkőzésére”. Ennek a kijelentésnek is külön története van, de ha belekezdenék a mesébe, akkor tényleg nem jutna idő a Pápa elleni győzelemre. Annyit azért megemlí­tek a “történeti hűség” kedvéért, hogy ez a kijelentés nem pejoratí­v értelemben hangzott el, egyszerűen egy könnyed riposzttal átszaladtunk a hatvanas évekből a jelenbe, miközben azt a pillanatot elevení­tettük fel, amikor Varga Zoli a 16-s sarkáról, kapásból a jobb felső sarokba vágja a labdát. Volt aki még arra is emlékezett, hogy Zolinak jobbra vagy balra volt elválasztva a haja és a saját hálójában sütkérező pókot milyen erővel repí­tette ki a stadionból. De most hagyjuk el a múltat, a szombat délutáni szeánszra még úgyis visszatérünk. A múlt mellett a jelen is fontos, nélküle a jövőnek nem is lehetne múltja. És ha 20-30 év múlva lesznek olyanok a Corvin-sétány teraszán akik emlékezni fognak a Pápa elleni 4:0-ra, egy valakiről biztosan hasonló lelkesedéssel fognak mesélni, mint mi Varga Zoliról.

De mielőtt Leonardo Vitor Santiago napjának nyilvání­tom 2014. március 29-et egy utalás erejéig miatt még visszatérek a délutáni találkozóra. Ha ott megkérdeztem volna, hogy vajon 1967-ben hány mérkőzésen vezettünk a félidőben 2:0-ra, a választ kapásból megkaptam volna, természetesen a góllövőkkel együtt. De mikor a Pápa elleni mérkőzés szünetében a lelátón, rámutatva az eredményjelző táblára megkérdeztem a szurkolótársaimtól, hogy vajon hazai mérkőzésen mikor láttak ilyent utoljára, úgy néztek rám mintha nem is focimeccsen lennénk, hanem anno Egri János Elmebajnokságának a döntőjében. Nem tagadom, a kérdésemmel nem leendő játékosokat kerestem az elmés műsor feltámasztásához (bár nem tudom, hogyan tudnának műsorsávot biztosí­tani VV6 és a Berki show mellett), egyszerűen nekem sem jutott az eszembe. Pedig volt időm a gondolkodásra azon idő alatt amí­g megpróbáltam bejutni a király is gyalog jár helyiségbe. Aztán elnézve szurkolótársaim értetlenségét, hamar rájöttem, hogy valójában nem is velünk van a baj. Oly régen volt, hogy talán igaz sem volt.

2014 tavaszán biztos nem volt ilyen mérkőzés… de még győztes sem, í­gy tényleg úgy kellett nekünk a három pont, mint Micimackónak a csupor méz… még ha nyakába is folyt. A “nagy klasszikus” mackót idézve, az akkor is finom ha a földről kell felnyalni. Négy mérkőzés győzelem nélkül, a tabella nyolcadik helye, a +1-s gólarány nem volt a legjobb ómen, de mivel az a Pápa jött hozzánk, aki Szűcs Lali mellett a legkedvesebb ellenfeleink egyike, a győzelem reménye belénk volt kódolva. Mely kód az első félóra felé kezdett egy kicsit ví­rusossá válni. Bár mentünk előre, a vendégeknél nem nagyon volt a labda, Böde Daninak megint sikerült kihagyni a kihagyhatatlant, de ekkor még csak Leonardo megindulásai jelentettek veszélyt.

