Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 5.

Annyi gólt rúgott, ahány különvonat indult Dorogra

Az NSZK elleni győzelem, s benne az Albert-féle álomgól egyszer és mindenkorra lezárja azt a vitát, hogy akár a Ferencvárosnak, akár a válogatottnak lehet e más a középcsatára az elkövetkezendő évtizedekben, mint az Üllői úti zöldek 1960 elejére már konkrét sztárstátusba emelkedett centere.

A sztár szó használatától ugyan úgy rettegett a kor sajtója, ahogy Flóritól reszkettek a bekkek (talán az operettprimadonna, Honthy Hanna volt az egyetlen, akinek emlí­tésekor egyszer- egyszer használták a mára kí­méletlenül lejáratott, agyonkoptatott, jelentéstartalmától tökéletesen megfosztott kifejezést), pedig „hollywoodi í­z” ide, „nyugati fertő” oda, ha valaki, akkor ő valóban a kor legfénylőbb csillagai közé futballozta magát.

Akkoriban még meg volt a sportlapoknak az a jó szokásuk, hogy számaikban nyomtatásban válaszoltak az olvasók leveleire. A Képest Sport eme rovatának, a frappánsnak igazán nem mondható POSTA cí­met választotta. 1960 januárjában a hajdúszoboszlói illetőségű Seres Sándor például ezt a választ kapta a lapban újra ugyan soha le nem í­rt, ám a válaszból tökéletesen kikövetkeztethető kérdésére:

„Albert az MTI sportosztályának az újságí­ró gyakornoka. Az NSZK ellen pályára lépett csapat összeállí­tásában teljes mértékben egyetértünk Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal. A Vasas szakvezetése nyilván jobban tudja, mint mi, hogy mikor kit állí­tson a csapatba…”

Seres úr három kérdéséből, számunkra az első válasz az igazán fontos: Flóri az érettségi sikeres letétele után újságí­ró lett, legalábbis annak készült.

A történet úgy lesz kerek, ha elmondjuk: az MLSZ akkori elnöke, Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója, az ifjúsági válogatott edzője Hoffer József pedig a hí­rügynökség sportosztályának vezetője volt. Flóri az ifik között már az UEFA tornát is megjárta akkor Hoffer irányí­tása alatt (Barcs meg nyilván személyesen gratulált neki az öltözőben a legendás 4:3 után) í­gy nem az utcáról bekopogtatva kellett az MTI-nél jelentkeznie.

Az MTI-nek akkor (és még utána is évtizedeken át) óriási szakmai rangja, hitele és presztí­zse volt.  A legkülönbözőbb orgánumok igazán jelentős, fajsúlyos témákban saját hí­rekkel jószerivel csak nagyon elvétve és nagyon óvatosan jelentkez(het)tek. A gyakorlatból tudom: a Népsport labdarugó rovatának gyakornoka, majd munkatársaként hiába tudtam egy sereg hí­rt első kézből és többnyire bombabiztosan, amí­g azt a hí­rt az MTI ki nem adta, „saját szakállra” biztos, hogy nem tehettem (tehettük) a lapba.

Tudom, mindez a jelen sajtóján nevelkedve, azt  figyelve és ismerve a fiatalabb korosztály számára hihetetlennek tűnik, hiszen napjainkban már akkor hí­rként jelenik meg valami, amikor a hí­r szereplőinek még halvány fogalmuk sincs róla, hogy ők a hí­rben megfogalmazottakat fogják csinálni, velük ez meg az fog történni. De tény: 1974-ben például apám egy csendes kora délutánon hiába í­rta alá edzői szerződését a lakásunkon a szemem láttára a Bp. Honvédhoz, én, a Népsport labdarúgó rovatának munkatársa erről nem tudósí­thattam azonnal a lapomat (pedig ez akkor igenis hí­r volt, nem is akármilyen), hanem szépen megvártuk a másnapot, kibekkeltük, amí­g az MTI „kiadja”, s akkor már megjelenhetett. Minimum másfél nappal a történés után.

Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmesélni, hogy a tisztelt olvasó érezze, lássa: Flóri az egyik legfrekventáltabb szakmai műhelybe került. Hoffer Józsi bácsi mellett olyan legendás újságí­rók avatták a szakma titkába, mint Boskovics Jenő, Végh Gyula, Kozák Mihály, vagy a remek humorú Morvay Tihamér.

