“Ó kapitány…kapitányom!…” – 10.

lakat-kapitány-2

A „kőbe vésett” Ezüstcsapat, amely vb- döntőt érdemelt volna…

1959. június 28-án a Népstadionban a magyar válogatott (75 000 néző), ahogy akkoriban fogalmazták: nemzetek közötti, barátságos mérkőzésen 3:2-re legyőzte Svédország legjobbjait.

Egyetlen nap hí­ján pontosan egy évvel jártunk az 1958-as világbajnokság döntője után, ahol a svédek 5:2-re kikaptak ugyan a toronymagasan a mezőny fölé emelkedő braziloktól, a Hamrin, Gren, Liedholm és Skoglund fémjelezte kék-sárgáktól a döntőbe jutás ténye (saját szurkolóik, és a világ futballtársadalma előtt) majdhogynem felért annyival, mintha megnyerték volna a világjátékot.

Hogy mi, magyarok a gyászos vb-szereplés után a csapatunkat kerestük, tökéletesen érthető, svéd részről azonban meglepő volt, hogy a budapesti találkozóra a vb-fináléban pályára lépett együttesükből összesen csak négy (Bergmark, Börnjesson, Parling, Simonsson) játékost hoztak magukkal, voltképpen a B-válogatottjukkal álltak ki. (Persze, ebbe belejátszott az is, hogy a légiósokat csak a vb-re hí­vták haza, különben egy ideig nem játszatták még őket a válogatottban.)

Ott és akkor semmi jel nem mutatott arra, hogy mind Baróti Lajos kapitányi karrierjére, mind a magyar válogatottnak az Aranycsapatot követő évtizedére milyen elementáris erővel hat majd ez a „szimpla, kis barátságos” mérkőzés, és a legcsekélyebb mértékben sem azért, mert 3:2-ra győztünk, méghozzá úgy, hogy az 53. percben már 3:0 volt ide, a világ akkoriban hivatalosan második legjobb nemzeti tizenegye ellen!

És összeáll a nagy csatársor…

A futballtörténelmi mérföldkövet az jelentette, hogy ezen a mérkőzésen játszott először együtt a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatárötös, ami mára a második sort jelenti abban a „futballversben”, amelynek első sora í­gy szól: Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor…

Ahhoz, hogy ez a szenzációs ötös összeálljon „csak” Albert Flóriánra volt szükség, aki ezen az összecsapáson debütált a legjobbak között, hiszen négy társa közül Sándor Csikar 37, Göröcs 8, Tichy 30, Fenyvesi 24 válogatottságot számlált, hárman közülük pedig már Sebes Gusztáv idején is válogatottak voltak.

Igaz (dacára annak, hogy minden apró mozdulatáról ordí­tott, hogy világklasszisról van szó), ekkor még azt sem nagyon gondolta senki, hogy a nagy ötöshöz utolsóként csatlakozó, akkor 18 éves középcsatár lesz az, aki Puskás Ferenc után a legnagyobb karriert futja majd be a magyar labdarúgás történetében.

Azt feltétlenül Baróti javára kell í­rni, hogy volt bátorsága nemzeti szí­nekbe öltöztetni és azonnal a kezdőcsapatba állí­tani egy „gyerekembert”, egy olyan futballistát, aki 1958 novemberében történt NB I-es bemutatkozása és a svédek elleni első válogatottsága között 15 (!) élvonalbeli mérkőzést játszott csupán.

Nagy vállalása volt ez a kapitánynak, hiszen remek csatárok sora játszott végig úgy 2-300 mérkőzést az akkori NB I-ben, hogy még a válogatott kerettagságáig is alig jutott el.

Tény: az élvonal pontvadászatát a fővárosi csapatok uralták, vidéki együttesből a legjobbak közé kerülni jószerivel egyenlő volt a lehetetlennel, és bizony a pesti gárdákban is akadt jó néhány olyan támadó, aki egy-egy periódusban sokkal jobb formát mutatott, mint az „ötök” valamelyik tagja.

Baróti azonban az állandóság, a kitartás, a hűség kapitánya volt!

A kapuban – 1962 őszéig – í­gy volt Grosics Gyulával, a védelemben megtalálta a Mátrai, Sipos, Sárosi hármast, akik közül például Sipos Ferenc – vélhetően világrekorderként – 57 egymást követő találkozón volt a cí­meres mez viselője. A két fedezet a Bundzsák, Kotász, Berendy hármas közül került ki, még a zseniális Bozsik Cucu is „kevés” volt Baróti hűségének megingatásához, hiszen a világ talán legnagyobb tudású jobbfedezete az 1958-as világbajnokság és az 1962 áprilisában történő visszavonulása között – í­rd és mond – tí­zszer kapott helyet a csapatban, abból is az utolsó a hivatalos búcsúmeccse volt.

