“Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.

lakat-kapitány-2

“Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”

Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentí­nai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.

A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.

Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesí­tette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték.

Lajos bácsi tehát vereséggel kezdte (1957. december 22. NSZK-Magyarország 1:0), és vereséggel fejezte be (1978. június 10. Franciaország-Magyarország 3-1) kapitányságainak történetét, a kettő között lejátszott 115 mérkőzésen 62 győzelmet, 27 döntetlent és 26 vereséget jegyzett, ami mindenképpen parádés összteljesí­tménynek mondható.

Kapitányi karrierjének drámája, hogy miközben voltak olyan időszakok, amikor Európa (adott esetben a világ…) legjobb nemzeti válogatottjai közé emelte a meggypiros gárdát, a világbajnokságokkal valahogy nem volt szerencséje.

Baróti Lajos négy világbajnokságon volt a magyar futball első számú szakvezetője, ebből kétszer (1958-ban Svédországban és 1978-ban Argentí­nában) már a csoportból sem jutottunk tovább, kétszer (1962-ben Chilében és 1966-ban Angliában) a csoportkörből való továbblépést követően mindjárt az első lehetséges alkalommal kikaptunk és kiestünk.

15 vb-n lejátszott mérkőzésének mérlege: öt győzelem, két döntetlen, nyolc vereség, 26 rúgott és 23 kapott gól, és ha ehhez még hozzátesszük, hogy egyetlen Eb-szereplése során is „csak” a harmadik helyet sikerült megszereznünk az akkor még négycsapatos döntőben (1964, Spanyolország), akkor talán nem túlzás kijelenteni: a magyar futball egyik edzőfejedelme elsősorban a barátságos nemzetközi mérkőzések, az Eb és a vb-selejtezők sikerkapitánya volt!

A futball szubjektivizmusára és végtelenül szélsőséges megí­télésére azonban tökéletesen jellemző, hogy ugyanazt a vb-végeredményt (1962-ben Chilében pontosan ugyanabban a szakaszban estünk ki, mint négy évvel később Angliában) a magyar nép egymástól tökéletesen elütő hangulatban fogadta, értékelte és í­télte meg.

Svédország az egyértelmű kudarc, Chile a vitathatatlan siker, Anglia a szomorú búcsú, Argentí­na a teljes összeomlás szinonimájaként maradt meg az emlékezetekben, és (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) rögzült a labdarúgás történelmét feldolgozók tollából származó dokumentumokban is, amelynek kapcsán az azért megemlí­tendő: 1958-ban Mexikó 4:0-s legyőzését, vagy 1962-ben Bulgária 6:1-es legázolását a magyar népí­télet még a „természetes” kategóriába sorolta.

Barótinak a négy világbajnokságon tulajdonképpen két olyan eredménye volt, amely a világ legszigorúbb futballzsűrijének próbáját is kiállja (ha a műkorcsolyához hasonlóan a labdarúgásban is pontszámot emeltek volna magasba az í­tészek, akkor e két „kűr” végén mindenki a 6-os számot mutatja fel), és amelyek alapján 1954 után ismét a világ legjobbjai között emlegették a magyar válogatottat: az angolok 1962-es és a brazilok 1966-os legyőzése.

Ez a két káprázatos futballgála (különösen a brazilok elleni) elegendő volt ahhoz, hogy a világ hetekig a „mágikus magyarokról” beszéljen, és az itthoniakkal is elfeledtesse: voltaképpen a legjobb nyolcig jutottunk csupán.

A magyar labdarúgás jelenéből kiindulva „a legjobb nyolcig jutottunk csupán” szinte parodisztikusan hangzik, ám akkoriban ez valóban nem számí­tott eget rengető eredménynek. Hiszen az is az igazsághoz tartozik, hogy 1962 és 1966-ban olyan tudású válogatottunk volt, amely az események szerencsés alakulása esetén (és, ugye, hány, de hány vb-t nyert válogatott mondhatja el utólag magáról, hogy milyen sok szerencsés pillanat segí­tette hozzá a végső győzelemhez) akár vb-döntőt játszhatott volna!