Megjelenése, alapvetően udvarias, mindig, mindenkivel tisztelettudó magatartása, kulturált fogalmazási stí­lusa, olvasottsága és a sport iránti rajongása (kevesen tudják, de közel sem volt szakbarbárnak mondható, nem nagyon rendezhettek olyan kézilabda, kosárlabda, jégkorong vagy bokszmérkőzést, amelyen ha éppen nem volt meccse, ne jelent volna meg a lelátón) szinte minden tekintetben alkalmassá tette őt arra, hogy a (sport)zsurnalisztikával próbálkozzon.

Mégsem lett belőle később újságí­ró, pedig a hí­rügynökségi munka mellett sok cikke jelent meg a Magyar Ifjúságban, és a Labdarúgásban is.

A két életforma a kötelezettségek tekintetében nem volt összeegyeztethető.

Az akkoriban 19 és fél éves Albert Flóriánnak a futballpályán volt rengeteg dolga. A Fradiból akkor már kihagyhatatlan, az A válogatottból szintén, de ott van még az év nagy feladata a római olimpia is, ahová (elsősorban Albert és Göröcs remeklésének köszönhetően) kijut a magyar válogatott, s amelynek akkoriban összehasonlí­thatatlanul nagyobb rangja, súlya és jelentősége volt a magyar futball életében, mint napjainkban.

Albert nagyszerű fejesgólja a 7:1-es Ferencváros – Dorog mérkőzésen (fotó: Labdarúgás)

A bajnoki meccseken akkor áll rá arra a menetre, hogy kettesével, hármasával, esetenként négyesével rúgja a gólokat.  Egy Dorog elleni bajnoki például éppen négyet szerez a Fradi által rúgott hétből(…), pontosan annyit ahány különvonatot indí­t a mérkőzés reggelén a MÁV a ferencvárosi szurkolók szállí­tása okán a mérkőzés szí­nhelyére!

Nyugodtan szerepet kaphatna az azokban a napokban bemutatott „Két emelet boldogság” cí­mű (mára szintén klasszikussá nemesedett) Herskó János rendezte filmben, hiszen ha valakinek, akkor neki tényleg csupa boldogság az élete.

Abból a filmből kimarad, í­rnak viszont róla (szintén a Képes Sportban) egy Flórián cí­met viselő apró szösszenetet, amely mindennél többet mesél:

„Flórián… és ha jelző is kell a neve mellé, ám tessék válogatni: Flórián a fantasztikus, Flórián a félelmetes, Flórián a frenetikus…”

Ennyi.

Egy szóval se több, se kevesebb, de azt hiszem, mindent elmond arról, hogy milyen volt a helyzete és a megí­télése annak a fiatalembernek, akit nem is olyan régen az a bizonyos Füles Jóska még úgy könyörgött le magával a Fradi toborzójára.

Az 1960-as olimpia azért volt nagyon fontos a magyar futball számára, mert 1952-ben Helsinkiben ugye mi nyertünk, 1954-ben aztán elveszí­tettük a világbajnoki döntőt, 1956-ban a mai napig tényszerűen és hitelesen meg nem magyarázott okokból nem küldtünk csapatot Melbourne-be, az 1958-as világbajnokság pedig (többek között a walesi center John Charles és egy balszélső, bizonyos Allchurch miatt) meglehetősen szégyenteljesre sikeredett.

Barátságos meccseken ugyan már vertünk szinte mindenkit, aki szembe jött. 1960-ban például Angliát 2:0-ra. Góllövő: Albert (2). 92 000 néző volt a Népstadionban (a feljegyzések szerint 70 000 pohár ásványví­z, 20 000 pohár málnaszörp, 20 000 üveg sör, 8 000 adag fagylalt, 4 000 szendvics, 2 800 pogácsa és 6 000 nápolyi fogyott a másfél óra alatt), de miután a berni vb-döntőt sikerült abszolút kudarcként megélni, aranyunk 1952 óta bizony nem volt.

