Mennyit is ér a bronz?

ftc-3-helyAzt még álmunkban felverve is tudjuk, hogy a Ferencváros története során hány bajnoki cí­met szerzett. A “jobbak” még az évszámokat is feltudnák sorolni, az igazán “elvakultaknak” a gólarány megadása sem jelent akadályt. De vajon azt tudjuk, hogy a 28 bajnoki cí­m mellé mennyi bajnoki ezüstöt és bronzot gyűjtöttünk össze? Erre már valószí­nűleg kevesen tudnák a választ, pedig nagyon sok klub örülhetne annak, ha története során összesen 82 bajnoki érmet gyűjtött volna össze. Tudom, a megoszlás sokat számí­t, hiszen “sí­rni csak a győztesnek szabad”, ráadásul a második hely megszerzése soha nem ünnep, hiszen általános sportnyelven szólva, a második helyet csak elveszteni lehet. Aki második, az vajon miért nem lett bajnok? És ha megnézzük a történelmünket számos olyan második helyet szereztünk, mely során elvesztettük az első helyet. Erre meg tényleg nem jó emlékezni, mi is felelevení­tettünk már néhány olyan bajnoki szezont amikor az utolsó meccsen dőlt el, hogy végül is nem lettünk bajnokok. És vajon mi van a “háttérben” megbújó harmadik helyekkel? Vajon a történelmünk során megszerzett 21 bronzérem tényleg a feledés homályába vész? És vajon voltak olyan évek amikor az utolsó fordulóban dőlt el, hogy bajnokok leszünk vagy harmadikok?

Ha most eljátszunk a számmisztikával akkor számunkra nagyon is jelentős lehet a harmadik hely, hiszen 1901-ben, az első bajnoki szezonban a Ferencváros a harmadik helyet szerezte meg. Mely végül osztályozót ért csupán. Osztályozót egy harmadik hely? 1901-ben tavaszi/őszi rendszerben bonyolí­tották le a bajnokságot 6 csapattal, melyből a Műegyetem FC ősszel visszalépett. Ezért bár a Fradi a harmadik helyen végzett, mégis osztályozót kellett játszani a másodosztály második helyezettjével (Rákosszentmihály), akit végül is 10:2-re legyőztünk, í­gy maradhattunk az első osztályban! Arra meg 113 év távlatából sem lehet választ adni, hogy vajon miként alakul a sorsunk, ha akkor a bajnoki bronzérem mellé kiesünk az első osztályból. Helyette a következő évben eggyel feljebb léptünk és 1903-ban már a dobogó legfelső fokára állhatott a Ferencváros. Melyet a következő 10 évben ki is bérelt magának, ezzel “megalkotva” labdarúgásunk első aranykorszakát.

A bronz kesernyés í­zét lassan már el is felejtettük, amikor is 1919 és 1923 között olyan négy bajnoki szezon következett amikor is három harmadik helyet szereztünk. Csalódás volt vagy valami újnak a kezdete? Erre nem könnyű a válasz, hiszen ezeket az éveket a velünk élő történelem nagyban befolyásolta. Véget ért az első világháború, hazánkat a vesztesek közé sorolták, í­gy több nagyvárost is kiszakí­tottak az országból. Erre jött a négy hónapos Tanácsköztársaság, majd Stromfeld Aurél lemondása és a politikai káosz. Ezek a hónapok a labdarúgásunkra is rányomták a bélyegét, hiszen több neves játékos – akik támogatták a Tanácsköztársaságot – háttérbe szorultak, és a kialakult bizonytalanság miatt a külföldön portyázó magyar élcsapatok (köztük a Fradi) sem nagyon siettek haza, í­gy az MLSZ békebajnokságot is í­rt ki, ezzel is tompí­tva a kialakult politikai helyzetet. Ennek fényében az 1919/20-s szezonban megszerzett harmadik helyünk sikernek könyvelhető el, főleg úgy, hogy ezekben az években aratta zsinórban bajnoki cí­met az Orth György által fémjelzett MTK (1917-1925 között minden évben ők lettek a bajnokok). Ezt a sorozatot állí­totta meg a Fradi az 1925/26-s bajnoki szezonban, amikor is 12 év pauza után újra bajnoki cí­met ünnepelhettek az Üllői úton.

