Fradi volt! Fradi lesz! Fradi van?

SPORT plusz

SPORT plusz

1968. november 6-án, szerdán három játékos is hiányzott a Ferencváros edzéséről.

A zöld-fehérek akkori edzője és a já­tékostársak mégsem adtak ki országos körözést a távolmaradók felkutatása érdekében, mert pontosan tudták: a nagy trió igazoltan van távol.

Vasárnap, még velük a csapatban sima négyest rúgtak a Csepelnek a Népstadionban (a szerdai tréningről hiányzók közül mindhármuk neve felkerült az eredményjelző táblára), a következő, Dunaújváros elleni mécs­esig még négy nap volt hátra, í­gy aztán olyan nagy riadalmat nem okozott a hiányuk.

1968. november 6-án (45 évvel a Sport plusz jelen számának megjelené­sét megelőzően) Albert Flórián, Novák Dezső és Szűcs Lajos azért nem rótta a köröket az Üllői úti pályán, mert Rio de Janeiróban, a Világválogatottban volt jelenésük!

A Vasas remek csatára, Farkas Já­nos és a valaha volt legnagyobb tudású és tekintélyű magyar bí­ró, Zsolt István is a meghí­vottak között volt, ám ha csak a zöld-fehér vizeken hajózunk, akkor meg kell állapí­tanunk: volt idő, amikor ez a klub egyszerre három játé­kost adott a Világválogatottnak!

(Csak a történelmi hűség kedvéért: a Világválogatott – Brazí­lia mérkőzést a Dettmar Cramer vezette „alkalmi ala­kulat”, Novákkal, Szűccsel és Alberttal a kezdőcsapatban, 2:1-re elveszí­tette ugyan, de a FIFA All Star-csapat egyet­len gólját Flóri lőtte…)

Vajon ma kit hí­vnának a „ráérők”közül?

Aktualizálva a témát: abszolút álkér­dés, mégis felteszem: vajon (persze, ha rendeznének mostanság ilyen mér­kőzéseket, amelyekről a jelek szerint leszokóban van a világ labdarúgása) ma hány ferencvárosi futballista szá­mí­thatna arra, hogy meghí­vót kap egy ilyen gálára?

Lehet, persze azt mondani, amit a régi idők fociját oly nagy hévvel és elő­szeretettel leszólni igyekvők ilyenkor hangoztatnak, miszerint azokba az egy­kor volt Világválogatottakba általában azokat hí­vták meg, akik éppen ráértek, de ha tréfából elfogadjuk ezt az alap­vetően igazságtalan feltételezést, s azt mondjuk, hogy ma is ez az egyik kitétel, akkor vajon lenne három olyan futbal­listája a zöld-fehér egyletnek, akiket az éppen „ráérők” közé invitálnak?

Költői a kérdés, tegyük is ad acta a témát, sajnos (és ez közel sem csak a Ferencvárosra vonatkoztatható, hi­szen, ha az 1968-as analógián hala­dunk tovább, akkor bizony a mai Va­sasból sem nagyon szemezgetnének a jelen Dettmar Cramerei), hasonló okokból 2013-ban senkiről sem kény­szerülne lemondani Ricardo Moniz, aki (gondolom), adott esetben ezt boldogan megtenné.

Most azonban be kell érnie olyan örömökkel, mint amilyen csapatának a Diósgyőrben aratott győzelme volt, amely tipikus ferencvárosi sikernek mondható, hiszen ez az ország egyetlen olyan csapata, amely 1899-es megala­kulása óta menetrendszerűen akkor támad fel haló poraiból, amikor már a legvérmesebb szurkolói is éppen a „búcsúbeszédet” fogalmazzák a csapat „temetése” alkalmából.

A Fradi éppen attól Fradi, hogy va­lamilyen kiderí­thetetlen belső erő okán szinte önmagától képes megújulni, rá­adásul mindezt rendre a robbanás előt­ti pillanatban teszi.

Az egy másik, mélyebb elemzést érdemlő kérdés, hogy időről időre mi­ért jut el a robbanáspontig egy olyan együttes, amelynek éppen a kiegyen­súlyozottság, a megbí­zhatóság, a ki­számí­thatóság, az egyenletesség volt bizonyos időszakokban a jellemzője, hiszen évtizedek múltak el úgy a csapat életében, hogy egy bizonyos szint alá sohasem süllyedt.

