Köszönöm Flóri bá! – riport Nyilasi Tiborral

„…amikor az édesapám kivitt a Népstadionba, jóformán csak azt figyeltem, mit művel a pályán a Császár…” – Nyi­lasi Tibort kérdezni sem kell, csupán kérni, hogy beszéljen Albert Flóriánról. A korábbi ferencvárosi klasszisból ömlik a szó, az egyik percben megmosolyogtatja az embert, hogy aztán a következőben már könnyeket csaljon a szemébe. Az ezüstcipős megemlé­kezése az aranylabdásról.

  • Emlékszik az első találkozásukra?

Hát lehet azt elfelejteni? – kérdezett vissza Nyilasi Ti­bor. – Flóri bá volt a példa­képem, gyakorlatilag miatta kezdtem el futballozni. Amikor az édesapám kivitt a Népstadionba, jóformán csak azt figyeltem, mit művel a pályán a Császár. Elbűvölt azzal, ahogy játszott. Mint minden srác, én is arról ábrándoz­tam, hogy egyszer majd úgy bánok a labdával, ahogyan ő. Nem mintha erre nekem vagy bárki másnak bármi esé­lye lett volna, hiszen Albert Flórián utánozhatatlan volt. Egyedülálló. Szóval, az első találkozás: 1970-ben, még ifistaként kerültem a Fradiba. A régi stadiont már bontogatták, de a Pénzverde felőli főlelátó még úgy-ahogy állt, alatta az öltözőkkel. És egy­szer csak kiléptek a folyosóról a felnőtt csapatjátékosai, köztük Albert Flórián… Az, hogy testközelből láthattam, életre szóló élményt jelentett.

  • Idővel már együtt ké­szülhetett vele. Játszottak is együtt?

Bajnokin, sajnos, nem, edző­mérkőzésen viszont igen, sőt 1975 júniusában, a Vojvodina elleni búcsúmeccsén is pályá­ra léphettem. De már azzal, hogy vele edzhettem, teljesült a gyerekkori vágyam. Elmon­dani sem tudom, mit éreztem akkor, amikor az általam isten­ként tisztelt Flóri bá mellett le­hettem. Azt viszont tudom, mit éreztem hetvennégy március tizenhetedikén, amikor Flóri bá az utolsó NB l-es mérkőzé­sén szerepelt. A befejezés mél­tó volt hozzá: három nullára nyertünk a Zalaegerszeg ellen, az egyik gólt ő szerezte. Én meg álltam a tribünön, és potyogtak a könnyeim, mert tudatosult bennem, hogy holnaptól nem lesz Flóri bá…

  • Azt mindenki tudja, mi­lyen futballista volt Albert Flórián. Ön arról is mesél­het, milyen ember volt.

Az egyik legjobb, akit vala­ha volt szerencsém ismerni. Soha senkit nem bántott, csak a családja és a Ferencváros le­begett a szeme előtt. Remek humora volt, áradt belőle a nyugalom, talán ha kétszer láttam idegesnek. Sokaknak megközelí­thetetlen volt – a varázsa ebben is rejlett. Való igaz, keveseket engedett közel magához, engem ugyanakkor megtisztelt a bizalmával, be­léphettem abba a bűvös kör­be. Ha nagy öröm, netán nagy bánat érte, azt elsősorban a legjobb barátaival, a volt társaival, mindenekelőtt Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal osztotta meg – és időnként ve­lem. Flóri bá éppen olyan volt játékosnak, mint amilyen em­bernek: csodálatos.

  • Flóri báként emlegeti. Nem tegezte?

Érdekes kérdés ez. Hetven­három májusában, a Komló el­leni meccsre felvittek a felnőt­tek közé. Beléptem az öltözőbe, köszöntem egy nagyot, hogy „Jó napot kí­vánok!”, majd meg­álltam. A masszőr karon raga­dott, aztán körbevitt. Páncsics Miklós, Rákosi Gyula, Géczi István magázott, de ahogy Flóri bához értem, úgy üdvözölt, hogy „Szevasz, öregem, tegez­zél csak!” Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok. Hogy én, tizennyolc éves fejjel tegezhetem a gyerekkori bálványomat, a Császárt?! Persze hogy nehe­zen ment. Egy idő után azért eljutottunk odáig, hogy ráállt a szám a tegezésre, és akkor már nem „Jó napot kí­vánok!”-kal, hanem „Szervusz, Flóri bá”-val üdvözöltem. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy ugyanakkora tisztelettel viseltettem iránta, mint az első napon.

