Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 12.

Császári látogatás a Tizedes utcában…

Apám, tanáremberhez méltó módon, hihetetlen precizitással vezetett naplójának köszönhetően tudom: 1966. december 6-án a körúti Vörös Csillag moziban voltam, ahol a néhány héttel korábban bemutatott Várkonyi Zoltán rendezte film, az „Egy magyar nábob” és a „Kárpáthy Zoltán” forgott egy műsorban.

Tanárember ide, tanárember oda, apám azért annyira nem volt pedáns, vagy szigorú, hogy az akkor már 16 és fél éves fiának minden napját és programját í­rásban nyomon kövesse, mi több a naplójában is rögzí­tse, ám egy, erre a napra szánt másik beí­rásából tudom, hogy én speciel moziban voltam…

Vannak pillanatok, amelyeket egy életre megőriz az ember, és hordozza magával haláláig, mint egy anyajegyet.

Számomra egy ilyen „anyajegy”, amikor a mozi után gimnáziumi szerelmemmel beültünk a Vörös Csillaggal szemben üzemelő Erzsébet sörözőbe. Nem azért, hogy „sörözzünk”, hanem azért, mert onnan akartam hazatelefonálni, hogy megvagyok, nyugi, jó volt a film, nemsokára jövök.

Ha lett volna tantuszom (hogy mi volt a tantusz, annak lényegét és jelentőségét leí­rni sajnálatos módon nincs terjedelem jelen sorozat keretein belül, pedig megérné) akkor a körúti telefonfülkék egyikéből „szólok haza”. De miután nem volt, maradt az Erzsébet söröző, mint lehetőség.  Hátha az üzletvezetőnek is van egy kamasz fia, s ő is örülne, ha a srác tudósí­taná arról, hogy éppen merre jár.

A telefont otthon anyám vette fel.

Rutinosan végig hallgatta friss helyzetjelentésemet, majd a végén, mint valami egészen jelentéktelen, igazán elhanyagolható eseményt megemlí­tette: „Jól van, maradj nyugodtan, de megjegyzem, apád a dolgozószobájában az Albert Flórival beszélget…”.

Hogy a fizika minden addig ismert szabályát és törvényét felrúgva hogyan tudtam 5 perc alatt megtenni a Nagykörút – Tizedes utca közötti meglehetősen jelentős távolságot, azt nem tudom, a lényeg: sikerült.

Ott álltam a dolgozószoba ajtajában, velem szemben apám és Albert Flórián!

Ez, akkor, 1966 decemberében egy futballimádó srác számára hozzávetőlegesen olyan esemény volt, mintha a faluvégi kis kápolnában egyszer már ministránskodó kissrácot otthon a Pápa várja és éppen az édesapjával miseborozik.

Pedig, akár még azt is mondhattam volna az apámmal javában fröccsöző (ebből azonnal felmértem, a helyzetet, miszerint kettőjük között teljes a nézetazonosság) Császárnak, hogy „Tiszteletem kolléga úr, én is a Fradiban játszom, én is center vagyok, s bizony meglehetősen szép számmal szoktam a kölyökben meg az ifiben gólokat rugdosni…!” Ám, nemhogy ilyen penetráns szemtelenség nem jött ki a számon, de egy árva hang sem. Csak álltam az ajtóban sóbálvánnyá változva, mint Lót felesége a Bibliában, átkozva magamban az összes nábobot és az összes Kárpáthy Zoltánt, hogy a beszélgetés eddigi részéről lemaradtam.

Azóta már pontosan tudom: az igazán nagyformátumú egyéniségeknek nincs szükségük arra, hogy órákig tartó szófűzérekkel untassák egymást.

Létezik egy szint, amelyen két ember öt, legfeljebb tí­z mondatból megérti egymást.

Minden további közös tettük, cselekedetük, teljesí­tményük és eredményük ennek az öt-tí­z mondatnak a következménye.

Sem előtte, sem azóta nem tapasztaltam hasonlót, hogy két egymást addig csak felületesen ismerő ember olyan harmóniában találjon egymásra, ahogyan az közöttük történt.

Pedig (és ezt már, mint fültanú mondhatom) egyik fél részéről sem az aranyoskodás, a „tüntessem fel magam a lehető legjobb szí­nben” szándék jellemezte diskurzusukat.

Két ősfradistáról volt szó, akiknek az 1899-es dátum, a zöld és a fehér szí­n, az Üllői úti pálya, a klub-cí­merben egymásba fonódó három E-betű a szí­vébe, a lelkébe, a bőrébe égett, azt onnan soha, senki semmilyen eszközzel vagy vegyszerrel el nem távolí­thatta.

