Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 14.

Egy hiányzó Aranylabda és egy hiányzó képaláí­rás…

Még a legsikeresebb emberek életében is ritka az olyan, hogy eljön egy év, amikor csillagról csillagra lépdelve járják az útjukat.

Ilyen esztendő volt Albert Flórián életében 1967.

Formabontó módon, kezdjük a legvégén.

A Képes Sport 1967-et egy olyan cí­mlappal zárja, amely, hogy egyáltalán elkészüljön, mi több az akkoriban hihetetlen rangnak és tekintélynek örvendő sport hetilap ezzel a felvétellel kí­nálja magát az olvasóknak, s egyben búcsúztassa az évet, ahhoz a főszereplőnek Albert Flóriánnak kellett lenni!

Maga a fotó és annak cí­mlapra kerülése szinte megszámlálhatatlan szempontból kordokumentum.

Túl azon, hogy akkoriban az olyan teljes mértékben a magánszféra körébe sorolható esemény, mint egy gyermek születése nem tartozott a széles körben, a sajtó által ilyen artisztikus módon publikálandó események közé (kiváltképp nem úgy, hogy a kép a kórházi ágyat körül állva mutassa a családot), ha a szerkesztőknek van idejük, türelmük (vagy lehetőségük?) csak 12 napot várni, akkor olyan cí­mlap-fotót készí­thettek volna, mint sem addig, sem azóta soha, senki.

A soha el nem készült képet ugyanis egy olyan ékszer dí­szí­thette volna, amellyel Magyarország történetében csak egyetlen család büszkélkedhet: az Aranylabda!

Természetesen nem Flóri szorongatta volna a kezében azt a nagybecsű labdát, hiszen annak átvételére, csak 1968 májusában, a Gundel étteremben került sor, de azért magáról az Aranylabdáról már volt fotó a szerkesztőségben, s az nagyon is elfért volna valahol a cí­mlapon.

Mondjuk egy ilyen cí­mmel: Alberték karácsonya: + 1 fő meg egy Aranylabda!

A Képes Sport szerkesztői azonban, mint az a cí­mlapra nyomott dátumból is leolvasható úgynevezett összevont év végi számot (51.-52.) készí­tettek, s í­gy lemaradtak a világszenzációról.

Alberték életében persze önmagában a kis Flóri megszületése már felért egy „aranylabdával”, hiszen a kislány (Magdi) után a fiú utód is megérkezett a családba, az esély tehát 1967. december 12-e után megteremtődött arra, hogy egyszer, valamikor majd egy „kis császára” is legyen a Ferencvárosnak.

Irén asszony arcán is látható a földöntúli boldogság, Flóri pedig úgy néz a fotós felé, mint aki éppen most lőtte be élete legnagyobb gólját.

Hiszik, nem hiszik: a nevek felsorolásának esetünkben komoly oka van.

Hogy magán a cí­moldalon egyetlen sor nem utal arra kik is szerepelnek a képen, először még betudtam annak, hogy az akkori kollégák ama (máig gyakorlatnak mondható) megoldást választották, hogy majd a belső oldalak egyikén, egy külön cikkben, vagy egy még több felvételt tartalmazó képriportban úgyis minden kiderül és mindenki megneveztetik. Jelesül, hogy Albert Flóriánnak a Ferencváros sokszoros válogatott csatárának, az 1966-os világbajnokság egyik hősének, a VVK-győztes zöld-fehérek csillagának 1967. december 12-én Flórián nevű fiúgyermeke született. Ám, hiába lapoztam végig vagy hússzor a teljes lapszámot, a cí­moldal semmiféle szöveges információt nem tartalmazó családi fotóján kí­vül egy árva szó nem szerepel arról, hogy kikkel és mi történt, ami minden terjedelmes tanulmánynál erőteljesebben üzeni: milyen (futball) korban éltünk akkoriban.

Mákszemnyi kétségem sincs afelől (sőt megerősí­tem), hogy annak az olvasónak, aki 1967. december 19-én az újságosoknál megvásárolta a Képes Sportnak az ünnepi számát, nem volt szüksége az égvilágon semmilyen úgynevezett plusz-információra.

Azokban az időkben Albert Flóriánról nem kellett betűkkel is leí­rni, hogy ő bizony nem más, mint Albert Flórián.

Tudta azt mindenki akkoriban Battonyától Nemesmedvesig, Vlagyivosztoktól Lisszabonig.