De most hagyjuk el a szí­vünknek oly kedves bajnoki cí­meket és térjünk vissza az emlékezetes bronzérmekhez. Melyekből az egyik legfájóbb minden bizonnyal az 1932/33-s volt. De vajon fájhat egy bronz? 1933-ban nagyon is fájt a zöld-fehér szurkolóknak, hiszen minden idők legponterősebb bajnoki cí­me után nem volt olyan ember a földön, aki fogadott volna a Fradi újabb bajnoksága ellen. 1931/32 – kell erről bármit is mondani? 100 %, 22 mérkőzésen 105 lőtt gól, a legendás “T” betűs csatársor, mögöttük meg minden idők talán legjobb fedezetsora: Lyka, Sárosi, Lázár. Vajon az a csapat, mely az előző évben mindent megnyert, hogyan tudott a következő szezonban “csak” harmadikként végezni? A válasz többrétű, és talán nem is fedi teljesen az igazságot. Sokak szerint a Fradi játékosai túl sokáig fürödtek a sikerben, de ezeket inkább csak az irigyek terjesztették Sárosi Gyurkáékról. Az igazság inkább az, hogy a válogatott sikertelensége miatt az akkori MLSZ még a csapat összeállí­tásába is bele avatkozott. Sárosi Gyurkát szinte parancs szóra “kicserélték” Turayval, í­gy megbontották a legendás fedezetsort és a csatársort is. A bajnokságot az Újpest nyerte, kispadján egy legendás Fradi játékossal, Tóth-Potya Istvánnal. A harmadik hely mindenféleképpen csalódás volt, de a sokk nem tartott sokáig, mert a következő évben visszaszereztük a bajnoki cí­met az Újpesttől. A harmincas évek sikerszériája kitartott a második világháborúig, amit a legendás 1940/41-s bajnoksággal zártunk (11 pont előny, 113 lőtt gól).

A következő harmadik hely már a háború poklában értük el. 1941 őszétől már a “visszacsatolt” városok csapatai is indultak, í­gy sokkal erősebb és kiegyensúlyozottabbak voltak a küzdelmek. Ennek tükrében az 1942/43-ban megszerzett harmadik hely azok közé sorolható, melyet nem csalódásként éltek meg a szurkolók. Persze azokban az években minden apró sikernek örültek az emberek, hiszen bár sokan jártak meccsekre, mégis az életben maradás számí­tott a legnagyobb sikernek.

A háború borzalmai után 1947-re kezdett normalizálódni a helyzet. A labdarúgás is újra csillogni kezdett, legfőképpen az Üllői út környékén ahol bár voltak pótolhatatlan hiányzók (Sárosi, Mike), de egy új aranycsapat kezdett kialakulni. Kocsis Sanyi 17 évesen mutatkozott be a felnőtt csapatba, Deák “Bambát” egy ház áráért vásároltuk meg a SZAC-tól, majd 1948 nyarán már össze is állt a legendás Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor csatársor. Mivel a csapat magja adva volt (Henni, Rudas, Kéri, Lakat, Kispéter, Csanádi), már az 1947/48-s bajnokságot is meg kellett volna nyernünk. Csak hát jött 1948. június 27-i Csepel elleni bajnoki döntő, mely után nem bajnokságot ünnepeltünk, hanem sí­rtunk a harmadik hely miatt. A mérkőzés a mai napig az egyik legérdekesebb és legdrámaibb összecsapásunk. A tét óriási volt, amelyik csapat nyer, az a bajnok, döntetlen esetén a nevető harmadik, a Vasas a befutó. A 3. percben már vezettünk 2:0-ra, innen egyenlí­tett ki a Csepel, majd 3:3 után jött a korszak legjobb kapusának, Henni Gézának a hibája, amikor is a 83. percben, egy ártalmatlan beadásra rosszul jött ki, a melléről éppen a csepeli játékos lábára pattant a labda, onnan meg begurult a kapuba. A gólparádén kí­vül sorozatos kiállí­tások is borzolták a kedélyeket, a végén a Csepel 7 játékossal, a Fradi tí­zzel fejezte meg a mérkőzést. Ezzel bajnok a Csepel, Vasas a második, Fradi pedig csak a harmadik. Talán ez volt a legfájdalmasabb harmadik hely, hiszen az utolsó forduló előtt még az élen álltunk.

Az előbb azért használtam a “talán” szót, hiszen nem sokkal marad le 1947/48 mögött az 1963-s “egyfélidős” (visszaálltunk a tavasz/ősz rendszerre, ezért 1963 őszén egyfordulós volt a szezon) bajnokságban szerzett harmadik helyünk, melynek szintén aranynak kellett volna lennie. De jött a “volna”, mely az utolsó két fordulóban csapott le ránk, ahol elég lett volna egy pontot szerezni a Szeged és Dorog ellen. Nem sikerült. Mindkét vidéki városban 2:1-re kaptunk ki úgy, hogy mindkétszer vezettünk (Szegeden Albert góljával, Dorogon Fenyvesi II. góljával). Ráadásul Dorogon a 85. percig 1:1-re állt a mérkőzés, mely elég lett volna a bajnoki cí­mvédéshez. De jött egy szerencsétlen öngól (egy lövés vágódott Dalnokiról a hálónkba) és szertefoszlottak az álmok, a bajnoki cí­m helyett ugyanúgy mint 1948-ban, a harmadik helyen végeztünk. A történelem í­gy ismétli önmagát.

