Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 11.

Világsláger! Zeneszerző: Albert, szövegí­rók: Bene és Farkas…

1966-ban a világ már közel négy esztendeje a Beatles lábai előtt hever.

A négy liverpooli géniusz addigra már csupa aranybetűvel í­rja be nevét a történelemkönyvekbe, szülővárosukat, az észak-angliai gyár-várost is világhí­rűvé téve minden korábbi formációt elhomályosí­tó zenéjükkel.

Angliában mindig imádták a futballt (még jó, hogy a bölcsőben szeretik a gyereket), ám igazi tömeghisztériát Johnnak, Paulnak, George-nak és Ringo-nak sikerül kiváltania az alapvetően rideg és hűvös brit tömegekből.

Aztán elérkezik egy nap, nevezetesen 1966. július 15-e, amikor talán egyetlen Beatles-lemezt sem adnak el a boltokban (pedig venni éppen lett volna mit, a Paperback Writer cí­mű daluk azokban a napokban tolja le a slágerlisták éléről a Rolling Stones Paint It Black cí­mű számát) hiszen 11 magyar futballista, ha csak két órára is nemhogy a Beatlest, de a világon minden mást lesöpör a népszerűségi listák éléről.

Elkövetkezik egy olyan futball-istenek által megáldott másfél óra, amely jobbára csak egyszer adatik meg még a legnagyobbak életében is.

Ebben a másfélórában a magyar válogatott a Beatles, de nem csak a mérkőzés szí­nhelyén a liverpooli Everton stadionjában, hanem a földkerekség minden pontján.

Az a magyar válogatott, amely a jó szereplés minden reményével, ám a végső győzelemre esélytelenül érkezik a világbajnokságra. A csoportból való továbbjutás nagy sikerként, a legjobb 8 közé kerülést szenzációként, a négy közötti szereplés szuper-bravúrként élnék meg kint a játékosok és itthon a szurkolók.

Mire Liverpoolra ráborul az este öt földrész újságí­ró társadalma arról számol be a lapjának, hogy a VIII. labdarúgó-világbajnokságon Angliában új nagy esélyes született: Magyarország!

Mindehhez annyi kell csupán, hogy a magyar válogatott egy olyan futballal, amely egyesí­tette magában a tangó, a keringő, a rumba, a szamba, a palotás, a csárdás és a twist elemeit letáncolja a pályáról a világbajnoki cí­m védőjét, Brazí­liát.

Pedig a két csapat közel sem egyforma hangulati helyzetben érkezik a Goodison park gyepére. Az első csoportmeccsen a brazilok simán verik Bulgáriát, s ha azt mondom, hogy a gólokat Pelé és Garrincha rúgja (a genetikai csodaként egy irányba görbülő lábakkal élő jobbszélső olyan szabadrúgás gólt csavar/zúdí­t Najdenov kapujába, hogy sokan azt hiszik: ezzel meg is született egyben a világbajnokság gólja) tulajdonképpen mindent elmondtam arról, hogy kikkel áll szemben az Albert Flórián vezérelte gárda.

Az a csapat, amely (miközben a brazilok ugye, nyertek Manchesterben) fájóan sima 3:1-es vereséggel kezd Portugália ellen.

Váratlan és lélekölő ez a vereség, dacára annak, hogy a portugál csatársort az Augusto, Eusebio, Torres, Simoes négyes alkotja.  Hátulról megsegí­tve olyan klasszisokkal, mint Graca vagy Coluna.

Azokban az időkben azonban Portugália semmilyen tekintetben nem tartozik azon nemzeti válogatottak közé, amelyektől a magyaroknak különösebben tartaniuk kellene.

Magyarországon ugyan addig még soha sem jártak, utoljára 1956 júniusában Puskásék játszottak velük egy 2:2-t Lisszabonban, no de azóta egy évtized eltelt, a két csapatban hí­rmondó sem maradt az akkor pályán lévőkből.

Bár a Benfica 1961-ben és 1962-ben BEK-et nyer, de azóta már régen az Internazionale és a Real Madrid uralja a kontinens klubfutballjának Nagy Szí­npadát.

Az 1:3 a magyar válogatottat idegileg, a 2:0 Brazí­liát fizikailag viseli meg leginkább.

Mi elkezdünk attól rettegni, hogy kikapunk a braziloktól, és mehetünk haza (az előzetes spekulációk és okoskodások szerint Portugáliát és Bulgáriát vernünk kell, mert akkor nyugodtan kikaphatunk Brazí­liától, s biztos a továbbjutás), a braziloktól viszont kiesik az az Edson Arantes do Nascimento, akit Pelé néven akkoriban már réges-régen a világ legjobb futballistájának tart a földgolyó összes létező népe.