Hogy ez a bizonyos szint hol húzó­dott meg az egyes korokban, azt min­dig az éppen aktuális játékosállomány erőssége határozta meg, s bár úgyneve­zett kirí­vó vereségeik még Albertéknak is voltak, de az nem nagyon fordulha­tott elő, hogy a táblázat utolsó helyein botladozókkal szemben sorozatban ne nyertek volna.

Lehet, hogy elbuktak nagyon fontos rangadókat, veszí­tettek meccseket vi­déki fellegvárakban, ám az úgynevezett tutit garantáltan hozták.

A rendelkezésre álló magyar szó­készlettel is csak kí­nkeservesen leí­rható futballmesterségbeli tu­dáskülönbségen túl, ez is merőben megkülönbözteti őket a mai csapat­tól, de akinek nincs kedve ilyen távoli időkre visszakalandozni, gondoljon csak arra, hogy már a Nyilasi fémje­lezte generációnak sem nagyon voltak „lyukas meccsei”, ha meg mégis elő­fordult, hogy az Üllői úton kikaptak a Volántól, akkor Nyilasi (igaz, csak át­menetileg), visszavonult!

Az Újpest és a DVTK elleni meccsek között mintha nem létezett volna a Fradi…

Nem hiszem, hogy a Fradi-szurkolóknál volt elkeseredettebb magyar futballtábor az elmúlt hetekben, hiszen azt kényszerültek végig nézni, misze­rint kedvenceik az úgynevezett verhető csapatok sora ellen veszí­ti a pontokat, olyan kilencven perceket buknak el, amelyeken, a drukkerek nemhogy győzelmet, sziporkázó futballt és egyben gólesőt vártak.

Ehhez képest, persze, hogy a végső­kig elkeserí­tette őket az a négymeccses sorozat (Puskás Akadémia, Budapest Honvéd, Kaposvár, Mezőkövesd) ami­kor a megszerezhető 12 pontból í­rd és mondd kettő (…) „gazdagí­totta” az együttes pontkonyháját, s ha éppen a teljes összeomlást megelőző pilla­natban nem jön ez a 4-1-es diósgyőri győzelem, akkor ma lehet, hogy a Fradi edzőváltásának okairól polemizálnánk.

De jött, ráadásul nem is egy szeren­csés, vagy egy amolyan talált győzelem formájában, hanem azt a Fradit idézve, amelyet Moniz mindig is í­gért a szur­kolóknak.

Ebben a Fradiban volt fizikai és lel­kierő éppen úgy, mint lendület, kre­ativitás, támadásépí­tési fantázia és kapu előtti potenciál, vagyis: megannyi olyan játékelem, amelyet az Újpest elleni győzelmük óta mintha kiszivattyúztak volna a csapatból.

Aki csak Diósgyőrben látta futbal­lozni a Fradit, annak biztos, hogy nem lehet elmagyarázni: ugyanez a csapat miért kí­nlódott, szenvedett hosszú he­teken át, mert az (a lelkileg valóban mindenkit leamortizáló és padlóra küldő Adams-dráma, amely sokkal inkább pszichikai, mint konkrét futball-szakmai kérdés,amely adott esetben abban is kicsúcsosodhatott volna, hogy a társak, ha másért nem, hát éppen Akeemért, minden eddiginél nagyobb erővel törnek a győzelemre), hogy egyik társukkal ez a borza­lom megtörtént, lehet ki­fogás, de nem magyarázat a látottakra.

A mai Ferencvárosnak talán éppen az a legna­gyobb baja, hogy a csapa­tot alkotó játékosokat magasan a legjobban ismerő edzőjük, Ricardo Moniz sem tudhatja, hogy az adott na­pon a Puskás Akadémia ellen kí­nlódó, vagy a Diósgyőrben parádézó együttest látja-e viszont az éppen soron követke­ző mérkőzésen.

A Fradi a számukra mindig az év meccsének számí­tó, Újpest elleni rang­adót nemcsak megnyerte, de azon időnként remekül is játszott, í­gy aztán egy mákszemnyi realitása sem volt an­nak, hogy ezt négy abszolút sikertelen mérkőzés, majd a legutolsó kudarcot egy miskolci mennybemenetel köve­ti. A csapat összeállí­tása mérkőzésről mérkőzésre (hol jelentősebb, hol elhanyagolható mértékben) változott ugyan, de közel sem olyan nagyság­rendben gyengült (vagy éppen erősö­dött…), amely a szánalmas vergődést indokolta volna.

