“Ó kapitány…kapitányom!…” – 16.

lakat-kapitány-2

A munka kapitánya egy döntetlenbe bukott bele…

Illovszky Rudolf nagyon közel állt ahhoz, hogy szövetségi kapitányként olyan eredményt érjen el a magyar válogatottal, amilyet korábban soha senki.

Talán csak egy 11-esnyire volt attól, hogy Eb-döntőt játszhasson!

Igaz, azt is kevesen gondolták volna, hogy az 1972-es Eb-finálés részvétellel mind a mai napig ő lesz az utolsó mohikán. Azóta nemhogy a legjobb négy közé (történetünk idején még négy csapat játszott a döntő szakaszban, ez 1976-ban is í­gy maradt, utána előbb nyolcra, később 16-ra emelkedett a végjátékban szereplők száma, mí­gnem eljutottunk odáig, hogy mostanában éppen egy 24-es létszámú Eb-n való részvételért ví­vjuk a selejtezőket) képtelenek vagyunk kijutni, hanem távol maradtunk (még leí­rni is megrázó) tí­z kontinensviadalról, amelyhez hasonlóval voltaképpen csak a földrész futballtörpéi „dicsekedhetnek”.

Az Illovszky második kapitányi időszakára (1971-1974) eső belgiumi négyes tornára azonban nem csak kijutottunk, de még azt sem lehet mondani, hogy eleve a győzelemre (vagy ha arra nem is, akkor a döntőre) teljesen esélytelen válogatott szerepét osztották ránk.

Amilyen totális összeomlást hozott az 1969 végi, marseille-i vb-pótselejtező elbukása, a csehszlovákok elleni ‘1:4, legalább akkora „vitamininjekciónak” számí­tott a Belgrádban a románok felett aratott győzelem, hiszen vigasztalhattuk (ma már tudjuk: becsaphattuk…) magunkat azzal, hogy ha a világ futballjában a magyar labdarúgás vezető szerepe ugyan már egyre inkább a múlté, a mi földrészünkön azért mégis ott vagyunk a legjobbak között.

Belgiumban (1972. június 14. és 17. között) azért is éltük meg nagyon nehezen, sőt, egyenesen kudarcként a „csak negyedik.” helyet, mert annak a csapatnak még voltak komoly értékei. Még akkor is igaz ez, ha rögzí­teni kell: a nyugatnémetek végső győzelmét már az Európa-bajnokság megkezdésének pillanatában többé-kevésbé prognosztizálni lehetett.

Nagyon erős gárdát vezényelt akkoriban (is) az NSZK szövetségi kapitánya. Helmut Schőn keretében (a sérült Wolfgang Overath és a következő két évben beérett Uli Hoeness kivételével) ott volt szinte minden kulcsjátékos, aki aztán két évvel később a világbajnokságot is megnyerte! (Mi több, nem kevesen vannak olyanok, akik szerint az 1972-es csapat még az 1974-esnél is erősebb volt, s vitathatatlanul jobb játékkal lett bajnok. Igaz, nem is akadt olyan ellenfele, mint 1974-ben a holland, amelyet a világ fele a bajnoknál is erősebbnek tartott.)

De ne felejtsük el azt sem, hogy a magyar bajnok Újpesti Dózsa, ha éppen az Eb évében nem is remekelt, de két esztendővel később még mindig olyan erőt képviselt, amely kis szerencsével a BEK-döntőig juttathatta volna, ha a legjobb négy között nem éppen a korszak legjobb klubcsapatával, a Bayern Münchennel hozza össze a sors a fináléba jutásért.

De a belgiumi tornára visszatérve: Illovszkyt igazán nem lehetett Vasas-pártisággal vádolni, az Eb-keretbe csak a jobbhátvéd Fábián Tibor és a beállós Vidáts Csaba érkezett Angyalföldről, Rudi bácsi akkor a Ferencvárosra épí­tett. Az utazók között heten (Géczi, Bálint, Páncsics, Juhász, Kű, Szőke, Albert) képviselték az Üllői úti klubot, mí­g az abszolút honi futballuralkodó, az Újpest „csak” öt játékost akkreditált. Bár az a tény, hogy a szovjetek elleni elődöntőben Albert a kispadon kezdett és Dunai II-vel együtt csak a már végveszélyt sejtető utolsó harminc percre került pályára, több mint sokat mondó…

A Fradinak sokkal inkább az 1972 tavaszán bemutatott látványos nemzetközi kupaszereplését jutalmazta a kapitány a bőkezű válogatással, mintsem hazai formáját.

(Az UEFA-kupa döntőjétől áprilisban csak a Wolverhampton elleni, roppant balszerencsés páros mérkőzés fosztotta meg a zöld-fehéreket. Szőke István a Népstadionban és Angliában is sorsdöntő pillanatban hibázott 11-est.)