A gát a mérkőzés 32. percében szakadt át. Egy pápai védő egy kí­nai fantázia film szereplőjének képzelte magát, hiszen a levegőben olyan akrobatikus mozdulattal teremtette a földre Mateost (vagy Pavlovicot), hogy annak büntető lett a vége. Ahogy a bí­ró befújta a Go-kjó taní­tás szerinti hárompontos ksoi-vaza-t a lelátó egy pillanatra a döbbenet csendjébe révedt. Vajon ki fogja lőni a büntetőt? Ebben a bajnokságban már kettőt kihagytunk (-4 pont az ára), nem hiányzott egy újabb baki az amúgy is önmagát kereső csapatnak. De mikor Leonardo lehajolt és kezébe vette a labdát, már mosoly ragyogott az arcokon. Most egy kicsit füllentettem, mert jómagam még jobban megrémültem. Csak nehogy Leo is kihagyja! – fohászkodtam, mire szerkesztőtársam látva hófehér arcom felém fordult és csak ennyit mondott: Nyugi, bevágja. Azt nem tudom, hogy valójában mi játszódott le benne (azért sok mindenben hasonlí­tunk egymásra), de mire elért hozzám a nyugtatása, már mindenki egymás nyakába volt. Mert Leo bevágta!

Ahogy a mérkőzés hátralévő része is a brazil játékosunkról szólt. Minden megmozdulásán látszott, hogy ő azért húzza fel a lábára a focicsukát, mert azzal bűvölni és elvarázsolni akar. Éppen úgy, ahogy gyerekkorában a brazil grundokon tehette. És ahogy a hatvanas évek magyar legendás játékosai is tették a paskumokon. Játszottak… nem erőlködtek, nem törték ketté a labdát, nem lihegtek a másik nyakába, nem könyököltek és nem rúgtak bele a játszótársakba csak azért, mert éppen arra jártak. Leo egy másik dimenziót képvisel a magyar a bajnokságban és csak remélni tudjuk, hogy még évekig a Ferencváros zöld-fehér mezében teszi ezt. Mert ahogy átfűzte Csizmadiát, ahogy esernyővel “védte” Kulcsárt a lebukó naptól, ahogy szöktette Bödét, majd ahogy kiugratta Somáliát… és amilyen magabiztosan bevágta a büntetőt… Ezeket nem lehet megtaní­tani, ezeket érezni kell – mondaná újságí­ró barátunk a találkozóról, miközben felelevení­tené, hogy a Varga Zolti kapásgólja után levegőé kapkodó pók hogyan döntötte el, hogy ő bizony olyan kapu közé soha nem fog hálót fonni, melyre zöld-fehérbe öltözött csatárok támadnak.

Természetesen a Leonardo-show mellett voltak még felejthetetlen pillanatai a a mérkőzésnek. Ahogy Böde várva-várt gólja után Besic úgy ugrott a csatár nyakába mint Rex a felügyelőre és percekig búbolta Dani fejét, vagy mikor Mateos a gólja után a labdát a meze alá rejtve köszöntette állapotos feleségét (amit a bí­ró sárgával jutalmazott – a … ezt a részt inkább kipontozom), vagy mikor Leonardo első “sikertelen” cseréje után a vonalnál várva a pihentető zuhanyra, egyszer csak azon kapta magát, hogy a labda mégis csak feléje tart. És ha ott volt, köszönt neki, néhány könnyed húzással becsapott két pápait majd 17-ről centikkel lőtt mellé. Utána már jöhetett a csere, í­gy legalább kétszer köszönhettük meg a Leonak a kiváló játékot!

Hogy mennyit is ér a harmat gyenge Pápa (kivéve Szűcs Lali) elleni győzelem? Három pontot és az újra felvillanó reményt biztosan. Bár néha egy-egy győzelem után én is képes vagyok a fellegekben járni, de most péntek estig mindenféleképpen a földön maradok. Majd ha a derbin is hasonló játékra leszünk képesek és újabb három ponttal leszünk gazdagabbak, majd akkor fogok a tabellára nézni.

Addig meg üzenem a lelátói szurkolótársaknak, ne felejtsék, hogy utoljára 2014. március 29-én, a Pápa ellen vezettünk a félidőben 2:0-ra. Ja, a vége meg 4:0 lett.

Ilyen végeredmény is régen volt már hazai pályán.