Apám kerek-perec megmondta Flórinak: tőle semmilyen kivételezésre, ajnározásra ne számí­tson, sőt, í­gérheti, hogy mindig vele szemben lesz a legszigorúbb és a legkeményebb. Nem vitatja a zsenialitását, elismeri azt is, hogy mint a csapat messze legjobbjának lehetnek bizonyos kiváltságai, hiszen az ő játékos korában is többet engedhetett meg magának Sárosi doktor, mint mondjuk a Kéri Karcsi, ám ha a többiek azt látják, hogy „na, az új edzőnek is az Albert dirigál…”, akkor a csata el van vesztve, pedig még el sem kezdődött.

(fotó: Labdarúgás)

Világossá tette: edzésmunkában nem ismer tréfát, nála a legjobbaknak is vért kell izzadniuk, a bajnokság megnyerését a minimumnak tartja, de bí­zzon benne, pontosan fogja tudni, hogy mennyi futásra van szüksége Albert Flóriánnak és mennyire Karábának vagy Szűcs Lajosnak.

Flóri arra kérte apámat, hogy be ne dőljön már azoknak a szóbeszédeknek, miszerint ő két kanállal eszi az edzőket a Fradiban, amit nagy előszeretettel terjesztenek róla.  1958 óta összesen három edzője volt, Tátrai Sándor kétszer is, Vilezsál Oszkár 10 mérkőzésen át, és Mészáros József.

Tátrai Sanyi bácsit tiszteli, becsüli, hiszen ő volt az, aki először az NB I-es csapatba állí­totta, soha egy félhangos szó el nem hangzott közöttük. Vilezsál játékostársból lett amolyan kisegí­tő, átmeneti, beugró edző, inkább segí­tették őt a játékosok, mint vitájuk lett volna vele. Mészáros Dodó bácsival pedig bajnoki cí­mek és a VVK-győzelem felülmúlhatatlan élménye köti össze. Hogy gondolhatja bárki, hogy a leváltásában és a távozásában neki szerepe lehetett volna.

Ő ”a Karcsi bácsitól” csak azt kéri: legyen következetes, tegyen rendet az öltözőben, mindenki indulhasson tiszta lappal, azt pedig, hogy Albert – Varga ellentét létezne, még akkor se higgye el, ha ezt maga Albert Flórián vagy Varga Zoltán mondja neki.

Láttam apámon a rá jellemző cinikus fél-mosolyt, tudtam, neki ilyen leckét adni körülbelül olyan nehézségi fokkal bí­ró feladat, mintha valaki arra próbálná rávenni, hogy igyon meg még egy kisfröccsöt.

Anélkül, hogy kérte volna Flóri rövid, de nagyon szakszerű (még jó…) jellemzést adott minden játékosról, aki az első csapat összeállí­tása szempontjából szóba jöhet, s volt annyira úriember, hogy mindenkiről (mondom: mindenkiről…) a lehető legjobbakat mondta.

Apám nem is hagyta ki a ziccert (nem lett volna rá jellemző), s a monológ végén megjegyezte:

– Húszan mégsem kezdhetünk, Flórikám…, de pontosan láttam rajta, magában mélyen elraktározta Flóri „bizonyí­tványosztását”.

„Flóri, ha tudnád, hogy mi vár rátok…”- gondoltam magamban, szólni azonban nem mertem, mert még kiküldenek a szobából.

Albert Flórián és dr. Lakat Károly paktuma ezen a december eleji napon egy háromórás beszélgetés keretén belül egy életre megköttetett.

Két ember ilyen hibátlan egymásra találására csak nő és férfi vonatkozásában tudnék illusztratí­v példát mondani, no de ebben az esetben egy alig több mint 25 éves középcsatár és egy 46 esztendős futballedző, azaz, két férfiember „vérszerződéséről” volt szó.

Ott, abban a szobában egyikük sem gondolta, hogy ez a paktum az elkövetkezendő két és fél esztendőre egy vadonatúj, az addigival össze sem hasonlí­tható Albert Flóriánt szül, s apámból is kihoz olyan edzői és emberi megoldásokat, amelyek Albert személye nélkül soha nem kerültek volna felszí­nre.

Pedig, hogy Flóri mit kapott apámtól zrikában, cukkolásban, néha kifejezetten kemény bí­rálatban, sőt esetenként szidásban is az elkövetkezendő években, arról fejezeteket lehetne í­rni a „Futball krimik a futball öltözőkben” cí­mű egyelőre még csak a képzeletben létező könyvben.