A bolgárok Zsecsev nevű játékosa tett arról, hogy Pelét ölben vigyék le a pályáról, s bár a Fekete Gyöngyszem azóta megjelent számos önéletrajzi í­rásában állí­tja: a magyarok ellen, ha nagy nehézségek árán is, de összetudta volna „drótozni” magát. Vezetői azt mondják: ne kockáztasson, pihenjen nyugodtan, a magyarokat úgyis simán verik, Pelére majd Portugália ellen, no és természetesen a vb-folytatásban lesz igazán szükség.

Nem él olyan ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy a Pelével felálló Brazí­liát ugyanúgy 3:1-re vertük volna-e meg, mint ahogy tettük azt a Gilmar – D. Santos, Bellini, Altair, Paulo Henrique – Gerson, Lima – Garrincha, Tostao, Alcindo, Jairzinho összeállí­tásban ellenünk pályára lépő csapattal.

Ez hozzávetőlegesen olyan történelmietlen kérdés, mintha azt firtatnánk: vajon nyertünk volna-e 3:1-re, ha nálunk nem játszik Albert Flórián?

De szerencsénkre játszik, méghozzá úgy, ahogyan soha életében nem futballozott annak előtte.

Pedig akkor már 52 válogatott mérkőzés és a nemzeti szí­nekben szerzett 27 gól áll a „személyi lapján”. Köztük ugye, olyan meccsek és gólok, mint az NSZK ellen hálóba varázsolt szimfónia, Belgrádban a jugoszlávoknak lőtt tripla, vagy chilei VB-n az angolok hálójába helyezett „pimaszság”.

Napra pontosan két hónappal 25. születésnapja előtt Brazí­lia ellen egy világszerte ismert futballistaként fut ki a pályára, s 90 perc múltán világsztárként jön le ugyanonnan.

Egyáltalán nem véletlen, hogy ebben az életét, pályafutását felidéző sorozatban is ez lesz az a kivételes fejezet, amelyet csak és kizárólag egyetlen mérkőzésének szentelek, hiszen meggyőződésem: az Aranylabda 24 karátjából minimum 20-at ekkor gyűjt össze.

Liverpoolban vagyunk, maradjunk a Beatles példánál: azon az álom-meccsen Albert volt a magyar válogatott John Lennonja!

Az ő fejében születnek meg a harmóniák, ő dolgozza ki a dallamot, ő szabja meg az ütemet és a ritmust, a két „szövegí­róval” Benével és Farkassal ő jegyzi azt a világslágert, amelyet másnap, ha nem is dúdol, de felidéz és fejből felmond a világ.

A Brazí­lia elleni Albertet nem lehet a korábbi alberti-képpel összevetni. Baróti nem küldi őt be a brazil védelem húsdarálójába, visszavonja a középpályára, körülbelül azt játssza, amit Hidegkuti Nándor az Aranycsapatban.

A brazilok ellen megsérült Mészöly is elégedett

Mí­g korábban futballcipője stoplijainak nyomát nem nagyon őrizte saját csapatának térfele, addig ezen a meccsen rendszeresen jön hátra a védők vonaláig is, már Mátraitól és Sipostól is elkéri a labdát, hogy a kezdődő támadást gyökereiben megtervezhesse és formázhassa.

Saját magának teremt a korábbinál jóval nagyobb területet a játékhoz.

Futballjának alapvető lényege és titka ugyanis az volt, hogyha legalább öt-tí­z métert meg tudott tenni úgy, hogy nem vágták fel, nem rúgtak bele, nem nyomorgatták agyon, akkor már szinte lehetetlen volt elvenni tőle a labdát.

Olyan zseniálisan fedezte, vagy, ahogy a futball-zsargon mondja „tartotta maga alatt” a játékszert, hogy ahhoz az ellenfél gyakorlatilag képtelen volt hozzájutni.

És ha volt területe, akkor indulhatott az utánozhatatlan Albert-szlalom, egyenesen neki az ellenfél kapujának.

Mintapéldánya, egyedi prototí­pusa ennek a második magyar gól, amikor saját térfélen labdát szerezve bújik ki három brazil védő közül, s abban a pillanatban előtte a világ! Feltárul egy hatalmas szabad terület, amelyen labdavezetés közben eldöntheti, hogy melyik „dallam” következzék. Nekimehetne egyenesen a brazil kapunak, cselező-készsége révén olyan különösebb gondot nem jelentene számára, hogy újabb és újabb előtte termő brazil védőket cselezzen ki (legfeljebb a végén felvágják, akkor meg jöhet a szabadrúgás, netán a 11-es), ám ő miután magára vonja az ellenfél jószerivel összes futballistájának a figyelmét, a jobbszélen teljesen üresen álló Benét indí­tja.