Az Eb után befejeződött bajnokságban csak a kudarcot jelentő 5. helyen zárt az FTC. A mérlegen a Tatabánya elleni MNK-győzelem szépí­tett ugyan egy kicsit, ám közel sem annyira, hogy „Fradi-lázban” égjen az ország. Kiváltképp egy olyan helyzetben, amikor a bajnok Újpest tí­z pontot vert rá a zöldekre, akiket ráadásul a Salgótarján és a Tatabánya is megelőzött a végtáblázaton.

Ismét az Eb-re kanyarodva: a döntőbe jutásért lejátszott mérkőzésen az örök mumus Szovjetunió volt az ellenfelünk. (A négyes mezőnyre amúgy jellemző, hogy a cí­mvédő, s 1970-ben legjobb európai csapatként vb-ezüstérmet szerzett olaszok például ki sem jutottak, egyébként a belgák ellen estek ki a negyeddöntőben.) A szovjeteknek közel sem volt olyan jó csapatuk, amelytől eleve rettegnünk kellett volna, és ekkoriban azért már erősen szűnőben volt a „tőlük kötelező kikapni” össznépi elmélet is.

Az 1970-es mexikói vb-re kijutottak ugyan (sőt, a csoportjukat is megnyerték) de a folytatásban az első lehetséges alkalommal már búcsúztak, egy 0-1-es, Uruguaytól elszenvedett vereséggel. Igaz, figyelmeztető lehetett, hogy az Eb-sorozat négyes döntőjébe veretenül kerültek. S az is tény: az összes európai válogatott közül egyedüliként, a szovjetek minden négyesdöntőbe eljutottak a kezdetektől, 1960-tól 1972-ig.

Ám ennél is fontosabb, hogy az önbizalmuk ellenünk sokkal nagyobb volt, mint a két csapat között meglévő akkori tudáskülönbség. (Emlékezzünk: az 1960-as Eb selejtezőjén és az 1966-os vb-ről ők ejtettek ki minket, az 1968-as Eb-re pedig a mi legyőzésünk árán jutottak ki.) Nem véletlen, hogy a brüsszeli Parc Astrid stadionban megdöbbentően kevés, mindössze 2000 néző előtt lejátszott találkozón végig a magyar csapat játszott jobban.

KS_1972_I_02_0048-19720614-19720617Mi uraltuk a meccset, ám kaptunk egy bombagólt (Konykov), majd sorsdöntő pillanatban, a 80. percben Zámbó a háló helyett Jevgenyij Rudakov bal kezét találta telibe – 11-esből!

(Milyen érdekes is a sors: a 11-es rúgás egyik legnagyobb honi atyamestere Szőke István is a pályán volt a büntető pillanatában, a Wolverhampton elleni két bakijának emléke azonban azt mondatta Illovszkyval, próbálkozzon most inkább Zámbó.)

A bronzért a házigazda belgákkal játszottunk, és ott inkább mi örülhettünk, hogy „csak” 2-1-re kapunk ki. Ráadásul egy ma is nehezen érthető, fura gólt szereztek a vendéglátók: a magyar védők szinte felkí­nálták a gólszerzés lehetőségét Paul Van Himstnek.

Négy résztvevőből negyediknek lenni mindenképpen kudarc, még akkor is, ha álmunkban sem gondoltuk volna, hogy nagyon meg kellene becsülni, hiszen ezt egy immáron 43 éve tartó Eb-szünet követi majd.

Sok idő azonban nem maradt az Eb-szereplés tanulságainak feldolgozására, hiszen szeptemberben már az olimpia következett, ahová, mint 1964-es és 1968-as győztesek selejtezők nélkül, a cí­mvédő jogán utazhattunk, ráadásul a sorrendben harmadik arany is szinte már a kezünkben volt. A lengyelek elleni döntőben a félidőben még 1-0-ra vezettünk, de aztán jött Kazimierz Deyna és mindent elintézett.

A kérdésről nehéz elfogulatlanul beszélnem, de az vitathatatlan, hogy a munkát sok egyéb tényező mellett nehezí­tette a két szakvezető Illovszky Rudolf és dr. Lakat Károly közötti „párosmérkőzés” is.

Az addig kifogástalan viszonyban lévő két tréner az olimpián valahogy „nem jött ki egymással”. Gyorsan kiderült: egy csapatot csak egy edző irányí­that igazán hatékonyan.

(Feltétlenül megjegyzendő: ezt az ezüstöt is „kapitális” kudarcként éltük meg itthon, és aztán 1996-ig kellett várnunk arra, hogy az ötkarikás játékokon való atlantai részvételt egyáltalán ki tudjuk harcolni, no meg, hogy onnan nulla ponttal térjünk haza.)