Nagyon helyesen hagyja nyitva a kér­dést 2. oldalas jegyzetében a Sport plusz főszerkesztője, mondván „vajon mitől függ?” a Fradinál mindez, mert a választ (szerintem) maga Moniz sem tudja, pedig, ahogy mondani szokták: lenne igény annak megfogalmazására…

Elpöttyintett szavakból (Máté Csaba másodedző nyilatkozatára hivatkoznék elsősorban), persze lehet következtetni arra, hogy a zöld-fehérek szakvezetése mit tart az együttes legnagyobb hibájá­nak.

Miért nem tud áttörni Józsi?

Jelesül azt, hogy nincs egy igazi, tipi­kus, vérbeli játékmestere, egy olyan ember, aki a kritikus pillanatokban tudja, mi a teendő; aki irányt szab a támadásoknak; aki pontosan tudja, hogy adott esetben erőt kell sugároznia a többiek felé, adott esetben viszont képes az „áramerősségen” gyengí­teni, azaz: okosan lassí­tani a tempón, azt látván és tapasztalván, hogy az ellenfél éppen 200-as tempón pörög.

Józsi György minden tekintetben alkalmas lenne erre a feladatra, mind játékosmúltja, mind a pályán mutatott magatartása, mind emberi kvalitásai alapján, de valami kiderí­thetetlen ok­ból (ezt az okot kellene szerintem leg­először megtalálnia Moniznak) e kiváló képességű futballista szinte képtelen azon a szí­nvonalon tel­jesí­teni, mint amire alaptudása messzemenően predesztinálja.

A Fradi-szurkolók döntő többsége már ott tart, hogy őt hibáztatja a csapat nem igazán acélos játékáért, de ezzel csak azt érik el, hogy előbb vagy utóbb, ez a minden tekintetben kifogástalan sportember teljesen elveszí­ti az ön­bizalmát, s (bár orbitálisat tévednék) annak a Pölöskeynek a sorsára jut, aki szerintem Moniz alatt a zöld-fehérek egyik erőssége lenne.

Moniz alatt, mondom, messzeme­nően elismerve azt a szí­vvel-lélekkel és nagy szakértelemmel végzett munkát, amelyet a holland tréner egy esztendő alatt az Üllői úton végzett, ám ez az a pont, ahol a tisztesség és a korrektség megkí­vánja, hogy kijelentsük: azzal a játékoskerettel, amely Moniz rendel­kezésére áll, sem Prukner László, sem Détári Lajos nem szenvedett volna úgy a csapat kispadján, mint ahogy azt volt szerencsénk látni és tapasztalni.

(Prukner, de különösen Détári a mostani brigáddal ugyanezt az ered­ményt – ha nem jobbat… – hozta vol­na, s ez egy hang erejéig sem a holland szakember kritikája, sokkal inkább a két emlí­tett tréner Fradiban végzett munkájának késői, ám elengedhetetlen kiigazí­tása, más megvilágí­tásba helye­zése.)

Ezer nyelvű, ám még nem egy szí­vű brigád…

2013 novemberében nem a régen lejárt szavatosságú mozgalmi dalok idejét él­jük, mégsem tudom magamban tarta­ni: a Ferencváros játéka láttán nekem mindig a „Madrid határán…” cí­mű nóta jut eszembe, amelynek egyik sora í­gy szól: „ezer nyelvű, egy szí­vű brigád…”

Moniz FTC-je a szó szoros értelmé­ben ezer nyelvű, ám egyelőre még közel sem egy szí­vű brigád, ami jelen eset­ben nem azt jelenti, hogy a légiósok seregének a szí­ve ne a Ferencvárosért dobogna (azt valamennyi külföldi már pontosan megtanulta, ha kérdezik, mit kell mondania annak érdekében, hogy a drukkerek szí­vébe lopja magát), a já­tékukban mutatkozik a sok szí­vűség!

Néha olyanok, mint tizenegy Michelin-csillagos szakács, akik közösen nem tudnak elkészí­teni egy tisztességes rántottát, mert mindannyian másként képzelik a legegyszerűbb műveleteket is, aztán meg eljön a pillanat (lásd: Újpest-meccs, DVTK elleni találkozó), amikor a futball svédasztalának min­den kincsét pillanatok alatt, egymással tökéletes összhangban dolgozva vará­zsolják a vendégek elé.

