“Ó kapitány…kapitányom!…” – 17.

lakat-kapitány-2

Sikerkapitány lehetett volna, mégis a bukás és a kudarc szimbóluma lett…

Ha mereven ragaszkodnék az alapelképzeléshez, mely szerint e sorozatban a magyar futball eddigi 51 szövetségi kapitánya közül csak azoknak a munkásságával foglalkozom részletesen – a legnagyobbak esetében akár több fejezeten át – akik a poszton eltöltött éveik, vagy a nemzeti tizeneggyel elért eredményeik alapján kiemelkedő és meghatározó személyiségei voltak a honi labdarúgásnak, akkor Sós Károly nem soroltatna a kiválasztottak közé.

Magyar szövetségi kapitányként leszolgált tí­z mérkőzése édeskevés az elitbe kerüléshez (ezen a ponton talán nem árt a szövetségi kapitányok mérkőzésszám szerinti tabellájának első öt helyezettjét megemlí­teni, azzal a fontos kiegészí­téssel, hogy volt, aki egyhuzamban, volt, aki három szakaszban hozta össze a maga meccsszámát – már csak azért is, hogy Sós tí­z meccse viszonyí­tási alapul is szolgálhasson: 1. Baróti Lajos 117, Sebes Gusztáv 69, Mészöly Kálmán 61, Bicskei Bertalan 45, Kiss Gyula 41), hogy mégis két „saját fejezetet érdemel” annak oka: neve úgy vonult be a hazai labdarúgó-történelembe, mint aki főszerepet játszott abban, hogy a magyar válogatott elindult azon a lejtőn, amely a világfutball tetejének közeléből a feneketlen mélységekig szánkáztatta.

Sós Károly kétségkí­vül nagy kudarcaink emblematikus figurájaként él az emberek fejében, holott megközelí­tően sem volt olyan rossz edző, mint ahogy manapság gondolunk rá, vagy, ahogy rendszeresen megemlékeznek róla azok a botcsinálta futball „történészek”, akik nagy előszeretettel szoktak emberi pályaképeket, sorsokat, teljes életműveket egy-egy odavetett és az esetek döntő többségében porig alázó jelzővel „összefoglalni”.

Edzői fényképalbuma azonban közel sem csak fehér, vagy csak fekete tónusú képekből áll!

Egy éjfekete fotó van ugyan a képzeletbeli album fedőlapján, ám beljebb azért bőven találunk szí­nes felvételeket is.

Már futballista pályafutása legvégén elkezdett edzősködni, a háborús években a nagyon jelentős gazdasági háttere okán bombaerős Gamma nem is szerződtetett trénert NB I-be feljutó csapatához, hanem a már visszavonuló félben lévő Sóst bí­zta meg a játékos-edző szerepének ellátásával.

KS_1941_I_011A húzás olyan remekül sikerült (igaz, hősünk akkoriban már csak az edzősködéssel foglalkozott), hogy az 1942-1943-as bajnokságban a 4. helyen végeztek, és egyáltalán nem a vak véletlennek köszönhetően, hiszen a következő bajnoki esztendőben ezt a helyezésüket megtartották.

De mind a mai napig szí­vesen emlékeznek Sósra például Szombathelyen, ahol kétszer is volt edző, Újpesten, Dorogon, vagy Salgótarjánban, azaz, edzői pályafutásának olyan állomásain, amelyek mindegyikén az élvonalban a maga szintjén és a maga lehetőségei mellett számottevő csapatokat tudott kialakí­tani.

Egyik legpikánsabb tréneri megbí­zatása az a három év volt, amelyet 1953 és 1956 között a Ferencvárosnál töltött.

Igaz, ha szigorúan (vagy mondjuk „csak” tényszerűen) veszem, akkor Sós Károly egyetlen napig sem volt a Ferencváros edzője, hiszen szerződtetésekor (1953-ban) a zöld-fehéreket éppen Bp. Kinizsinek hí­vták, meg piros-fehérben játszottak, és ez í­gy is maradt mind a száz olyan NB I-es meccsen, amelyeken, a kispadjukon ült.

Az 1950 nyarán történt totális Ferencváros „gerinctörést” követően mégis ő volt az első, aki életet lehelt a teljesen szétesni látszó csapatba, 1954-ben, majd 1955-ben is bronzérmet nyert Mátraiékkal, ami az FTC akkori helyzetében az arannyal volt egyenlő.

Mégis tovább állt Kispestre, ahol megint csak „romok” fogadták, hiszen a gárda éppen a nagy Honvéd szétesésének hónapjait élte, Puskás, Kocsis, Czibor külföldre távozását követően kellett egy vadonatúj csapatot csinálnia.

Ebből a közelí­tésből a 1958-1959-es bajnoki évben szerzett bronzérem, valamint az 1958-1959-es kií­rású, akkoriban még komoly rangnak örvendő Közép-Európa Kupa megnyerése igazán dicséretes eredménynek számí­t.