Az utókorra meg ugyan kinek volt ideje gondolni azokban a lapzárta előtti, Karácsony közeli pillanatokban?

2011-ben, persze már húsz-harminc millió forintról is döntő kví­zjáték csúcskérdése lehetne ez a fotó. Többen buknának el rajta, mint ahányan tudnák a helyes választ, hiszen a mai fiatalok már egészen mások, mint voltak azok, akikről éppen ebben az esztendőben forgatta Banovich Tamás mára kultikussá lett moziját „Ezek a fiatalok” cí­mmel, főszerepeiben az Illés, a Metró, az Omega együttes tagjaival, Koncz Zsuzsával, Kosztolányi Balázzsal  (a „Hogy állunk fiatalember” cí­mű szintén nagy emlékű  film főszereplőjével) Kállai Ferenccel, Berek Katival, Őze Lajossal, s benne vagy kéttucatnyi slágerrel.

De az év végéről ugorjunk vissza az év elejére, hiszen 1967 nemcsak káprázatosan végződött, de ugyanolyan varázslatosan is kezdődött Albert Flórián számára.

Sokan mind a mai napig azt hiszik, sőt, jó néhány visszaemlékezésnek szánt í­rásban is olvastam, hogy Albertet, az Aranylabdást milyen nagy ovációval fogadták Brazí­liában… Ez csak azért sántí­t picit, mert az Aranylabda elnyeréséig akkor még 11 és fél hónap hátra volt! Az már sokkal közelebb jár az igazsághoz, sőt, egészen biztos, hogy az 1966-os brazilok elleni álomjátéka volt az oka a meghí­vásnak; hogy a futball egyik őshazájában úgy érezték nem árt, ha valaki futball-leckéket ad számukra annak az országnak a válogatottjából, amely 3:1-re verte őket Liverpoolban a világbajnokságon.

Tényszerű: a Flamengo elnöke, bizonyos Fernando Vieri Budapestre utazott „Albert ügyben”, s már azzal boldog lett volna, ha elfogadják javaslatát, miszerint a Fradi egy évre adja kölcsön a brazil klubnak Flóriánt.

Erről sem lehetett szó, í­gy esett, hogy végül a Flamengo közel két hetes vendégjátékra, amolyan vendég-professzornak hí­vta meg Flórit, aki a feleséget is magával vitte a nagy útra. Kislányukat is vitték volna (a meghí­vás a teljes családnak szólt), de illetékes helyen úgy döntöttek, biztos, ami biztos, Magdika maradjon itthon, mert akkor mindenképpen garantált, hogy a szülők is hazatérnek…

Mentek hát ketten. Hogy ne mentek volna, ez volt az igazi nászútjuk, hiszen a futball-naptár korábban, mondjuk a normális nászút időben ilyet nem tett lehetővé, az esküvő (1963. november 30) után néhány nappal az újdonsült férj már indult is a Fradival egy angliai túrára.

Később a Labdarúgás hasábjain hősünk „A Flamengo játékosa voltam” cí­mmel cikksorozatban számol be a Rióban töltött napokról. Az edzésekről, amelyeken részt vett, s arról a másfél meccsről, amikor a Flamengo 9-es számú mezét viselte (kevesen tudják, de Alberték korában nem a 10-es, hanem a 9-es számú mez számí­tott a mezek mezének), no meg arról az elképesztő tiszteletről is, amellyel a brazilok a magyar futballról, mindenekelőtt az őket verő 11-ről beszéltek.

Elképesztő felhajtást kerekí­tettek köré a vendéglátók. Futószalagon adta a rádió és televí­ziós interjúkat, minden játékos vele akart párban lenni az edzésen, mindenki vele szeretett volna közös képet csináltatni. A legjellemzőbb azonban az As nevű helyi sportlap riportjának a cí­me volt: „Albert játéka láttán most értettük meg igazán miért vesztettünk a magyarok ellen 3:1-re…”.

A két meccsből egyébként azért lett csak másfél, mert a Vasco de Gama elleni visszavágón (két kinti meccsét egyaránt ellenük játszotta a Flamengo, a középcsatár posztján Albert Flóriánnal) egy órányi játék után egyik pillanatról a másikra lehí­vták a pályáról, mert valaki rosszul számolta ki a programot, s kiderült, ha végig játssza a meccset lekésik a hazafelé induló gépet.

így időben értek ki ugyan a repülőtérre, az viszont már a sors rút fintora, hogy a Varig járat – három órás késéssel indult csak el Európa felé.