Ha valaki képes arra (megengedem: magyarként ez szinte a lehetetlennel egyenlő), hogy a kí­vülálló szemével, csak és kizárólag a csapatok közötti tudáskülönbséget figyelembe véve próbáljon két olyan mérkőzésről véleményt formálni, amelyeket soha nem játszottak le, akkor csak arra a következtetésre juthat, hogy bár egyetlen meccsen (legyen az akár a világbajnoki finálé) minden megtörténhet, sem az 1962-es brazil, sem a hazai pálya mindent elsöprő erejét maga mögött tudó 1966-os angol válogatott ellen nem lett volna sok esélyünk a végjátékban. (Annak ellenére is, hogy mi fordí­tott szereposztásban nyertünk, 1962-ben legyőztük az angolokat, 1966-ban pedig a brazilokat.)

Baróti Lajos legszomorúbb világbajnoksága egyébként vitathatatlanul az argentí­nai volt.

Tény: elképesztő balszerencsés sorsolást kaptunk (soha máskor nem került a csoportunkba a torna első négy helyezettjéből kettő), s hasonló jelzővel illethetően kaptunk ki az első meccsen. A szurkolók mindmáig hajlamosak a portugál Garrido játékvezető számlájára í­rni a 2-1-es vereséget, holott, ha valaki visszanézi a felvételeket, nem vitathatja sem Törőcsik, sem Nyilasi kiállí­tásának jogosságát. Az már egy másik kérdés, hogy hány argentint lehetett volna leküldeni a pályáról a „Törővel” szemben elkövetett brutalitásokért addig, amí­g az újpesti zseninél elszakadt a cérna. Ám nyerési esélyünk semmiképen sem volt, s aztán következett Olaszország és Franciaország válogatottja, amelyekről hajlamosak vagyunk állí­tani: mi győztünk volna ellenük, ha az argentinok javára nem esküszik össze ellenünk a világ.

Azt nem lehet vitatni: az 1978-as magyar vb-válogatott tele volt klasszis játékosokkal, ám aki veszi magának a fáradtságot és végignézi, hogy kik léptek ellenünk pályára akár Olaszország, akár Franciaország képviseletében, az (ha képes reálisan szemlélni az eseményeket) minimum elbizonytalanodik a „biztos” továbbjutásunk kérdésében.

Argentí­nában 1962-höz és 1966-hoz képest még akkor is a legtávolabb lettünk volna a csoportból (!) való továbbjutástól, ha ikszelünk, vagy egyenesen győzünk a házigazdák ellen.

Mindez, persze ma már csak amolyan semmire se jó elmélet, a valószí­nűségekkel való haszontalan játszadozás, ezzel szemben (a gondolatkí­sérletekkel együtt) Baróti Lajos szövetségi kapitányságainak históriás könyvében maga a magyar futballtörténelem.

Minden idők egyik legnagyobb formátumú magyar trénerének nem volt szerencséje a világbajnokságaival, valamilyen apróságon mindig elcsúsztunk, a végeredményeket tekintve négy vb-válogatottjából (egy-egy mérkőzés kivételével) összességében soha sem jött ki az a tudás, amely amúgy benne volt, és amely legalább kétszer minimum a legjobb négy közé juthatott volna.

Az 1978-as argentin világbajnokságot a magam részéről azért nem számí­tom kizárólag „Baróti vb-jének”, mert az előző hárommal szöges ellentétben akkor már egy, akár a diktatórikus megoldásoktól sem idegenkedő MLSZ-elnök uralkodott a nemzeti tizenegy felett: Kutas István.

Kutas 1974 májusában kapott teljhatalmat a magyar futball irányí­tására (ne feledjük, az aktuális sporthivatalok különböző funkcióiban dolgozó munkatársaként már Sebes Gusztáv 1956-ban történt leváltásában is aktí­v szerepe volt), és a szövetségi kapitányi posztra az első jelöltje közel sem Baróti Lajos volt!

Amennyiben a csodálatos „Cucu”, azaz Bozsik József egészségi állapota megengedi, akkor minden valószí­nűség szerint az ő irányí­tása alatt játsszuk végig az 1974 és 1978 közötti Eb- és a vb-selejtezőket, de miután az orvosok az Aranycsapat agytrösztjét a legszigorúbban eltiltották az edzősködéstől, az új elnöknek egy teljes esztendőre volt szüksége, hogy rávegye Barótit a második kapitányi kalandra.

Addig (dacára annak, hogy Kutas István a sporttudományokban való jártasság, a sportvezetés szempontjából a valaha volt legjobbak közé soroltatik) futballügyekben, de kiváltképp a szövetségi kapitány személyének kérdésében – egyéniségével szinte összeegyeztethetetlen – bizonytalanság, kapkodás és következetlenség jellemezte a munkálkodását.