Két parádés bajnoki cí­m (1967, 1968), felejthetetlen, többször telt házas Népstadion-béli mérkőzések, emlékezetes kupa-találkozók, egy VVK-döntő kí­séri közös munkálkodásukat. Flóri apám edzősége alatt kapja meg az Aranylabdát, akkor utazik futballsulit tartani Brazí­liába, lesz az Év Játékosa és akkor hí­vják meg a Világválogatottba.

Mindkettőjük karrierjére (apám esetében ezúttal elsősorban a Ferencvárosnál eltöltött edzői éveire gondolok) alapvető kihatással van 1969. június 15-e, amikor a Dánia – Magyarország Eb-selejtezőn Engedahl rázuhan Flóri lábára, s abban a lábban bizony recseg, ropog, húzódik és szakad minden, ami recseghet, ropoghat, húzódhat és elszakadhat.

Varga Zoli már régen valahol messze jár, Flórinak gyakrabban Branikovits, ritkábban Németh Miklós az éktársa, s bár a sérülés pillanatában a Fradi még egyáltalán nem esélytelen arra, hogy zsinórban harmadszor is bajnok legyen, már érezni: nélküle a zöld-fehérek nem fogják tudni tartani a tempót a fantasztikus formát futó Újpesti Dózsával.

De hol vagyunk még ettől, egyelőre 1966. december hatodikánál tartunk, s pontosan emlékszem: amikor Flóri elköszönt, apám (mert ilyen egy igazán jó apa) nekem engedte át azt a tisztet, hogy az utcáig elkí­sérjem.

Hogy a lépéseimet már a lépcsőházban megpróbáltam az övéhez igazí­tani a legkevesebb, sokkal fontosabb, hogy a búcsú előtti pillanatban összeszedtem minden bátorságomat (tudtam, ilyen alkalom erre a témára nem lesz több) s „vallani” kezdtem:

– Tudod, Flóri, mi vasárnap az ifi III-mal a Középületépí­tők ellen játszunk. Csak az a kérdés, hogy 8:0 vagy 9:0 lesz-e a vége, annyival jobbak vagyunk. A Vágvölgyi Misivel már a bajnokság eleje óta tervezzük, ha egy ilyen sokgólos, már biztosan megnyert meccsen, ha a vége felé 11-eshez jutunk, akkor valamelyikünk nekifut, egy kicsit előrepöcköli a labdát, a másik meg berohan a 16-oson kí­vülről és belövi… Csak azon megy a vita, hogy melyikünk legyen a pöccintő és melyikünk, aki berúgja. Szerinted, megcsináljuk?

Amí­g élek nem felejtem el az arcát, minden kérdésre fel volt készülve, de erre biztos, hogy nem.

– Meg ne próbáljátok! Ezt még mi sem csináltuk meg soha az ifiben, pedig hidd el, hogy eszünkbe jutott… Nem szabad! Egyrészt az ellenfél lebecsülése, meg aztán mi van, ha kimarad… – mondta és elbúcsúztunk.

így ért véget a császári látogatás a Tizedes utcában, amelyről apám 1966-os naplójában a december 6-i naphoz ennyit jegyzett be: „Albert F. nálunk!”.

Vasárnap a hátsó földesen úgy tí­z perccel a befejezés előtt 5:1-re vezettünk, amikor Misi összehozta a 11-est.

Nagymester volt ebben, zseniálisan tudott bedőlni a védő lába elé.

Tudtam: eljött a végzetes pillanat.

– Na? Megcsináljuk? – kérdezte Misi, miközben mindenki a bí­ró sí­pszavára várt.

– Rúgd be! – hadartam gyorsan és már indultam is a felezővonal felé.

– Miért? Mi történt? – szólt utánam.

– Mert a Flóri azt mondta!

– Az más! Akkor ne… – mondta, majd nekifutott a labdának és irgalmatlan erővel bevágta a jobb felsőbe…

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Tisztelt Lakat Úr ! Köszönöm ezt a csodálatos megemlékezést ! Élvezettel és meghatódva hallgattam. Nekem -- koromnál fogva -- Nyilasi Tibiéktől kezdődött a “Fradi-időszámí­tásom”, de a nagypapám mellett Nagy Béla és Ön tudott elrepí­teni abba a korszakba, amelyet szí­vesen megtapasztaltam volna (Fradi-szempontból).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
EL-csoportkör 09.30. 21:00 M4 Sport
10.03. 17:00 m4 Sport
10.16. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 10.19. 16:30 M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