Mészöly Kálmán és Solymosi Ernő az a két játékos, akik elmondhatja magáról, hogy rést ütött Baróti páncélfalán.

Solymosi már az 1960-as római olimpián bronzérmet szerző gárdának is tagja volt, aztán novemberben debütált az A-csapatban, Mészölynek viszont egészen 1961. december 13-ig kellett várnia a bemutatkozásra. Még akkor is elengedhetetlenül szükség volt a csapatba kerüléséhez arra, hogy egy dél-amerikai túrán, négy nappal korábban 5:1-re kikapjanak Chilétől, és Baróti rádöbbenjen: ha nem változtat néhány helyen a „kőbe vésett” válogatottján, nem sok jóra számí­that a rohamosan közelgő az 1962-es világbajnokságon.

A „sándorgöröcsalberttichyfenyvesi” azaz, a szurkolók által azóta is egy szuszra végigmondott csatársor tagjai, ha egyenként beadják a közösbe válogatottságaik számát, akkor 360 szereplést hoznak össze, Baróti Lajos kapitánysága alatt Sándor 48, Göröcs 51, Albert 55, Tichy 54, Fenyvesi 60 mérkőzést tett még hozzá (immáron az esetek döntő többségében együtt játszva) a maga számlájához.

Kell egy vadonatúj csapat…

Az Aranycsapatból toronymagasan Grosics és Bozsik (ha nem is egyforma eséllyel és közel sem azonos mérkőzésszámmal) tartotta a maga pozí­cióját a válogatottban, Zakariás József 1954-ben, Lóránt Gyula 1955-ben, Buzánszky Jenő, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán 1956-ban, Hidegkuti Nándor 1958-ban, Budai László 1959 május elsején húzott magára utoljára válogatott mezt, mindenki számára teljesen nyilvánvaló: egy vadonatúj nemzeti tizenegy kialakí­tására van szükség.

Ezt a ropogósan friss válogatottat Baróti voltaképpen alapozhatta volna az 1958-as vb-csapatra is, ám az a társulat olyan dicstelenül leszerepelt, hogy (egy-egy kivételes egyéniség megtartása mellett) a kapitánynak az ötletet is el kellett vetnie.

Albert Flórán a maga zsenialitásával, fiatalságával az új korszak szimbolikus, később emblematikus alakjává vált, sokan egyenesen Puskás utódját látták benne, holott egészen más poszton, egészen más stí­lusban játszott, egészen mások voltak az erényei, és (1967-re) hiába jutott el még az aranylabdáig is, abszolút értelemben mégsem lehet „Öcsivel” egy kategóriába helyezni.

Fergeteges berobbanásához persze szükség volt egy olyan világvisszhangot kiváltó győzelemre, mint amilyet a magyar válogatott 1959. november 8-án (ne felejtsük el: Albert addig csupán egy évet töltött el az NB I-ben) a Népstadionban az NSZK válogatottja ellen aratott.

Az 1954-ben világbajnok nyugatnémetek a berni döntő óta ekkor jöttek először Budapestre (a vb-döntő „visszavágóját” a két csapat 1957 decemberében, Hannoverben már lejátszotta, Kelbassa góljával akkor is németek nyertek), de az igazságosság kedvéért azt meg kell jegyeznünk: az ő csapatuk sem hasonlí­tott már az ’54-es világbajnok gárdára.

Magyar részről Grosics Gyula, és a mérkőzés utolsó 15 percére beálló Bozsik József, német oldalról egyes-egyedül Helmut Rahn (éppen, ő) mondhatja el magáról, hogy a vb-döntőn is pályán volt. (No, meg a németek szövetségi kapitánya, Sepp Herberger. A mi hajdani kapitányunk, Sebes Gusztáv a mérkőzés idején az Újpest szaktanácsadója volt.)

És ezen a mérkőzésen Albert Flórián lőtt egy olyan gólt Tilkowski hálójába, amely a későbbiekben kihagyhatatlan volt minden beszélgetésből, amely a Császárról szólt, és amelyet halála napjáig emlegettek.

Előbb vagy négy csellel lefektette, majd jótékony délutáni szundikálásra küldte a teljes német védelmet, hogy aztán a balösszekötő helyéről, kissé kisodródva, ballal olyan gólt helyezzen el a Népstadion a Keleti pályaudvar felőli kapujába, hogy ahhoz a középkezdés előtt még maga Helmut Rahn és a friss sütetű sztár, bizonyos Uwe Seeler közösen gratulált.

