Mindörökké zöld-fehérben!

Tepszics Ignác

Először is köszönöm a bizalmat és lehetőséget, hogy a Fradi „családi lapján” keresztül szurkolóinkhoz, a lelátók embereihez ezúton is közelebb kerülhetek. Fiatal játékos vagyok, de már több, mint egy évtizede szereplek az FTC labdarúgó szakosztályában. Ez engem büszkeséggel tölt el. Ne vegyék ezt üres szólamnak, én szí­vem minden dobbanásával a Fradit szeretném szolgálni, mind többet és többet nyújtani. Ez az amire vágyom, és mindezt örökké csak zöld-fehérben! Lehet, hogy furcsán hangzanak ezek a szokatlanul őszinte szavak, és éppen most a Videoton elleni mérkőzés után, amikor jócskán hibáztam én is…De higyjék el! – nagyon sok örömet szeretnék szerezni. Most gyengébben megy a játék, de remélem hamarosan vége lesz ennek is, mint egy rossz álomnak és rászolgálok arra a szeretetre, amelyet oly sokszor éreztem ifjú és idős szurkolótól egyaránt.

Pályafutásomról röviden csak annyit, hogy 1967 októberében, 9 éves koromban jöttem a Fradiba. Együtt jártam iskolába Dániel Janival — aki akkor már itt rúgta a labdát – és az ő bí­ztatására próbajátékra jelentkeztem. Sikerült. Első edzőm Hajabács Géza bácsi volt, akinek sokat köszönhetek, hiszen rengeteg dologra megtaní­tott. A serdülő IV-től valamennyi csapatunkban játszottam, í­gy igazán elmondhatom, hogy kijártam a Fradi iskolát. A balszélső kivételével valamennyi poszton szerepeltem, természetesen váltakozó sikerrel. Emlékszem a serdülő II-ben három bajnoki mérkőzésen végig védenem kellett, mert mindkét kapusunk sérült volt…

A gyermekévek elmúltak és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy amire mindig vágytam, bekövetkezik. A Fradi autóbusza Salgótarján felé száguldott. Rajta azzal a Tepszics Ignáccal aki első bajnoki mérkőzése előtt állt. Ideges voltam? Nem mondhatnám — inkább olyan egészséges feszültséget éreztem. A pályán ez is elmúlt. Úgy ment a játék, ahogyan elképzeltem.

Hamarosan meghí­vtak az Utánpótlás válogatottba, a románok elleni EB selejtező mérkőzésre. A nagy-nagy álom pedig már nem késett soká: tagja lettem a magyar válogatottnak is! Kicsit váratlanul jött ugyan a meghí­vás, hiszen már más „programom” volt. De hagytam csapot-papot, hogy a bécsi osztrák—magyar résztvevője lehessek. Az történt ugyanis, hogy a mérkőzés utáni napra volt kitűzve az esküvőm, délután 5-re. Ha a csapattal együtt utazom haza csak 6 órára érkezem meg — í­gy mit tehettem mást: egyedül vonatra ültem és „már,, 4 órakor betoppantam a saját esküvőmre. Menyasszonyom már fehérben volt, de fehér volt a násznép is az izgalomtól.

Visszatérve a focira, bizony van mit kijaví­tanom. Akár hiszik, akár nem — a Videoton mérkőzés után az egyik étteremben a pincér nekem mondta el nagy bőszen, hogy milyen rossz volt az a Tepszics. Én csak bólogattam — mert igaza volt. Bizony újonc koromban sokkal jobban játszottam, mint most az elmúlt hetek néhány mérkőzésén. Remélem, hogy hamarosan elérem „újonc formámat!” Mert szeretem a sikert, szeretem a jól végzett „munka” után a szurkolók ütemes tapsát, a fiatalok „Gyertek ide! Gyertek ide!” kiáltását. Valaha kis gyermekként én is í­gy köszöntöttem a „nagyokat” – és most én is szeretnék örömet okozni. Sokat és sokaknak. Valamennyi fradistának …

Lejegyezte: Nagy Béla

1980. április 19.