Csak azt nem tudni, hogy mikor, melyik étlapjukat tálalják éppen…

A DVTK elleni Fradit látva hajlamos lennék azt mondani: a Haladásnak sze­mernyi esélye sincs ellenük a Puskás Ferenc stadionban, vasárnap.

Aztán megjelenik előttem az a Fradi, amely szintén a Puskásban jószerivel örülhetett a döntetlennek a Mezőkö­vesd ellen, s akkor meg azt mondom, a Haladás (lévén momentán sokkal jobb csapat, mint a Zsóry…), győzelme még csak meglepetésnek sem lesz majd mondható.

Mindezek ellenére, óva intenék mindenkit, aki a végelszámolásnál nem veszi figyelembe a Ferencvárost.

A hí­rek szerint hamarosan vissza­térő Leonardótól kéretik azonnal nem csodát várni (dacára annak, hogyha valaki alkalmas arra a bizonyos játék­mesteri szerepre, akkor a brazil feltét­lenül…), a „diósgyőri Fradi” azonban bármire képes lehet.

Csak azt nem tudja senki, hogy ezen a hétvégén mire megy a Haladás ellen?

Szerintem Moniz a legkí­váncsibb rá…

(Lakat T. Károly, SPORT plusz 2013.11.08., XXV.évf. 45. szám)

2 hozzászólás a(z) Fradi volt! Fradi lesz! Fradi van? bejegyzéshez

  • Én “csak” negyven éve járok Fradi meccsre…és délután is ott fogok ülni a lelátón. Pedig lehet, hogy eső lesz,meg szél, és még 120 km-t is kell utaznom. Mégis megyek, mert a Fradit nem csak az emlékeimben szeretem. Nekem -- szintén “csak” -- Nyilasi-Ebedli-Takács tengely jutott, a Császárt egyszer láttam élőben játszani…és abszolúte hidegen hagy az Arsenal-MU mérkőzést. Mert ha már Arsenal, akkor Bergkamp, Henry, Vieira és Overmars -- igaz, ők sem voltak angolok. Ha pedig MU, akkor meg Cantona, Blanc és Cruyff -- hát, ők sem angolok. A maiak közül meg egyetlen nevet sem jegyeztem meg.
    Ettől még biztosan jobb focit játszanak mind a Fradi. Tudom, voltak idők (1965) amikor kiejtettük őket a VVK-ból (í­rtam is róluk muzeálisokat), de azóta sajnos sokat változott a világ. De a Fradi megmaradt. Csökkent a fénye, nincsenek is olyan játékosok mint régen (személy szerint a harmincas évek Fradijába vagyok szerelmes), de ha elhagyjuk a jelent, akkor megszűnik a múlt emlékezete is.
    Szóval: délután Ferencváros-Haladás. 🙂

    • Lalolib, Neked van igazad!!! meg persze M. H. H. í. L.-nek is… mert mindenkinek van valami igazsága…Persze, hogy sí­runk, ha ezt a labdaterelgetésnek nevezett cirkuszt összehasonlí­tjuk a “szuperfutballal”.. Magyar narancs szindróma: sárga, savanyú, de ez a miénk! Más kérdés, hogy valamikor az egész világ a “magyar narancsot” bámulta, sőt, fogyasztotta… generációs okokból nekem is a Nyilasi-Ebedli-Mucha (1975-76!!!) középpálya volt Isten után a következő, “A” Flóriékat többnyire csak rádióban hallgattam, és néztem a sok bolond felnőttet, aki táncot jár… egy hallatlanul szürke világban… ifjak, nem tudjátok elképzelni, amikor Liverpoolban ’74-ben összejött az 1-1 és másnap a gimnáziumban MINDEN szünetben összeállt vagy 100-120 ember és a “vezér” szavára, miszerint: “F!” -- rávágtuk mindannyian, hogy “Té-Cé”!!! -- Igaz, Grezsa Feri? Ez volt az életünk reménye, az életünk értelme…akármi van, akármilyen, de FRADI van, tehát “nagy baj nincs”… Na, tegnap jó nagyot szí­vtunk, de ez az örök szerelem úgysem hagyja az embert meghalni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