Lisszabonban szálltak át a Budapestre tartó gépre, ám ott is hatalmas tömeg várta a magyarok sztárját. Mindjárt meg is kérték: ha teheti, maradjon, mert az egyik leghí­resebb portugál futballista, Graca (játszott ellenünk az 1966-os világbajnokságon) megvakult, s az ő megsegí­tésére szerveznek éppen jótékonysági mérkőzést, amelynek Albert Flórián lehetne az egyik sztárfellépője.

Szí­ve szerint, persze, hogy maradt volna.

Nincs ember, aki egy ilyen invitálásnak ellent tud állni, de 1967-ben nem olyan időket éltünk, hogy az ember „csakúgy ottmaradt” egy európai városban, ha erre itthonról nem volt külön engedélye.

Gyors telefonálgatás kezdődött Lisszabon és Budapest között. Flóri minden ismeretségét és kapcsolatát mozgósí­totta, hogy Graca érdekében maradhasson.  De miután itthon a döntés sehogy sem akart megszületni, nekik meg indulniuk kellett, csak saját felelősségére vállalhatta volna, hogy mégis ott marad a jótékonysági meccsre.

Nem maradt.

S, igaza volt!

1967-ben ezt még egy Albert Flóriánnak sem lehetett megkockáztatni!

Már a riói útját is komoly támadások kí­sérték  („Hogy képzeli ez az Albert, hogy amí­g minden NB I-es játékos itthon alapoz a csapatával, ő elmegy Rióba szórakozni”), az új edző (jelesül édesapám) volt az, aki azt mondta: „Ha valakit a brazilok futball-tanárnak hí­vnak, akkor azon nem vacillálni, meg morfondí­rozni kell, hanem azonnal elindulni Rió felé. Nincs az az alapozás, amely egy ilyen meghí­vást felülí­rhatna!”.

Márpedig, hogy Flóri mit úszott meg azzal, hogy a Népligetben, a Szabadság-hegyen és a Népstadiont körülvevő betonúton végzett végelláthatatlan futások helyett a Flamengonál „szambázhatott”, azt ő tudta a legjobban.

Géczi Pista, Novák Dezső, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula és a többi itthon maradt fradista a mai napig emlegeti azt a bizonyos 1967-es januári alapozást, amelyen az új edző olyan elképesztő munkát végeztetett el velük, ami nemhogy a Fradinak, de a teljes akkori NB I-nek is elég lett volna.

„A Flóri már régen nem élne…” – mondták egy-egy tréning után az öltözőben egymásnak a játékosok, de egyben nagyon is várták vissza, hiszen pontosan tudták, hogy nincs királyság király, akarom mondani császárság Császár nélkül.

Márpedig a Fradi nagy esztendőre készült, szerette volna valahogy megtörni a Vasas akkoriban megtörhetetlennek látszó uralmát.

Mészölyék olyan bajnokságot nyertek 1966-ban, amely megismételhetetlennek, utánozhatatlannak látszott. Nem volt ember az országban (még a legvéresebb szájú, legelfogultabb fradisták közül sem), aki reális esélyt adott volna a Fradinak a bajnoki cí­m megszerzésére.

Aztán Flóri is megérkezett, a korra jellemző módon a pénzügyi szerveket nem az érkezése, hanem új autójának a pénzügyi fedezete érdekelte leginkább. De aztán ez is rendeződött, mint ahogy maradt még neki is néhány tucat kilométer az alapozás alatt teljesí­tendő futásokból.

Aztán elkezdődött a csillagjárás, az a bizonyos fentebb már emlegetett lépdelés, egyik csillagról a másikra.

Mert nemcsak Albert Flóriánnak, hanem a Ferencvárosnak a történelemkönyvébe is gyémántbetűkből í­rt fejezetként került be ez a 12 hónap.

A brazí­liai utazás és az év végi Képes Sport cí­mlap, valamint az Aranylabda megnyerése között volt ugyanis 10 olyan hónap, amikor a Ferencváros nevétől túl volt hangos az ország.

Minden idők legjobb Ferencvárosának, legparádésabb bajnoksága kezdődött!

A főszerepben természetesen Albert Flóriánnal.

Még jó, mégis csak ő volt a Császár!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
EL-csoportkör 09.30. 21:00 M4 Sport
10.03. 17:00 m4 Sport
10.16. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 10.19. 16:30 M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