Sós Károly

Sós Károly

Ha mindehhez hozzá tesszük még azt is, hogy Sós Károlyt már a Sebes-éra bukása után kinevezett Bukovi Márton is maga mellé hí­vta segí­tőnek a válogatotthoz, az 1958-as világbajnokságra pedig Baróti Lajossal és Lakat Károllyal hármasban vitték ki, majd ott irányí­tották is a nemzeti tizenegyet, akkor igazán nem lehet azt mondani, hogy edzői pedigréje másból sem áll, mint abból a bizonyos amúgy valóban kapitális marseille-i kudarcból!

Talán egészen másként alakul az élete és a futballtársadalom általi megí­télése, ha a Bp. Honvédtól való távozása után (az 1959-1960-as bajnoki esztendő 17. fordulója után, amikor 9 győzelem mellett „már” öt vereség állt a csapat nevét követően a táblázaton, idény közben bontottak vele szerződést) hirtelen nem a sportpolitika szavára hallgat, hanem keres (mert talált volna!) magának egy másik hazai csapatot.

A (sport?)politika azonban ekkor nagyon erőteljesen szólt bele az életébe.

Történt: a futballban nem igazán csillogó NDK (Német Demokratikus Köztársaság) vezetői nehezen viselték, hogy mí­g az NSZK válogatottja előtt hajlong a labdarúgóvilág, addig az ő nemzeti tizenegyük (fogalmazzunk finoman) csak szenvedi a futballt.

A legfelsőbb magyar sportvezetéstől kértek segí­tséget (megjegyzem: ennek a későbbiekben még komoly jelentősége lesz), egésze precí­zen olyan magyar edzőket, akik megtaní­tják futballozni a „falábú” keletnémeteket.

Nem volt ez az edzői „cserekereskedelem” minden előzmény nélküli, Gyarmati (Gyurcsó) János a válogatottjukat is vezette. A berlini Dynamót 1957-1958-ban Orczifalvi István edzette.

Sós Károly 1961-ben az NDK válogatottjának a szövetségi kapitánya lett és talán az is marad nyugdí­jas koráig, ha 1967-ben nem következik el az a bizonyos (ebben a sorozatban Illovszky Rudolf pályaí­vét felrajzoló fejezetben már emlí­tett) NDK-Magyarország Eb-selejtező Lipcsében, amely ugyan nem döntött el az égvilágon semmit, hiszen a mi meggypirosaink már régen kiharcolták a csoportból való továbblépés lehetőségét, pontosabban azt, hogy 1968-ban oda-visszavágós alapon megmérkőzzenek a Szovjetunióval az 1968-as olaszországi Eb-négyesdöntő részvételéért.

Ezen a meccsen sértette meg az addig remekül dolgozó Illovszky Rudolfot a magyar sportvezetők egy meglehetősen kis létszámú (egészen pontosan két főből álló) „csoportja” azzal, hogy az NDK válogatottjának játéka láttán „Sós-tí­pusú” szövetségi kapitány után kezd ácsingózni.

A lelátói siránkozás, persze, hogy eljut Illovszkyig, aki úgy megsértődik, hogy nincs az a pártutasí­tás, amely a válogatott élén tarthatná.

csgy_nemet1964_sos_karoly

Az NDK válogatottjának olimpiai tablóján (1964)

Ha már Illovszky megsértődött és makacsul ki is tartott a távozása mellett, akkor adódott volna ugyan egy mindenki számára akkoriban teljesen elfogadható, kézenfekvő és nyilvánvalóan vitathatatlan megoldás a poszt betöltésére. (Jelentős érintettségem miatt a név konkrét leí­rását mellőzném. De tessék csak elkalandozni kicsit a magyar labdarúgás archí­vumaiba és megnézni, hogy 1967 végén hogyan fejeződött be a bajnokság, ki volt a legnépszerűbb és a kapitányságra már bőven megérett tréner, kinek a csapata volt toronymagasan a legjobb, kinek a játékosa kapott decemberben Aranylabdát, ki volt akkor már olimpiai bajnokcsapat szakvezetője…)

Ám ez a megoldás az akkoriban mindenben teljhatalommal bí­ró sportvezetőduó egykori Ferencváros (!)-játékos tagjának tetszett a legkevésbé, és ő volt az, aki mindent megtett, hogy ne a közvélemény akarata és meglehetősen erős nyomása, hanem a „lipcsei lelátón” éppen általa elhangzottak jussanak érvényre.