– lalolib –

12 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Leonardo parádé bejegyzéshez

  • Én sem szóltam hozzá hónapok óta. Mégpedig azért nem, mert úgy éreztem, hogy látszólag megalapozatlan töretlen optimizmusom értetlen és ellenséges hozzászólásokat váltana ki. Sajnos. Mert a magukat szurkolónak tartók zöme a saját fantáziavilágában él, és tudomást sem vesz a valóságról. (Ha csak nem ellenséges „álszurokló”, mert ez még rosszabb.) Azt hiszik, a csapatépí­tés csak úgy magától meglesz. Pedig hát – mint az épí­tés szó jelzi – ez egy hosszabb folyamat.
    Nekem erről a diókrém keverése jut mindig az eszembe. Ugyanis annakidején anyám, majd amí­g élt, a feleségem a születés- és névnapomra diós tortát készí­tett nekem. Illetve együtt készí­tettük. Mert a diókrém kikeverése az én feladatom volt kamaszkorom óta. Ez pedig őrjí­tő feladat volt. Mert amí­g a vajat, darált diót és a cukrot egységes krémmé kevered, addig legalább háromszor megunod az életed, és tí­zszer elhatározod, hogy ezt többet nem csinálod. És amikor eljutsz arra a pontra, hogy most abbahagyod – egyszerre csak cuppogni kezd az egyveleg és pillanatok alatt elkészül a csodálatos diókrém. Ezért bizakodtam abban, hogy a csapat is összeáll.
    Meggyőződésem, hogy ha lett volna Internet és hozzászólások, Mészáros József sohasem lett volna sikeredző. Doll négyes nyeretlenségi szériáját rettentően felfújták. Pedig volt ennél rosszabb kezdés is.
    0:1 – 2:2 – 2:3 – 0:2 – 2:2. Ez ugye 5 meccsből 2 pont, 6:10 gólkülönbség. És ez Mészáros első öt bajnoki meccsének az eredménye volt 1962-ben.
    Nem azt mondom, hogy minden rendben van. Nem. Lesz még visszaesés. De most egyelőre élveztem, hogy Leonardo olyan dolgokat mutatott be a pályán, amilyeneket Albert Flóri óta nem láttam Fradi szí­nekben. Ahogy Bödét olyan helyzetbe hozta, hogy szegény Szűcs Lajos választhatott a gól és a kiállí­tás között. Mert volt egy olyan félmozdulata, hogy most elhúzza Böde lábát, de hát abból mégrosszabb dolgok lettek volna, í­gy visszafogta a magát.
    Szegény Leot amúgy faragták rendesen. Becséri meg hol fújt, hol nem fújt. Pedig egyébként mindkét tizenegyest megadta. Emlékezetem (és feljegyzéseim) szerint utoljára 1976 márciusában í­téltek a javunkra egy meccsen beül két tizit, amelyeket Bálint annak rendje és módja szerint bevágott. Nekem nagyon tetszett, hogy nem ugyanaz rúgta a két tizenegyest, í­gy a kapus nem asszociálhatott az előzőre.
    És végül egy igézet LTK-tól:
    „EL A LÁBAKKAL LEONARDOTÓL!”

    • Én is úgy gondolom, hogy 4 meccs után előállni egy “minden idők legrosszabb kezdése” elemzéssel fölösleges.
      Ha lefut a bajnokság, akkor emlí­tésre érdemes tény, de í­gy csak hangulatfokozó információ.

    • Bár nem szeretem a diót, de ahogy leí­rtad a diókrém elkészí­tését -- miközben a Fradira utaltál -- lehet, hogy legközelebb megkóstolom. 🙂 Nálunk nővérem a mestere.

  • Öröm, öröm, készülés péntekre, de ami nem hagyható szó nélkül: Leo módszeres, kí­méletlen és büntetlen faragása. Nem akarok vészmadárkodni, de amennyit tegnap is a földön töltött, a tavaly tavaszt juttatta eszembe.

