“Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.

lakat-kapitány-2

“Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”

Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentínai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.

A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.

Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesítette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték.

Lajos bácsi tehát vereséggel kezdte (1957. december 22. NSZK-Magyarország 1:0), és vereséggel fejezte be (1978. június 10. Franciaország-Magyarország 3-1) kapitányságainak történetét, a kettő között lejátszott 115 mérkőzésen 62 győzelmet, 27 döntetlent és 26 vereséget jegyzett, ami mindenképpen parádés összteljesítménynek mondható.

Kapitányi karrierjének drámája, hogy miközben voltak olyan időszakok, amikor Európa (adott esetben a világ…) legjobb nemzeti válogatottjai közé emelte a meggypiros gárdát, a világbajnokságokkal valahogy nem volt szerencséje.

Baróti Lajos négy világbajnokságon volt a magyar futball első számú szakvezetője, ebből kétszer (1958-ban Svédországban és 1978-ban Argentínában) már a csoportból sem jutottunk tovább, kétszer (1962-ben Chilében és 1966-ban Angliában) a csoportkörből való továbblépést követően mindjárt az első lehetséges alkalommal kikaptunk és kiestünk.

15 vb-n lejátszott mérkőzésének mérlege: öt győzelem, két döntetlen, nyolc vereség, 26 rúgott és 23 kapott gól, és ha ehhez még hozzátesszük, hogy egyetlen Eb-szereplése során is „csak” a harmadik helyet sikerült megszereznünk az akkor még négycsapatos döntőben (1964, Spanyolország), akkor talán nem túlzás kijelenteni: a magyar futball egyik edzőfejedelme elsősorban a barátságos nemzetközi mérkőzések, az Eb és a vb-selejtezők sikerkapitánya volt!

A futball szubjektivizmusára és végtelenül szélsőséges megítélésére azonban tökéletesen jellemző, hogy ugyanazt a vb-végeredményt (1962-ben Chilében pontosan ugyanabban a szakaszban estünk ki, mint négy évvel később Angliában) a magyar nép egymástól tökéletesen elütő hangulatban fogadta, értékelte és ítélte meg.

Svédország az egyértelmű kudarc, Chile a vitathatatlan siker, Anglia a szomorú búcsú, Argentína a teljes összeomlás szinonimájaként maradt meg az emlékezetekben, és (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) rögzült a labdarúgás történelmét feldolgozók tollából származó dokumentumokban is, amelynek kapcsán az azért megemlítendő: 1958-ban Mexikó 4:0-s legyőzését, vagy 1962-ben Bulgária 6:1-es legázolását a magyar népítélet még a „természetes” kategóriába sorolta.

Barótinak a négy világbajnokságon tulajdonképpen két olyan eredménye volt, amely a világ legszigorúbb futballzsűrijének próbáját is kiállja (ha a műkorcsolyához hasonlóan a labdarúgásban is pontszámot emeltek volna magasba az ítészek, akkor e két „kűr” végén mindenki a 6-os számot mutatja fel), és amelyek alapján 1954 után ismét a világ legjobbjai között emlegették a magyar válogatottat: az angolok 1962-es és a brazilok 1966-os legyőzése.

Ez a két káprázatos futballgála (különösen a brazilok elleni) elegendő volt ahhoz, hogy a világ hetekig a „mágikus magyarokról” beszéljen, és az itthoniakkal is elfeledtesse: voltaképpen a legjobb nyolcig jutottunk csupán.

A magyar labdarúgás jelenéből kiindulva „a legjobb nyolcig jutottunk csupán” szinte parodisztikusan hangzik, ám akkoriban ez valóban nem számított eget rengető eredménynek. Hiszen az is az igazsághoz tartozik, hogy 1962 és 1966-ban olyan tudású válogatottunk volt, amely az események szerencsés alakulása esetén (és, ugye, hány, de hány vb-t nyert válogatott mondhatja el utólag magáról, hogy milyen sok szerencsés pillanat segítette hozzá a végső győzelemhez) akár vb-döntőt játszhatott volna!