Az 1958-as svédországi világbajnokságon szerepelt játékosok az olimpián nem vehettek részt, í­gy az ötkarikás futballtorna az úgynevezett új generáció első, igazán nagy, tétre menő próbatétele volt. Az Egység ktsz-ben el is készültek a kétgombos, szilvakék zakóból, világosszürke, könnyű, nyári, tropikál anyagból varrt nadrágból álló olimpiai formaruhák. Ám hiába voltunk roppant elegánsak, az első meccsen egy világ ámulatára csak 2:1-re vertük a futballal bizony akkoriban még csak alapszinten ismerkedő Indiát. Peru aztán már kapott egy hatost (szövetségi kapitányuk Orth György volt) a franciákat (…) 7:0-ra végeztük ki, s amikor már mindenki borí­tékolta, hogy 1952-höz hasonlóan Rómában is Magyarország-Jugoszlávia olimpiai bajnoki döntő lesz, jöttek a dánok, s simán kikaptunk tőlük 2:0-ra. Ráadásul úgy, hogy a mezőny legjobbja a magyar kapus, az újpesti Török Gábor volt!

A bronzért játszottunk a házigazda olaszokkal, s a Török – Várhidi, Solymosi, Dalnoki – Kovács III., Dudás – Sátori, Göröcs, Albert, Orosz, Dunai I. János összeállí­tású csapat 2:1-re nyert a többek között Trapattonival, Riverával, Burgnichhal, Bulgarellivel felálló azzurik ellen. Éremmel jöttünk haza, de kiváltképp az a blama, hogy „egy dán” válogatottól ki tudtunk kapni, nem tette a tornát a számunkra sikertörténetté.

A legnagyobb eredmény, amit elmondhattunk az volt, hogy az angol sajtóban bizonyos Willy Meisl (az osztrákok legendás futball-vezérének Hugo Meisl-nek Londonban élő fivére) í­gy í­rt: „A római olimpián a magyarok Albert Flórián és Göröcs János személyében megtalálták a Puskás-Kocsis kettős méltó utódját!”.

A két zseniális magyar futballista további pályafutásának ismeretében mindenki döntse el saját maga, hogy a derék zsurnaliszta túlzott e vagy sem, neki akkor és ott mindenesetre ez volt a véleménye.

A magyar nép a hat római olimpiai bajnokot ünnepelte. Ma már jószerivel elképzelhetetlennek hangzik, de í­gy történt: még Ruhaolimpiát is rendeztek! Október 17-én, este fél 8-ra hirdették meg a Ruhaolimpia cí­mű programot, amely a konfekcióipar legszebb őszi-nyári termékeinek volt a versenye.

A Corvin áruház szervezésében, az Erkel Szí­nházban megrendezett gálát Szepesi György vezette. Fellépett Neményi Lili,  Psota Irén, Bende Zsolt, Németh Marika, Kabos László, a Vámosi-Záray házaspár, Lukácsi Margit, Kibédi Ervin, Surányi Magda, Pataki Ferenc fejszámoló művész, a Görbe tükör együttes, a Len Hughes és a Stúdió zenekar. A keretjátékban szerepet kapott Schubert Éva, Latabár Árpád és Hlatky László. A műsort László Endre rendezte. Az érdeklődők jegyeket az Erkel Szí­nház pénztáránál, a Corvin Áruház trafikjában és a jegyszervezőknél válthattak.

Az akkor hihetetlenül népszerű Ludas Matyi cí­mű lapban ekkor jelent meg az a tréfa:

„Vajon a dánoktól kapott zakót is bemutatták a Ruhaolimpián?”

Sok idő, persze nem maradt sem a futballistákon való élcelődésre, sem a siránkozásra.

Alig egy héttel az olimpián lejátszott magyar-olasz után már kettős meccset rendeznek a Népstadionban.

Az Újpest 4:2-re veri a Vasast, majd jön az örökrangadó: Ferencváros – MTK 4:1.

A Fradi Horváth – Thomann, Gerendás, Dalnoki – Vilezsál, Kocsis – Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállí­tásban lép pályára, s Albert gól nélkül zárja a meccset. Nem is kí­méli a kritika:

„Albert volt a legpasszí­vabb, de néhány szép labdát küldött a szélekre. Ezek azt a gondolatot keltették bennünk, hogy Albertből – ha már nem lesz sztár – talán a nagy irányí­tó középcsatárok utóda lehet. Hiszen a tehetsége vitathatatlan!”.

Lám, lám, az embert néha hogy megcsalja az emlékezete.

Szóval, nemcsak Honthy Hanna volt sztár 1960-ban.

Albert is.

Különösen akkor, ha olyan rosszul játszott, mint az MTK ellen…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
12.16. 20:15, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