  • Ha egyáltalán lehet választani, mit emlí­tene meg a legszebb közös élmé­nyükként?

Boldogság volt minden perc, amit vele tölthettem. Órákig, nem is órákig, napo­kig regélhetnék róla. Mondjuk arról az 1973-as afrikai túrá­ról, amelyre elvittek engem is, afféle inasnak; cipelhettem a bőröndjeiket, vihettem a sze­relésüket, az Elefántcsontpart elleni meccsen még be is szállhattam – nálam boldogabb inast nem hordott hátán a föld! Vagy arról, amikor közösfényképet készí­tettek rólunk:  Flóri bá az Aranylabdát tartot­ta a kezében, én az Ezüstci­pőt. És persze arról is, milyen csodás klubélet volt akkoriban az Üllői úton. Még működött a Fradi-étterem, a mai fiata­lok számára elképzelhetetlen, mi volt ott fél egy és fél kettő között. Tolongott a nép, a szurkolók csak azért jöttek oda, mert tudták, hogy a Császár akkor ebédel. Látni akarták csupán, és ha még egy mondatot el is csí­ptek tőle, minden gondjukat  elfelejtették. És töredelmesen bevallom, olyankor egy kicsit mi is sütkéreztünk a rivaldafényben… Fló­ri bá és a társai mellett váltam igazi fradistává. Ha valakinek, neki szí­vügye volt a Ferencváros. És most a szí­ve vitte el…

  • Tudta, hogy baj van?

Szeptember tizenötödikén, a születésnapja alkal­mából tartott MLSZ ünnepségen, majd este, a Gellért Szállóban is találkoztam vele. A Gellértbe úgy vonult be, mintha nem is hetven-, hanem hat­van-, sőt ötveneszten­dős lenne. Kicsattant az egészségtől, ragyo­gott a boldogságtól. Holott sosem szeret­te, ha széles körben ünnepelik. A Takács Tibor vezette Nagy Béla Hagyományőrző Társaság is csak úgy szer­vezhette meg az összejövete­leket, hogy Flóri bá kikötötte, kizárólag a születése napján lehet őt köszönteni, se előt­te, se utána. Na már most, a legutóbbi alkalommal ott volt szinte mindenki, aki számára fontos volt, Mészöly Kálmán, Dunai Antal, Göröcs János és a többiek jóvoltából két órán keresz­tül csorgott a könnyem a nevetéstől. Akkor bepillantatást nyerhet­tem a magyar labdarú­gás aranykorszakába… Mint hajdanán a pályán, jó volt nézni őt. Semmi jele nem volt annak, hogy probléma lenne az egészségével. Arról sem is tudtam, hogy gond van a szí­vével, és ma sem tudom, mi történt. Próbálom felfogni, hogy nincs már köztünk, de képtelen vagyok rá. Pótolhatatlan ember távozott a körünkből, aki számomra a Fe­rencvárost jelentette. Állí­tom, azzal, hogy az elmúlt években, amikor bizonytalanság övezte a klub jövőjét, s nap mint nap kijárt az Üllői útra, megóvta a Fradit a megszűnéstől. Mert hogy is szűnhetett volna meg a Fradi, amikor Albert Flórián ott ült a nevét viselő stadionban?! És tudja, mi jutott még eszembe?

  • Hallgatom.

Tavaly Varga Zoltánt vesztettük el, most Flóri bát gyászoljuk. Két legendát. Varga Zoltán a pályán hunyt el, Flóri bá pedig mindenszentek előtt. Nem mindennapi labdarúgók voltak, és a távozásuknak is megadták a módját. Ők még ebben is különbek nálunk… Ez vigasztal csupán. Amúgy mérhetetlen fájdalmat, hatalmas űrt érzek. És azt, amit harminchét évvel ezelőtt, a ZTE elleni mérkőzésen. Hogy hiába is szeretném, holnaptól nem lesz Flóri bá…

(Pietsch Tibor, 2011. november 3. Nemzeti Sport)

 

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • ….emberi, sztárallűröktől mentes -- pedig egy sztár beszél másik sztárról / ikonról, legendáról…stb/ -- nyilatkozat :,,…mert tudták, hogy a Császár akkor ebédel….,,. Már -- már poetikus, irodalmi fogalmazás.
    Mindig szeretem hallgatni Nyilasit….
    Ez a nyilatkozat pedig igazi főhajtás a Nagyság előtt. Teszi ezt az, aki szintén letette a voksot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
04.17.17:00, M4 Sport
04.20.20:00, M4 Sport
04.25. 17:00, M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