Bozsik után 1974 októbere és 1975 májusa között Moór Ede és Szőcs János is megfordult a kapitányi poszton, Barótit először egy olimpiai selejtezőn (1975. május 7-én) a Népstadionban Bulgária ellen köszönthette a Népstadion közönsége úgy, mint az első számú magyar edzőt.

Nyertünk ugyan 2-0-ra, de egy hétre rá a szófia 0-4 véget vetett a montreali álmoknak, ami 1964 és 1968 aranya, majd 1972 ezüstje után (hiszen ki se jutottunk a játékokra) méretes csalódás volt ugyan, de sem Kutas, sem Baróti pozí­cióját nem gyengí­tette meg, sőt, úgy szállt el felettük, mintha meg sem történt volna!

Kimondatlanul bár, de mindkettőjüket igazán az 1978-as világbajnokságon való részvétel érdekelte. Az 1976-os Eb-vel már nem volt gondunk, a részvétel lehetőségét még a Moór-, Szőcs-„érában” elveszí­tettük, és noha az utolsó két meccsen Baróti volt a kapitány, Wales csapatát már nem lehetett megelőzni. A Mundialért ellenben egy egészen parádés selejtezősorozat végén Görögországot és a Szovjetuniót magunk mögé utasí­tva, sőt interkontinentális selejtezőn Bolí­viát kétszer legyőzve (6-0, 3-2) simán kijutottunk Argentí­nába.

Nemcsak sikereink voltak, hanem egy (nagyon) jó csapatunk is alakult!

Kutas fennhatósága alatt azonban még az echte úriember Baróti Lajosnak sem volt könnyű kapitánykodni.

Az elnök minden abban a korban elképzelhető feltételt megteremtett ugyan a válogatott számára, ám olyan meghatározó súllyal volt jelen a mindennapok történéseiben, amelyet néha már az „ősz mágus” is csak hatalmas önfegyelemmel tudott elviselni.

Ma már bizonyí­thatatlan, ám erősen valószí­nű: ha nem Kutas István az elnök, akkor a válogatott felkészí­tése az argentí­nai vb-re teljesen másképpen alakul. (Gondolok az Adidas edzőtáborában való kötelező felkészülésre, vagy arra, hogy közvetlenül a Dél-Amerikába utazás előtt feltétlenül szükségünk volt-e a világbajnoki selejtezők bukása miatt a dühtől őrjöngő hazai közönség előtt mindenki számára bizonyí­tani akaró Anglia ellen „agyonveretni magunkat” a Wembleyben.)

Erősen hiszem, hogy ha a perdöntő kérdésekben száz százalékig Baróti szava a szent, akkor sok minden másként alakul, bár az Argentí­na, Olaszország, Franciaország hármast ő sem tudta volna megváltoztatni.

Az Argentí­nában elszenvedett vb-kudarc mindezek ellenére legfeljebb egy pöttynyi foltot ejtett Baróti Lajos kapitányi palástján.

Sem rangját, sem tekintélyét akkor már nem rendí­thette meg senki és semmi.

Mind a válogatott, mind klubcsapatai élén (ne feledjük: 1967-ben ő kezdte összerakni azt az Újpesti Dózsát, amely 1969 és 1975 között nem kevesebb, mint hét bajnoki aranyat nyert, abból az első hármat Baróti Lajossal a kispadján) olyan maradandót alkotott, amelyhez hasonlóval csak nagyon kevesen büszkélkedhetnek abból a szakmából, amelyet futball-edzőségek hí­vnak.

Korábban a Vasassal elért sikerei, majd az a tény, hogy Peru szövetségi kapitánynak hí­vta, no meg a Benfica felkérése a vezetőedzői posztra, mind-mind bizonyí­téka annak, hogy a magyar futball korszakos jelentőségű személyisége volt, aki a legmagasabb edzői pozí­cióból az argentí­nai világbajnokságot követően vert sereg élén bár, ám mégis koronával a fején távozott…