Ha valaki képes arra (megengedem: magyarként ez szinte a lehetetlennel egyenlő), hogy a kívülálló szemével, csak és kizárólag a csapatok közötti tudáskülönbséget figyelembe véve próbáljon két olyan mérkőzésről véleményt formálni, amelyeket soha nem játszottak le, akkor csak arra a következtetésre juthat, hogy bár egyetlen meccsen (legyen az akár a világbajnoki finálé) minden megtörténhet, sem az 1962-es brazil, sem a hazai pálya mindent elsöprő erejét maga mögött tudó 1966-os angol válogatott ellen nem lett volna sok esélyünk a végjátékban. (Annak ellenére is, hogy mi fordított szereposztásban nyertünk, 1962-ben legyőztük az angolokat, 1966-ban pedig a brazilokat.)

Baróti Lajos legszomorúbb világbajnoksága egyébként vitathatatlanul az argentínai volt.

Tény: elképesztő balszerencsés sorsolást kaptunk (soha máskor nem került a csoportunkba a torna első négy helyezettjéből kettő), s hasonló jelzővel illethetően kaptunk ki az első meccsen. A szurkolók mindmáig hajlamosak a portugál Garrido játékvezető számlájára írni a 2-1-es vereséget, holott, ha valaki visszanézi a felvételeket, nem vitathatja sem Törőcsik, sem Nyilasi kiállításának jogosságát. Az már egy másik kérdés, hogy hány argentint lehetett volna leküldeni a pályáról a „Törővel” szemben elkövetett brutalitásokért addig, amíg az újpesti zseninél elszakadt a cérna. Ám nyerési esélyünk semmiképen sem volt, s aztán következett Olaszország és Franciaország válogatottja, amelyekről hajlamosak vagyunk állítani: mi győztünk volna ellenük, ha az argentinok javára nem esküszik össze ellenünk a világ.

Azt nem lehet vitatni: az 1978-as magyar vb-válogatott tele volt klasszis játékosokkal, ám aki veszi magának a fáradtságot és végignézi, hogy kik léptek ellenünk pályára akár Olaszország, akár Franciaország képviseletében, az (ha képes reálisan szemlélni az eseményeket) minimum elbizonytalanodik a „biztos” továbbjutásunk kérdésében.

Argentínában 1962-höz és 1966-hoz képest még akkor is a legtávolabb lettünk volna a csoportból (!) való továbbjutástól, ha ikszelünk, vagy egyenesen győzünk a házigazdák ellen.

Mindez, persze ma már csak amolyan semmire se jó elmélet, a valószínűségekkel való haszontalan játszadozás, ezzel szemben (a gondolatkísérletekkel együtt) Baróti Lajos szövetségi kapitányságainak históriás könyvében maga a magyar futballtörténelem.

Minden idők egyik legnagyobb formátumú magyar trénerének nem volt szerencséje a világbajnokságaival, valamilyen apróságon mindig elcsúsztunk, a végeredményeket tekintve négy vb-válogatottjából (egy-egy mérkőzés kivételével) összességében soha sem jött ki az a tudás, amely amúgy benne volt, és amely legalább kétszer minimum a legjobb négy közé juthatott volna.

Az 1978-as argentin világbajnokságot a magam részéről azért nem számítom kizárólag „Baróti vb-jének”, mert az előző hárommal szöges ellentétben akkor már egy, akár a diktatórikus megoldásoktól sem idegenkedő MLSZ-elnök uralkodott a nemzeti tizenegy felett: Kutas István.

Kutas 1974 májusában kapott teljhatalmat a magyar futball irányítására (ne feledjük, az aktuális sporthivatalok különböző funkcióiban dolgozó munkatársaként már Sebes Gusztáv 1956-ban történt leváltásában is aktív szerepe volt), és a szövetségi kapitányi posztra az első jelöltje közel sem Baróti Lajos volt!

Amennyiben a csodálatos „Cucu”, azaz Bozsik József egészségi állapota megengedi, akkor minden valószínűség szerint az ő irányítása alatt játsszuk végig az 1974 és 1978 közötti Eb- és a vb-selejtezőket, de miután az orvosok az Aranycsapat agytrösztjét a legszigorúbban eltiltották az edzősködéstől, az új elnöknek egy teljes esztendőre volt szüksége, hogy rávegye Barótit a második kapitányi kalandra.

Addig (dacára annak, hogy Kutas István a sporttudományokban való jártasság, a sportvezetés szempontjából a valaha volt legjobbak közé soroltatik) futballügyekben, de kiváltképp a szövetségi kapitány személyének kérdésében – egyéniségével szinte összeegyeztethetetlen – bizonytalanság, kapkodás és következetlenség jellemezte a munkálkodását.