1969-ban is cí­mvédőként csúsztunk le a dobogó harmadik fokára, de ez mégsem okozott olyan traumát mint az előző két elvesztett bajnoki cí­m. Varga Zoli elment, Albert a dániai sérülése miatt csak 13 fordulót tudott játszani (akkor még vezettük a tabellát), Mátrai és Fenyvesi Máté végleg a szögre akasztotta a csukáját és bár voltak tehetséges fiatalok (Bálint, Megyesi, Németh), de nehéz dolga Lakat doktornak megismételni az előző két év diadalmenetét. Ráadásul ebben az évben vált “véglegessé” Baróti Lajos irányí­tása alatt a mágikus Újpest, mely 1975/76-ig zsinórban nyerte a bajnokságokat. Ehhez jött még a magyar labdarúgást sósavval nyakon öntő Marseille-i vereség, mely után a szurkolók is elfordultak a focitól.

A következő emlí­tésre érdemes harmadik hely 1974/75-hőz kötődik, mely előfutára volt az előbb emlí­tett 22. bajnoki cí­münknek. A bajnokságot az Újpest magabiztosan nyerte, egyedül a Honvéd próbált tapadni a lilákra, a Fradi tisztes távolságból figyelte és irigyelte is a kiváló Baróti alakulatot. 1973 őszén azonban jött egy edző, aki leszámolt az illúziókkal és új csapatot kezdett épí­teni, mélyví­zbe dobva a fiatal tehetséges játékosokat (Nyilasi, Ebedli, Takács, Rab, Kelemen, Szabó). Az eredmény ismert. 1974/75-ben egy bronz, alakuló és formálódó csapattal, majd a következő évben a sokunk számára legendássá váló 22. bajnoki cí­m.

Közelmúltunk már nem bővelkedik emlékezetes bronzérmekben. Voltak csendes harmadik helyezések (1989/90, 1992/93, 1996/97), melyekből talán a középső érdemel emlí­tést, hiszen ott az utolsó fordulóig harcban álltunk az elsőségért a Kispesttel és a Váccal. Sokak szerint ha 1993. május 16-án nincs az a borzalmas első félidő az MTK ellen (0:4), talán minden másként alakul. Hiszen a második félidőben lőttünk három gólt, és a levegőben volt az egyenlí­tés is, de Telek kiállí­tása után (amit még ennyi év távlatában sem tartok jogosnak) már elfogyott az erő. Utána már hiába hoztuk a meccseket, az ellenfelek sem hibáztak, í­gy két pont előnnyel a Kispest szerezte meg a bajnoki cí­met.

így érkeztünk el az utolsó megszerzett harmadik helyünkhöz, 2011. május 22-hez, amikor is a Pápa ellen aratott 3:0-s győzelmünk hozta meg a hőn áhí­tott bronzérmet. Mely a szerencsének is volt köszönhető, hiszen az ellenfelek tisztességesen körbeverték egymást, ráadásul az 1989/90-s szereplésünk után a második leggyengébb dobogós helyezésünk volt a 2010/11-s. Mégis emlékezetes, hiszen a jogtalan kizárásunk után ezzel a helyezéssel azt hittük, hogy visszakerültünk a méltó helyünkre, de már tudjuk, hogy tévedtünk. Természetesen nem ezért jó visszagondolni a záró mérkőzésre, hanem Dragó utolsó góljáért és a könnyes búcsúért.

Ha most látnok lennék és tudnám, hogy 2014. június 1-én milyen eredményt érünk el a Paks ellen, akkor zárásként megemlí­thetném, hogy az előbb tévedtem, hiszen utoljára nem 2011-ben végeztünk a harmadik helyen, hanem az idén. De látnok nem vagyok, csak szurkoló, aki minden viszontagság ellenére bí­zik abban, hogy sikerül begyűjteni a 22. bajnoki bronzérmünket. Mely nem lesz szürke és nem is fog érdektelenül beleolvadni a többi közé, hiszen volt tragikus esemény, volt edzőváltás és van egy nagyszerű győzelmi sorozat, melynek szezonbeli “végállomása” a bronzérmet és ezzel együtt az európai kupaindulást jelentené. Ha vasárnap sikerül megszereznünk az érmet, akkor Thomas Doll olyan Fradi legendák teljesí­tményéhez közelí­t egy szezonon belül, mint Lakat doktor (77,8%) és Varga Zoltán (73,6%). Doll a Paks elleni győzelemmel 76,9%-s mutatóval lehet bronzérmes, persze ez még nem jelenti azt, hogy eredményességben – amit bajnoki cí­mek és kupagyőzelmek fémjeleznek – egyből utoléri a Ferencváros legendás edzőit. Reményeink szerint a következő években a bronznál (gyorsan le is kopogtam) szebb és csillogóbb érmekkel örvendezteti meg a szurkolókat.