Következik: Az Illovszky-korszak

lakat-kapitány

5 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 13. bejegyzéshez

  • ’78-ban tényleg nem volt esélyünk … a fene sem látott még olyan sorsolást … a világ 8 legjobb csapatából 4 (!!!) egy csoportban … a B-ben meg NSZK, Lengyelország, Mexikó, Tunézia … a D-ben Hollandia, Skócia, Peru, Irán … ma sem értem … az olaszokat 5. kiemeltként kezelték ( kőkemény diktatúra volt akkor Argentí­nában, az ország fele olasz származású, az olasz meccseken ugyanúgy telt ház volt, ők IS hazai pályán játszottak), gondolom, kisakkozták, hogy egymást tovább tudják vinni … a Paltini-féle francia csapatot meg berakták a 4. kalapba a FIFA (már akkor is) “nagyon okos” korifeusai .. ne, ebből jött ki ez a szörnyűség … dél-amerikai újságok í­rták a sorsolás után, hogy ha EZ a 4 csapat jutott (volna) a legjobb 4 közé, azon sem vágta volna hanyatt magát a világ … persze, a hollandok, brazilok erősebbek voltak nálunk (lényegesen), de a 8 közé jutó lengyelek, peruiak, osztrákok egy jottányival sem … Ki tudja, hogy alakul a magyar futball sorsa, ha akkor a legjobb 8 között vagyunk? Mert ’78. nyarán is megkezdődött egy általános apátia, amiből azóta sem tértünk magunkhoz …

    • A Baròti utí ni korszak — ha jòl emlékszem — Mészöly Kí lmí nal folytatòdott. Ô meg igazí n majdnem évekik kisérletezett egy csapat összerakí sí val.

      Az 1980-as “sògorok” elleni 1:3-as vereségre még jòl emlékszem. Akkor az Osztrí kokní l Krankl Jí nos jí tszott és egy bizonyos Prohí szka jí tszott a középpí lyí n.

      Mí r akkor is csak a Nyilasi Tibor érdekelt.

      1982-ben mí r egy egész jò kis csapat rakòdott össze.

      Igazad adok Neked, lacimadí r, hogy valami akkor megví ltozott örökre, nem csak a Magyar labdí rùgí sban, hanem a nemzetközi labdarùgí sban egyarí nt.

      Olyan gyorsasí ggal iramodott meg a jí ték gyorsasí ga, hogy itten (és Középeuròpí ban Sem) sikerült utòlérni a nyugati foci iramí t.

      A 70-es évek vége Középeuròpa vége is. A Csehek 1976-ban még megnyerték az Euròpai bajnoksí got. Aztí n semmi. Félelmetes. Az Osztrí kokròl ugyanezt lehetne mondani.

      No, és Magyarorszí g ?

  • Ha az ember “csak” egy bizonyos idôszakban kapcsolòdik be a labdarùgí sban, hajlamos rí , hogy azt higye, hogy vele kezdôdött el a labdarùgas.

    Ìgy vagyok talí n az 1978-as VB-vel is. Nyilasi és Törôcsik kií llìtí sí t még most is fí jlalom, mert tanùja voltam az akkori TV-közvetìtésének. Akkor (és lehet, hogy most is) igazsí gtalannak véltem.

    Azòta olyan sok idô eltelt. A szövegben “jogos”-nak itélt kií llìtí sok talí n megfelelnek az igazsí gnak.

    A bekapcsolòdò ember törvényszerûen tévedik, mert nem szemléli az elôtte történteket. (Nem is tudja, mert nem elég idôs hozzí ). Nincs meg a kellék tí vlata.

    A szöveg nagyon tetszett. Kimondottan tí rgyilagos, de nem hií nyzik belôle a rokonszenv Sem.

    Baròti Lajost még most is elôttem lí tom, amikor — tiszta fehér hají val — a TV-lencséjébe néz. Egy inkí bb a sorsban beletörôdô mosoly (ezért egy kicsit savanyùan hat).

    Mint, ha mondta volna, “itt nincs semmi keresnivalònk”. ìgy is lett.

    • Hát nem “örömteli” emlék. A kiállí­tások elvben jogosak voltak, csakhogy amit az argentinok előtte műveltek, az nem volt mindennapos. Vagy három kiállí­tást úsztak meg.
      Nem véletlenül nevezik ezt a VB-t >bundiál<-nak. (Azt hiszem, Hegyi Iván használta először a kifejezést.)

  • Az eddigi legszebb fejezet, azt hiszem. Köszönet érte. Egy apró javí­tás: Bulgáriát 6-1-re és nem 6-0-ra vertük ’62-ben.

Hozzászólás a(z) Nagy Lí szlò bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.24. 21:00, m4sport
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