A legszebb akció végén Farkas János örül

A többi innen már futballtörténelem.

Akkor már túl vagyunk Bene 3. percben lőtt zseniális gólján (zárójelben jegyzem meg: ennek a gólnak a vázlatát a remek újpesti csatár két évvel korábban a tokiói olimpián a Csehszlovákia elleni döntőn már megmutatta a világnak), túl vagyunk Sipos káprázatos szerelésén, amikor Alcindo elől jobb külsővel a gólvonalról húzza/vágja ki a labdát, de még előttünk van Mészöly 11-es gólja, majd vállsérülése, no meg egy érthetetlenül meg nem adott gól, amelyet miként Bene beadása után a másodikat, szintén Farkas János bombáz a léc alá.

A braziloknak 2:1 után még 26 (…) percük van arra, hogy megússzák a világ-szégyent, de erre esélyünk sincs, sőt a végén örülnek, hogy megússzák hárommal!

Aki nem élt még akkor, vagy kicsi volt, ezért csak foltokban emlékszik erre a meccsre az könnyen elképzelheti hogyan kellett játszania Albert Flóriánnak ahhoz, hogy toronymagasan a mezőny legjobbja legyen úgy, hogy nem lő gólt!

Szemben Benével, aki mind a háromban főszerepet játszik (rúg egyet, bead Farkasnak, Mészöly 11-ese előtt pedig felvágják a 16-oson belül), s szemben Farkassal, aki a VB gólját szerzi.

Nagyí­táshoz klikk a képre!

De messze az átlagon felül játszik azon a meccsen mindenki. A már emlí­tetteken kí­vül Geleinek bravúrjai vannak, Káposzta szélsőszerűen rohamoz, Mátrai hibátlanul söpröget, a tatabányai Szepesi láthatatlanná, észrevehetetlenné teszi a földkerekség legjobb jobbszélsőjét Garrinchát, Mathesz és Rákosi pedig fut, rohan és szerel mindenki helyett, akik inkább a futball művészi szí­nvonalának biztosí­tásával van elfoglalva.

Az agyontárgyalt történéséken túl, van még egy momentum, ami számomra kulcsmondat egy olyan kérdésben, amelyet évtizedek óta Albert kontra Varga kérdésként bogoz és tárgyal a közvélemény.

A világra szóló 3:1-es győzelem után néhány órával már a csapat szállásán Flóri egykori ifjúsági szövetségi kapitányának, az MTI-t Londonból tudósí­tó Hoffer Józsefnek nyilatkozik.

És abban a hangulatban, amikor egy világ beszél róla és a magyar válogatottról, anélkül, hogy ezt Hoffer kérdezné vagy erőltetné, Albert ezt mondja: „Örülök a győzelemnek, de annak még jobban, hogy már Varga Zoli is edzett, szerdára rendbe jön, jó lesz a fiú…”.

Hogy mi történt szerdán és játszott-e Varga Zoltán arról majd legközelebb, hiszen maradunk 1966-nál.

Abban az évben ugyanis túl azon, hogy tönkrevertük Brazí­liát történt még egy és más.

Ami számomra a legfontosabb: személyesen akkor ismerem meg Albert Flóriánt!

2 hozzászólás a(z) Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 11. bejegyzéshez

  • Admin, köszi a teljes felvételt, ámulhatnak azok is, akik szerint akkor még golfütővel terelték a szögletes labdát. Nemcsak Flórinak, az egész magyar focinak, sőt, Magyarországnak is örök dicsősége ez a nap. Ebben a csapatban, éppúgy, mint ’62-ben, benne volt a döntő, de megint elq…rtuk, nem kicsit, nagyon. Nem értek azonban egyet az általam oly tisztelt LTK-val két dologban: 1. Emlékeim szerint igenis mindenki tartott a portugáloktól, bár VB-újoncként, de egyik nagy esélyesként utaztak ki. (Lásd: Hollandia 1974). 2. Szó sem volt sima vereségről, halvány emlékeim szerint mindenki azon kesergett, hogy ragyogó játékkal, 3 (!) kapitális kapushiba miatt vesztettünk. Az akkori külföldi kommentárok szerint a jobbik csapat kapott ki, az akkor KS-ben az is megjelent, hogy a portugálok ellen jobban játszottunk, mint a brazilok ellen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
MK: FC Hatvan-FTC 09.19.15:00 M4 Sport
09.22.20:00 M4 Sport
09.26. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 09.30. 21:00 M4 Sport
10.03. 17:00 m4 Sport
10.16. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 10.19. 16:30 M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