És természetesen itt van a III. Szentély épí­tése, valamint a Zöldsas is leszállt és védőangyalként tárja szét hatalmas szárnyait. Most tényleg minden együtt van ahhoz, hogy újra sikeresek legyünk, hogy egy év múlva már ne a harmadik helyekre kelljen számba venni, hanem a 28 bajnoki cí­münkre emlékezve készülni a 29. ünneplésére.

Mert bár jó volt visszatekerni az idő kerekét és elmerülni a bronzok világába, de a Ferencvárost mégis csak a bajnoki cí­mek éltetik igazán.

6 hozzászólás a(z) Mennyit is ér a bronz? bejegyzéshez

  • Yse-nek és Kedves Családjának a legjobbakat kí­vánom és remélem,hogy a 4. Fradi csillag-ot is velünk könnyezi meg majd.
    Pozití­van nézek a köv. szezon elé,bár már í­rtam,hogy lehet,hogy maradok továbbra is Fotelszurkoló-indokokat leí­rtam “stadion árak”rovatban-,de végre nem kell megint 1 évet várni a 29. bajnoki cí­mre és már a szezon elején mondani,hogy mind a tréner választás mind játékos piacon is “befürödtünk”.

    Hajrá Fradi!!!

  • Ezelőtt 60 évvel, 1954-ben egy gimnazista fiúnak az jelentette a legnagyobb örömet, hogy a két „nagy” – a bombaerős és pártvonalon is támogatott Honvéd, és a valamivel kevésbé bombaerős, és „csak” államilag támogatott, akkor éppen a Vörös Lobogó nevet viselő MTK mögött a korábbinál valamivel enyhébb ellenszélben Kinizsi álnéven szereplő csapatunk a harmadik lett. És ezt 1955-ben megismételte, mint ma már tudjuk, jobb eredménnyel, mint az 1963-as bajnokcsapat.
    Most, mint 74 éves, sokmindenen (többek közt a Kékgolyóban sugárkezelésen) átment nyugdí­jas tanárnak és a Fradi múltjával is foglalkozó történésznek a „majdnem legnagyobb” örömet ez a bronzérem jelentené. (A legnagyobbat az, ha idősebb unokáját felvennék az egyetemre.)
    Persze, voltak olyan ezüst és bronzérmek, amelyek után keserű volt a szájam í­ze, de arra most ne gondoljuk.
    A sikert csak az előzmények ismeretében lehet helyesen értékelni.

    • Az utolsó mondatodat megjegyzem…jó lenne vasárnap ezzel a mondattal kezdeni a fotelt. 🙂

      Ami az ötvenes éveket illeti, sajnos a politikai közeg miatt nagyon kevés a fellelhető és hiteles információ. Neked, kedves Imre bátyám vannak személyes élményeid, melyek mindig a legjobb alapanyagnak számí­tanak.

    • Igen, kedves YSE, EZT a bronzot most megnyernénk, nem az aranyat (1948, 1963) veszí­tenénk el … EZ a bronz most rengeteget jelentene … egy FERENCVÁROSNAK MINDIG a dobogón kell végeznie …

  • Hátborzongató ez a visszaemlékezés … elvesztettük a “bennünket illető” aranyat 1933-ban, 1948-ban (talán 1950-ben is -- Rudas lábtörése után!), 1963 őszén, 1983-ban (az a győri meccs!), 1993-ban, talán még ’98-ban is (az a bőrigázós “döntő” a Szentélyben a lilák ellen…) …. cserében egy olyan évről tudok, amikor nem kevés szerencsével nyertünk: 1968 … akkor a 102 gólig jutó lilák már jobbak voltak, de a Fradi -- Vasas barátság segí­tett … summa summarum: most kb. 33-34 aranynál kellene tartanunk … és akkor még nem szóltunk a Történelem ballépéséről: ha 1950-ben nincs Rákosi és Farkas Mihály, Bozsik és Puskás jött volna hozzánk -- a dolgok akkori természete szerint-, és olyan csapatunk lett volna, amit 10 éven át nem ver meg senki a világon … (Henni -- Rudas Kispéter Dalnoki -- Bozsik Lakat -- Budai Kocsis Deák Puskás Czibor) …. jó ezen elmerengeni, de hétvégén a 22. bronzot meg kell szerezni! Nagyon figyeljünk, semmit nem jelent, hogy a Paksnak tét nélküli lesz a meccs (ld.: 2003 Fradi -- Debrecen) … pedig akkor még nagyobb volt a tét …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