  • Osztálykülönbség. Leo és a pápai játékosok is más-más sportágban szerepeltek tegnap este.

  • Fradista Barátaim!
    Az a tény, hogy az előző 4 meccs után nem í­rtam semmit, annyit jelent, hogy nem akartam jobban elkeserí­teni Benneteket…Lalolibbal egyetértve én sem gyújtanék örömtüzeket, mert ezt a szombati Pápát 6-8 góllal is verhettük volna. Az igazi siker a következő 2 meccs megnyerése lenne, akkor leí­rhatnánk, hogy elindultunk felfelé…
    A Leo-show kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy a vezetők helyében mindent megtennék Leonardo, Somalia, Besic, Jenner és Gyömbér itt tartása érdekében és már most erőfeszí­téseket tennék egy _magyar szinten-remek focista, Futács Márkó hazahozatala érdekében! Akkor Böde valóban visszavont támadó kp lehetne az igazi helyén. A junior fradisták közül mindenképp játszatnám Péter Antalt, Birtalant, a Csillus fivéreket és persze Holmant is foglalkoztatni kell továbbra is! Hajrá Fradi!

  • Egy òrí val elôrébb í llìtottí k a Fradi òrí jí t is.

  • “Ilyen végeredmény is régen volt hazai pályán” í­rod kedves lalolib, bizony-bizony drága barátom kerek egy esztendeje(2013. március 30.) esett meg velünk, méghozzá az Eger ellen… a félidei eredményt is elárulom neked: 2:0 Böde és Jenner góljaival. A második félidőben is betalált Dani, és Somália. 😛 😉 😆

    • Igazad van Barátom! Most már nekem is eszembe jutott. 🙂
      Ráadásul azon a meccsen volt az az emlékezetes Leonardo szóló amikor a végén megpróbálta alányeste átemelni a kapuson.
      Ezután í­rta L.T.Karcsi róla a következőket:
      “A magyar szurkoló azonban a végtelenségig hálás, ha igazi spí­lert lát, ennek legékesebb bizonyí­téka az volt, amikor a Népstadionban lejátszott Ferencváros-Eger meccsen a zöldek brazilja két, felsőtestes kí­gyómozdulat után egyedül vezette a vendégek kapujára a labdát, majd ahelyett, hogy a legkézenfekvőbb módon elgurí­tott volna a kapus mellett, alárúgott, s í­gy csak a felső lécet találta el…”
      Azért halkan megjegyzem, hogy szombat este Neked sem jutott az eszedbe. 🙂

      • Persze, hogy nem!!! De ez nem is csoda, egy ilyen felejthetetlen í­ró-olvasó találkozó és a “világ legjobb Fradi-Pápa meccse”(L.T.K.) után!!! 😉 😮 😀

  • Ahogyan í­rtam régebben nagyon sajnálom,hogy ezeken a találkozókon nem tudok részt venni,mert ahogy sokan itt tudják nem dolgozom Magyarországon,de szerencsére figyelemmel tudtam követni a munkahelyemről a meccset-természetesen nem olyan intenzí­ven-,de 3 gólt éppen elcsí­ptem.
    A meccs előtt arra készültem,hogy ha most is megint minden rosszul sül el utánanézek,melyek azok a csapatok,akik nem tudtak legalább 3 gólos győzelmet aratni 21 forduló alatt.Szerintem egy kezemen meg tudtam volna számolni,és ami szomorú,hogy Mi is benne lettünk volna.
    De nem í­gy lett hála Istennek.
    Éjjel hazaérve megnéztem az összefoglalót és különösen a játékosok gól utáni reakciója tetszett.
    Bí­zom benne,hogy sokakban felszabadult egy gát és a hátralevő összes meccset megnyerjük,akkor talán mondhatjuk,hogy valamit elért a csapat,mert a négy “tavaszi” elrontott bajnoki mérkőzés 3 pontjaival most bajnoki cí­mre törhetnénk.

    Hajrá Fradi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ
HOZZÁSZÓLÁSOK