Bozsik után 1974 októbere és 1975 májusa között Moór Ede és Szőcs János is megfordult a kapitányi poszton, Barótit először egy olimpiai selejtezőn (1975. május 7-én) a Népstadionban Bulgária ellen köszönthette a Népstadion közönsége úgy, mint az első számú magyar edzőt.

Nyertünk ugyan 2-0-ra, de egy hétre rá a szófia 0-4 véget vetett a montreali álmoknak, ami 1964 és 1968 aranya, majd 1972 ezüstje után (hiszen ki se jutottunk a játékokra) méretes csalódás volt ugyan, de sem Kutas, sem Baróti pozícióját nem gyengítette meg, sőt, úgy szállt el felettük, mintha meg sem történt volna!

Kimondatlanul bár, de mindkettőjüket igazán az 1978-as világbajnokságon való részvétel érdekelte. Az 1976-os Eb-vel már nem volt gondunk, a részvétel lehetőségét még a Moór-, Szőcs-„érában” elveszítettük, és noha az utolsó két meccsen Baróti volt a kapitány, Wales csapatát már nem lehetett megelőzni. A Mundialért ellenben egy egészen parádés selejtezősorozat végén Görögországot és a Szovjetuniót magunk mögé utasítva, sőt interkontinentális selejtezőn Bolíviát kétszer legyőzve (6-0, 3-2) simán kijutottunk Argentínába.

Nemcsak sikereink voltak, hanem egy (nagyon) jó csapatunk is alakult!

Kutas fennhatósága alatt azonban még az echte úriember Baróti Lajosnak sem volt könnyű kapitánykodni.

Az elnök minden abban a korban elképzelhető feltételt megteremtett ugyan a válogatott számára, ám olyan meghatározó súllyal volt jelen a mindennapok történéseiben, amelyet néha már az „ősz mágus” is csak hatalmas önfegyelemmel tudott elviselni.

Ma már bizonyíthatatlan, ám erősen valószínű: ha nem Kutas István az elnök, akkor a válogatott felkészítése az argentínai vb-re teljesen másképpen alakul. (Gondolok az Adidas edzőtáborában való kötelező felkészülésre, vagy arra, hogy közvetlenül a Dél-Amerikába utazás előtt feltétlenül szükségünk volt-e a világbajnoki selejtezők bukása miatt a dühtől őrjöngő hazai közönség előtt mindenki számára bizonyítani akaró Anglia ellen „agyonveretni magunkat” a Wembleyben.)

Erősen hiszem, hogy ha a perdöntő kérdésekben száz százalékig Baróti szava a szent, akkor sok minden másként alakul, bár az Argentína, Olaszország, Franciaország hármast ő sem tudta volna megváltoztatni.

Az Argentínában elszenvedett vb-kudarc mindezek ellenére legfeljebb egy pöttynyi foltot ejtett Baróti Lajos kapitányi palástján.

Sem rangját, sem tekintélyét akkor már nem rendíthette meg senki és semmi.

Mind a válogatott, mind klubcsapatai élén (ne feledjük: 1967-ben ő kezdte összerakni azt az Újpesti Dózsát, amely 1969 és 1975 között nem kevesebb, mint hét bajnoki aranyat nyert, abból az első hármat Baróti Lajossal a kispadján) olyan maradandót alkotott, amelyhez hasonlóval csak nagyon kevesen büszkélkedhetnek abból a szakmából, amelyet futball-edzőségek hívnak.

Korábban a Vasassal elért sikerei, majd az a tény, hogy Peru szövetségi kapitánynak hívta, no meg a Benfica felkérése a vezetőedzői posztra, mind-mind bizonyítéka annak, hogy a magyar futball korszakos jelentőségű személyisége volt, aki a legmagasabb edzői pozícióból az argentínai világbajnokságot követően vert sereg élén bár, ám mégis koronával a fején távozott…