Illovszky Rudolf két kapitányi korszakának talán legfontosabb sorozata sajátságos módon mégsem az 1972-es Eb-döntőt hozó selejtezők és maguk a belgiumi meccsek, még kevésbé a nem kevesebb, mint hét müncheni találkozó, hanem az 1974-es világbajnoki kvalifikációs meccsek voltak.

Az ’54-es berni vb-döntő, a ’62-es chilei és a ’66-os angliai csillogás után (mert az 1954-ben elveszí­tett finálét ma már nemzeti sorstragédiaként éljük ugyan meg, tökéletesen elfelejtve, hogy az azért mégis csak egy vb-döntő volt.) az 1970-es hiányzást követően egy újabb világbajnokság nélküli nyarat magyar részvétel nélkül, pusztán a tv-készülékek előtt ülve a szurkolók már elképzelni sem tudtak.

Svédország, Ausztria és Málta „testén át” kellett volna az NSZK-ban rendezett vb-re kijutnunk és a helyzetünk kifejezetten jól állt, egészen a mindent eldöntő svédek elleni záró meccsig!

Ráadásul, azt is hazai pályán, a zsúfolásig teli Népstadionban játszhattuk, a tét mindenki számára világos és teljesen egyértelmű volt: ha nyerünk, mi utazunk a vb-re, a döntetlen viszont a svédeknek kedvezett.

Talán többel is, mint „fél lábbal” az NSZK felé tartó repülőgépen ültünk (az 1-2-es svéd vezetést 3-2-es magyar előnyre fordí­tva) amikor már csak 14 percet kellett volna kibí­rni kapott gól nélkül.

Ez a gól azonban szinte végzetszerűen megérkezett: a szövetségi kapitánnyal „hajba kapó”, akkor Európa legjobb balhátvédjei között számon tartott Juhász Péter helyett Illovszky jobb hiján a 4-es számú mezt soha életében magán nem viselő Szűcs Lajost állí­totta a posztra, akinek oldalán a svéd Sandberg elfutott, beí­velt és akkor jött az a pillanat, amikor Ralf Edström egy életre beí­rta magát a magyar futballtörténelembe.

A zseniálisan fejelő játékos, úgy 8 méterről, a balösszekötő helyéről az élete első (és egyben utolsó) válogatott mérkőzésén szereplő magyar „1-es”, Bicskei Bertalan mellett a Keleti pályaudvar felőli kapu bal alsó sarkába bólintotta a labdát, és ezzel a szó szoros értelmében kifejelte a magyar válogatottat egy újabb világbajnokságról.

Illovszky Rudolf nem azonnal bukott bele a vb-selejtezők kudarcába, a svédek elleni 3:3-at követően 1974 májusáig még hat mérkőzésen vezette a válogatottat (köztük volt a nagyon súlyos 0-5 Dortmundban az NSZK ellen), hogy aztán egy Székesfehérvárott a jugoszlávokkal lejátszott mérkőzésen Albert Flóriánnal együtt örökre elbúcsúzzon a válogatottól.

A Vasassal (és a magyar válogatottal) egy életre összenőtt mester 1966 szeptembere és 1967 októbere között tí­z, 1971 júliusa és 1974 májusa között 29 mérkőzésen vezényelte szövetségi kapitányként a nemzeti tizenegyet.

39 meccse 20 győzelmet, 10 döntetlent és 9 vereséget hozott, 74-szer örülhetett magyar gólnak és 43-szor bosszankodhatott azért, mert a mi hálónkba került a labda.

Két kapitánysága alatt 62 játékost szerepeltetett a nemzeti tizenegyben, a legtöbbször Bene Ferenc (29) a legkevesebbszer Gelei József, Nagy István, Puskás Lajos, Bánkuti István, Korsós István, Bakos Sándor, Tichy Lajos, Szalay Miklós, Bicskei Bertalan, Rapp Imre, Harsányi László, Kántor Mihály, Lakinger Lajos és Müller Sándor (egyszer-egyszer) kapott tőle bizalmat.

Mindent összegezve: egyike volt a legmarkánsabb, a legkarakterisztikusabb, a legmunkásabb, a legtisztességesebb magyar szövetségi kapitányoknak.

Ralf Edström volt az, aki rútul elbánt vele.

Ha csak öt centit téveszt, kint vagyunk az 1974-es vb-n, az NSZK-ban!

Az igazán nagy formátumú kapitányok (márpedig magyar viszonylatban ő feltétlenül közéjük tartozott) legalább azt a „jogot” megkapják a sorstól, hogy egy nagy vereség okozza a vesztüket.

Illovszky Rudolf egy döntetlenbe bukott bele. Úgy, hogy veretlenül játszotta végig a válogatottjával a selejtezőket.

Következik: Kapitányok jönnek, mennek

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