Ez volt az a pillanat, amikor Baróti választása fényesen igazolódott minden magyar szemében, akik kezdetben (sőt, sokan még sok-sok évvel később is) nem fogadták el azonnal az esetenként csí­pőre tett kézzel pihenő Albert játékstí­lusát.

Flórinak ez volt az igazi nagy berobbanása, ettől kezdve kezdték el emlegetni a nevét a világlapok, holott még csak az ötödik meccset számlálta a válogatottban, ám már túl volt egy olyan összecsapáson, amelyet 4:2-re nyertünk meg a jugoszlávok ellen Belgrádban, és ahol a négyből három (!) gólt, az akkor harmadszor válogatott Albert szerzett!

Baróti edzői zsenialitása (sok egyéb mellett) abban állt, hogy számára ettől a perctől kezdve nem létezett úgynevezett „Albert-kérdés”.

A Ferencváros középcsatára nem tudott olyan rosszul játszani a bajnoki mérkőzéseken (mert azért valljuk be, ilyen is többször előfordult), nem tudott olyan vehemenciával ellene fordulni a szurkolók hada (nem a ferencvárosi szimpatizánsok természetesen), hogy Barótinak akár egy gondolat erejéig is megforduljon a fejében a centerváltás.

Ha Albert nem volt sérült, akkor garantáltan az övé volt a 9-es mez Baróti válogatottjában, igaz , hasonlóan bérelt helye volt egészen az 1964-es Eb-döntőig Tichy Lajosnak, sőt, az 1966-os vb-keret kijelölésének pillanatáig Göröcs Jánosnak is.

Csak egy játékos hiányzott a szimmetriához…

Valamennyi Baróti Lajos által válogatott futballista sorsán sem hely, sem idő nincs végigmenni. Legyen elég annyi, hogy 1957 decembere és 1978 júniusa között két korszakban (1957-1966, 1975-1978) volt a magyar válogatott egyszemélyes, teljes jogú kapitánya, és ha az általa dirigált 117 mérkőzés során csak egyetlen egy futballistával többet a csapatába állí­tott volna, mint amennyit a pályára beküldött, akkor mérkőzéseinek száma hajszálpontosan megegyezne a keze alatt a válogatottban pályára lépettek számával!

így „csak” 116-an mondhatják el magukról, hogy Baróti kapitányságai alatt cí­meres mezt húztak.

A legtöbbször Mátrai Sándor (68) nevét í­rta fel az öltöző palatáblájára, mint a kezdő csapat tagját, az egyszeres válogatottjainak száma már természetesen jóval magasabb: Szigeti Oszkár, Bodon Tibor, Pál II. Tibor, Dunai János, Rajna Károly, Dudás Zoltán,Tóth Zoltán, Borsányi György, Bödör László, Komora Imre, Fister Ferenc, Kuti István, Molnár Dezső, Czeczeli Károly, Godán Lajos, Megyesi István, Kocsis Lajos, Paróczai Sándor, Dunai III. Ede, Pál József, Zámbó Sándor, Kolár Endre, Mucha József, Wollek Tibor, Pásztor József, Izsó Ignác tartoznak ebbe a különleges brigádba. (Természetesen közülük néhányan csak Barótinál játszottak egyszer, Zámbó például összesen 33 válogatottságot számlált.)

A Baróti-éra eredménysora 1957 decemberétől 1962. június 10-ig (a chilei vb-n ezen a napon kapunk ki a csehszlovákoktól, holott azon a vb-n a világ egybehangzó véleménye szerint döntőt érdemeltünk volna) sokkal több, mint figyelemre méltó.

1958 és 1962 között 49 mérkőzésből 23-szor nyerünk és csak 9-szer kaptunk ki. (A legyőzöttek között van Jugoszlávia, Ausztria, és az NDK – többször is -, Anglia kétszer, valamint az NSZK, Svájc, Hollandia, Svédország, Franciaország, hogy csak a legnevesebbeket emlí­tsem.)

A Népstadionban valamennyi válogatott mérkőzést (többségüket telt ház előtt) végigtombolt a közönség.

Úgy festett, Barótinak is alakul a maga Aranycsapata.

Végül ugyan „csak” Ezüstcsapat lett belőle, dacára annak, hogy ezüstöt speciel soha, semmilyen tornán (világbajnokság, Európa-bajnokság, olimpia) nem nyert.

Következik: Baróti (majdnem) a világ tetején

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
12.04. 15:30 m4 Sport
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