Sósnak, persze kapóra jött az invitálás, bár Berlinben legalább olyan tisztelet és elismerés övezte, mint néhány száz kilométerrel odébb korábban Sepp Herbergert, majd az őt váltó Helmut Schőnt. Hőstetteként ünnepelték az NDK labdarúgásának addigi legnagyobb eredményét, a tokiói olimpián elért bronzérmet is, s azt sem felejtették el, hogy 1965 végétől 1967 nyaráig a keletnémet válogatott egy 12 meccses veretlenségi sorozatot produkált! Az NDK futballtörténelmében mindössze ketten irányí­tották több mérkőzésen a válogatottat Sósnál (42): Georg Buschner (104) és Bernd Stange (53). Tokióra gondolva ki előtt ne jelenne meg a döntő után készült kép, a dobogó legfelső fokán Novák Dezsővel, egyik oldalán az ezüst átvételére készülő csehszlovák, a másikon a bronzos NDK-beli csapatkapitánnyal, Urbanczykkal? Sósra visszatérve: más kérdés, hogy 1961 és 1967 között sem vb-re sem Eb-re nem tudta kivinni a keletnémetek legjobbjait.

Az ördögi a történetben: minden egyes selejtező-sorozatban (lett légyen szó akár Eb-ről, akár vb-ről) mindig velünk, magyarokkal kerültek egy csoportba, kötve hiszem, hogy magyar ember annyiszor ült a Népstadion kispadján ellenfelünk edzőjeként, mint Sós Károly.

Akkoriban azonban, nekünk „egy NDK” nem jelentett komoly akadályt.

A legközelebb ahhoz, hogy Sós Károly az NDK nemzeti tizenegyének szövetségi kapitányaként valami nagy bajt okozzon nekünk az 1966-os vb-selejtezők során állt, amikor a Népstadionban egy olyan 3:2-es mérkőzést játszottak ellenünk (a mai napig beleborzongok, amikor felrémlik előttem Peter Ducke óriási helyzete, amelyet, ha értékesí­t talán nincs Anglia, nincs világbajnokság, nincs magyar-brazil 3:1.), de kihagyta és miután nekünk már a döntetlen, az NDK-nak viszont csak a győzelem lett volna jó a vb-szereplés elérése céljából az összecsapás minden szempontból teljes magyar diadallal, és Sós Károly kudarcával végződött.

Nem volt ekkor ember az országban, aki arra gondolt volna, hogy a keletnémet válogatott kispadjáról egy vb-szerepléstől elesett kapitány a nem is olyan távoli jövőben a magyar nemzeti tizenegy első számú szakvezetője lesz.

Márpedig 1968. január 2-án megtörténik az, amit futballszakmai indokokkal egyáltalán, egyéb, elsősorban politikai töltetűnek mondható „háttér okokkal” már sokkal inkább lehet magyarázni: egy olyan tréner, aki hét éven át nem dolgozott a magyar futballban, akinek fogalma sem volt az itthoni viszonyokról, körülményekről, lehetőségről, nem ismerte a magyar mezőnyt, annak játékosait (az ide vonatkozó hozzávetőlegesen ezerszer megí­rt „vagy igaz, vagy nem” anekdotákat mellőzném), és sokkal bizonytalanabbul mozgott Budapesten, mint Berlinben, az 1968-as szovjetek elleni párosmeccsre készülő és az 1970-es mexikói világbajnokságra minden körülmények között kijutni szándékozó (nem volt ez olyan hatalmas terv, mint amilyennek manapság látszik, 1934, 1938, 1954, 1958, 1962 és 1966 után) magyar válogatott szövetségi kapitánya lett.

Egy ország állt döbbenten a sportvezetés döntése előtt, és egyáltalán nem azért, mert Sós Károly, úgy egyébként, a magyar kapitányságra alkalmatlan edző lett volna.

Csak éppen ott és akkor minimum ötvenen voltak előtte a sorban, akik az adott feladatot a végső siker összehasonlí­thatatlanul nagyobb esélyével valósí­tották volna meg, mint, ahogy az neki sikerült.

Akarom mondani, ahogy neki nem sikerült.

Abból a tí­z válogatott mérkőzéséből, amelyen Sós Károly ült a válogatott kispadján ötöt megnyertünk, egy végződött döntetlenre, és négyszer hagytuk el vesztesen a játékárteret.

Ha csak az az egy nyomorult döntetlen (Prágában) a győzelmek közé sorol, ma (talán) úgy beszélünk róla, mint egy sikerkapitányról.

így viszont a kudarc szimbóluma és nagy bukásaink egyik megtestesí­tője lett.

Pedig, nem kezdett rosszul.

Sőt, egyenesen parádésan startolt!

Illovszky Rudolf addigra remekül összerakott válogatottját „szétdobta” ugyan, ennek ellenére egy debütáló kapussal (Fatér Károly) és a sérült Albert Flórián nélkül mondhatni simán 2:0-ra vertük a szovjeteket.

De aztán ami utána következett…

Következik: A legnagyobb összeomlás: Marseille

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
BL-PlayOff: 09.23. 21:00, M4Sport
BL-PlayOff: 09.29. 21:00, M4Sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