Következik: Az Illovszky-korszak

lakat-kapitány

5 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 13. bejegyzéshez

  • ’78-ban tényleg nem volt esélyünk … a fene sem látott még olyan sorsolást … a világ 8 legjobb csapatából 4 (!!!) egy csoportban … a B-ben meg NSZK, Lengyelország, Mexikó, Tunézia … a D-ben Hollandia, Skócia, Peru, Irán … ma sem értem … az olaszokat 5. kiemeltként kezelték ( kőkemény diktatúra volt akkor Argentínában, az ország fele olasz származású, az olasz meccseken ugyanúgy telt ház volt, ők IS hazai pályán játszottak), gondolom, kisakkozták, hogy egymást tovább tudják vinni … a Paltini-féle francia csapatot meg berakták a 4. kalapba a FIFA (már akkor is) “nagyon okos” korifeusai .. ne, ebből jött ki ez a szörnyűség … dél-amerikai újságok írták a sorsolás után, hogy ha EZ a 4 csapat jutott (volna) a legjobb 4 közé, azon sem vágta volna hanyatt magát a világ … persze, a hollandok, brazilok erősebbek voltak nálunk (lényegesen), de a 8 közé jutó lengyelek, peruiak, osztrákok egy jottányival sem … Ki tudja, hogy alakul a magyar futball sorsa, ha akkor a legjobb 8 között vagyunk? Mert ’78. nyarán is megkezdődött egy általános apátia, amiből azóta sem tértünk magunkhoz …

    • A Baròti utàni korszak — ha jòl emlékszem — Mészöly Kàlmànal folytatòdott. Ô meg igazàn majdnem évekik kisérletezett egy csapat összerakàsàval.

      Az 1980-as “sògorok” elleni 1:3-as vereségre még jòl emlékszem. Akkor az Osztràkoknàl Krankl Jànos jàtszott és egy bizonyos Prohàszka jàtszott a középpàlyàn.

      Màr akkor is csak a Nyilasi Tibor érdekelt.

      1982-ben màr egy egész jò kis csapat rakòdott össze.

      Igazad adok Neked, lacimadàr, hogy valami akkor megvàltozott örökre, nem csak a Magyar labdàrùgàsban, hanem a nemzetközi labdarùgàsban egyarànt.

      Olyan gyorsasàggal iramodott meg a jàték gyorsasàga, hogy itten (és Középeuròpàban Sem) sikerült utòlérni a nyugati foci iramàt.

      A 70-es évek vége Középeuròpa vége is. A Csehek 1976-ban még megnyerték az Euròpai bajnoksàgot. Aztàn semmi. Félelmetes. Az Osztràkokròl ugyanezt lehetne mondani.

      No, és Magyarorszàg ?

  • Ha az ember “csak” egy bizonyos idôszakban kapcsolòdik be a labdarùgàsban, hajlamos rà, hogy azt higye, hogy vele kezdôdött el a labdarùgas.

    Ìgy vagyok talàn az 1978-as VB-vel is. Nyilasi és Törôcsik kiàllìtàsàt még most is fàjlalom, mert tanùja voltam az akkori TV-közvetìtésének. Akkor (és lehet, hogy most is) igazsàgtalannak véltem.

    Azòta olyan sok idô eltelt. A szövegben “jogos”-nak itélt kiàllìtàsok talàn megfelelnek az igazsàgnak.

    A bekapcsolòdò ember törvényszerûen tévedik, mert nem szemléli az elôtte történteket. (Nem is tudja, mert nem elég idôs hozzà). Nincs meg a kellék tàvlata.

    A szöveg nagyon tetszett. Kimondottan tàrgyilagos, de nem hiànyzik belôle a rokonszenv Sem.

    Baròti Lajost még most is elôttem làtom, amikor — tiszta fehér hajàval — a TV-lencséjébe néz. Egy inkàbb a sorsban beletörôdô mosoly (ezért egy kicsit savanyùan hat).

    Mint, ha mondta volna, “itt nincs semmi keresnivalònk”. ìgy is lett.

    • Hát nem “örömteli” emlék. A kiállítások elvben jogosak voltak, csakhogy amit az argentinok előtte műveltek, az nem volt mindennapos. Vagy három kiállítást úsztak meg.
      Nem véletlenül nevezik ezt a VB-t >bundiál<-nak. (Azt hiszem, Hegyi Iván használta először a kifejezést.)

  • Az eddigi legszebb fejezet, azt hiszem. Köszönet érte. Egy apró javítás: Bulgáriát 6-1-re és nem 6-0-ra vertük ’62-ben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 12.12.21:00 EL csoportkör Ludogorec-FTC (TV:Sport1)
Következik: 12.15.18:00 DVTK-FTC (TV:M4sport)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST