“Ó kapitány…kapitányom!…” – 18.

lakat-kapitány-2

ÉS AKKOR: JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK… JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK…

1969. december 3-án este a marseille-i Velodrome-stadion esőtől áztatott gyepén halálos sebet kapott a magyar labdarúgás!

Nincs ebben semmi túlzás, a csehszlovákok elleni 1:4-es vereség (amely azt jelentette, hogy 1970-ben nem leszünk ott a mexikói világbajnokságon) olyan erővel taglózott le mindenkit, aki akár vezetői, akár edzői, akár játékosi, de akár csak szurkolói szinten érintett volt a futballdrámában, mint korábban talán az ’54-es vb-döntő elvesztése.

Hogy ebből a helyzetből egyhamar nincs felállás, azt a mérkőzés lefújásának pillanatában érezni, sőt, egyenesen tudni lehetett.

Arra ugyan nem gondolt senki, hogy ez az 1950 óta elképzelhetetlen hiányzás nem egyszeri lesz, hanem egészen 1978-ig elhúzódik, drámai elemnek éppen elég volt a tudat: alig néhány hónap múlva Közép-Amerikában a magyar válogatott nélkül csapnak össze a világ legjobbjai.

Különösen azért volt fájó a seb, mert akkoriban még klasszis futballistákkal volt teli az NB I-es mezőny.

Ha csak annyit emlí­tek, hogy a marseillei meccsen annak az Újpesti Dózsának hat játékosa volt a kezdő csapat tagja, amely az esztendő közepén még VVK-döntőt játszott a Newcastle Uniteddel, már sokat mondtam, miközben meg kell emlí­tenem azt is: a Ferencvárost ezen a sorsdöntő meccsen egyetlen játékos sem képviselte…

A legnagyobb hiányzónak az akkor már „régen” aranylabdás Albert Flórián számí­tott, aki „talpig gipszben”, Árpád fejedelem úti lakásában a televí­zión át nézte társai vergődését, miközben a rádióból hallhatta Szepesi György később legendássá váló szörnyülködését: „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok.”

Szó, ami szó, azok bizony jöttek, a magyar csapatnak egy másodpercnyi esélye sem volt a sikerre, pedig a döntetlen (a korábban kiharcolt jobb gólarány miatt) már nekünk kedvezett volna!

Ám nemhogy a döntetlenért harcoltunk, örültünk, hogy a még súlyosabb vereséget „sikerült” elkerülni.

Miután a védelmünkből hiányzott két bástya (Páncsics és Szűcs, előbbi sérülés, utóbbi eltiltás miatt) a csatársorból pedig az a Dunai II Antal, aki az 1968-ban 102 gólt szerző megyeri csatársor legeredményesebb tagja volt, a vár, ahogy mondani szokták, kártyavárként omlott össze.

Kuna, Kvasnak, Adamec, Petrás, Vesely és a többi, akkori csehszlovák sztár a szó szoros értelmében azt csinált a pályán, amit akart, jószerivel minden támadásuk góllal végződhetett volna.

A külföldi újságí­róknak remek poénül szolgált, hogy „a magyarokon még a csereként beállt Puskás, Kocsis kettős sem tudott ezúttal segí­teni”, no, de azt sajnos mindenki pontosan tudta: nem Ferencről és Sándorról, hanem két Lajosról van szó.

Amikor ők pályára léptek már 0:2 volt az állás, í­gy bár mindketten a legjobb játékosok közé tartoztak (sőt a honvédost egyenesen a futballzsenik közé illik sorolni), sokat nem tudtak segí­teni, sőt, mí­g mi kettőt cseréltünk, addig a csehszlovákok további két gólt rúgtak!

Kocsis Lajos a 91. percben ugyan még belőtt egy tizenegyest (a büntető előtt – mint a kézilabdában- a csehszlovákok kapust cseréltek, Viktor helyett Vencelre várt az a szerep, hogy egy 11-esnyi időt a szinte már Mexikóban lévő válogatottja kapujában töltsön), ám ez még szépségflastromnak sem volt jó, hiszen az , hogy 0:4-el, vagy 1:4-el hagyjuk-e el a pályát, az édes mindegy kategória tipikus esetének számí­tott.

Főhősünk, Sós Károly nevével leginkább ez a marseillei 1:4 fonódik össze, de sajátságos módon éppen ehhez a meccshez nem volt tulajdonképpen semmi köze!

Ez a kilencven perc nem az edzők csatája volt, a csehszlovákok nem taktikai győzelmet arattak felettünk, csak egyszerűen lesöpörtek, ha úgy tetszik lefutballoztak bennünket a pályáról.

Sós azokat játszatta, akik abban a pillanatban rendelkezésére álltak és posztjukon vitathatatlanul a legjobbak voltak, í­gy az összeállí­tásba nem lehet belekötni.

Miként a taktikába sem, hiszen a magyar válogatott akkor már hosszú ideje változatlan formációban (4-2-4) és változatlan játékfilozófiával (magas szintű futballtudásunkat, technikai fölényünket kihasználva uraljuk a játékot, a pályán az történik, amit mi akarunk, aztán valamelyik csatár egyéni bravúrja majd meghozza a gólt is) játszotta a mérkőzéseit.

Ma használatos kifejezéssel élve, ennek a másfél órának nem volt olyan pillanata, amikor Sós bele tudott volna nyúlni a meccsbe, mert mí­g nálunk tizenegyen egyszerre játszottak rosszul, addig az ellenfélnél mindenki jóval tudása felett teljesí­tett.

Sajnos, újra sújtotta a válogatottat a kapusátok, az Újpestben sorozatosan remeklő Szentmihályi a négyből minimum két gólban volt erősen ludas, de mindezek tudatában sem mondhatjuk, hogy ezért kaptunk és estünk ki.

Az a nagy igazság, hogy az „ősbűnt” nem Marseille-ben, hanem sokkal korábban, még a prágai csehszlovák-magyaron követte el a szövetségi kapitány, amikor 3:1-es vezetésünknél magyarázhatatlan cseréket hajtott végre.

(A futballtörténelmet alapfokon ismerők előtt is az unalomig ismert történet Mészöly Kálmánnak a félidőben történt le, majd még ugyanott,vissza cserélése, aztán a második félidő elején újra, most már „hivatalos” lehí­vása a pályáról, mint ahogy a remekül játszó és gólt szerző Fazekas felváltása Puskás Lajossal sem volt szakmailag indokolt, vagy akár csak magyarázható.)

A teljes képhez tartozik, persze, hogy ha menet közben nem kapunk ki a dánoktól (ráadásul ugyan ott nem veszí­tjük el Albert Flóriánt), és csak egy pontot elhozunk Koppenhágából, akkor szintén nincs pótselejtező, nincs Marseille, nincs vb-búcsú, és a magyar futball 2015-ben nem ott tart, ahol.

Marseille millió plusz egy szempontból és összefüggésben alapvetése a honi futballtörténelemnek, és nemcsak az 1:4 kopár valósága okán.

Amint az a Válogatott gyűjtemény cí­mű könyvben is olvasható: a találkozónak az elő és az utójátéka is több olyan példátlan esetet hagyott az utókorra, amelyek mára „kötelező olvasmányként” épültek be futballtörténelmünkbe.

A meccset talán már a szállóból a stadionba való elinduláskor elveszí­tettük.

Az történt, hogy a mérkőzésre indulóban a teljes magyar küldöttség már a szálló előtti buszban ült, amikor az MLSZ akkori elnöke, Hegyi Gyula szólt, ne induljanak még, neki olyan sürgős elvégezni való dolga van, amelyen nem várhat addig, amí­g a stadionba érnek.

Senki sem tulajdoní­tott nagy jelentőséget az ügynek, „nagyúr a szükség” alapon mindenki arra várt, hogy az elnök úr gyorsan végezze el a dolgát.

De amikor már eltelt vagy 30 perc, s még mindig nem jött vissza, a buszvezető is jelezte, hogy a kora esti csúcsforgalomban óriási közlekedési dugón kell majd átvágniuk magukat, az autóbuszban kezdett „fokozódni a helyzet”.

így esett, hogy a tervezettnél több mint félórával később, s valóban egy hatalmas belvárosi közlekedési káoszt leküzdve a magyar válogatott akkor érkezett a Velodrome stadionba, amikor a csehek már javában a pályán melegí­tettek.

(A gyúró Vinkovics Lajos a vészhelyzetet látva, menetközben a buszban végezte el a gyúrást, osztotta ki a mezeket, a nadrágokat, a cipőket, a sportszárakat, hogy majd amikor megérkeznek, a buszról egyenesen a pályára futhasson a társaság. Kí­sértetiesen hasonlí­tott a helyzet ahhoz, mint amikor két szomszédos falu csapata játszik egymás ellen, s a vendégek teherautón utazva, meccsfelszerelésben érkeznek.)

Ha Sós valamiben hibázott, akkor az az volt, hogy (Hegyi Gyula ide, Hegyi Gyula oda), neki, mint szövetségi kapitánynak az azonnali indulást kellett volna elrendelnie, amitől, persze Petrásék napi formája egy jottányit sem változott volna, de azért a sorsdöntő csatának a magyar válogatott semmiképpen sem olyan feldúlt és zaklatott állapotban futott volna neki, mint ahogy történt.

Az 1:4 terméke továbbá a Mészöly Kálmán nevéhez kötött „A mi időnk lejárt!” mondat, amelyről egy televí­ziós adásban, több mint 40 év múltán, Göröcs János mondta el az igazságot. Noha őt a 61. percben lecserélték, de ott maradt a kispadon a lefújásig, s amikor a többek is battyogtak már az öltöző felé, Mészöly Kálmán mellé érve azt mondta neki: „Kálmán, azt hiszem, a mi időnk lejárt.”.

A Szőke Sziklának a fülében maradhatott Göröcs János „örökbecsűje”, mert aztán néhány órával később, az őt faggató magyar újságí­róknak már valóban ő fogalmazott a fent emlí­tett szavakkal, s persze közel sem készakarva, vagy tudatosan „plagizálva” Göröcstől.

Az 1:4 fogalmaztatta meg dr. Lakat Károllyal, a Ferencváros akkori edzőjével a hazafelé tartó repülőgépen – a történethez tudni kell, hogy a meccs nagy jelentőségére való tekintettel az MLSZ néhány NB I-es trénert is kivitt a válogatottal Marseille-be – azt a mondatot, hogy „A magyar történelemnek mától három nagy csatavesztése létezik: Muhi, Mohács és Marseille.”

Lett is belőle botrány, már hazaérkezés utáni napon hí­vatták az akkori legfelsőbb sporthivatalba, ahol a legfőbb ember közölte vele: „Ez volt az utolsó dobása, érti. Nem azért utaztattuk ki az állam pénzén a mérkőzésre, hogy viccesnek hitt mondatokat gyártson!” Sőt: Lakat doktor négy (!) nappal a marseille-i csatavesztés után már nem volt a Fradi mestere.

Sós Károlyra visszatérve: szövetségi kapitánnyá való választása összességében nagy bakija volt a kor sportvezetésének.

Egy Eb és egy vb-szereplés ment el, ha nem is személy szerint rajta, de az erős, meglehetősen hathatós közreműködésével.

Kivételes emberi dráma ami vele történt, hiszen mind játékosként, mind (egészen a magyar kapitányi vállalásáig) edzőként mindenki által tisztelt és megbecsült személyisége volt a sportágnak, ám, hogy Marseille az ő életében is mit jelentett, azt semmi más nem példázza ékesebben a kopár ténynél: soha többé nem vállalt sehol edzői munkát…

A mérkőzés évében 61 éves volt, ami nem egy tinédzser kora, de ha azt veszem, hogy Garami József 75 évesen (!) mind a mai napig az MTK trénere, akkor már egészen más fénytörést kap Sós Károly akár korainak is mondható búcsúja az edzői pályától.

Igaz, Marseille után olyan légkör alakult ki körülötte, hogy hazai, élvonalbeli csapat vélhetően nem szerződtette volna (legalább is olyan nem, amely eredményeinek és rangjának megfelelő), de az NDK bármelyik csapatának kispadja biztos állást jelentett még akkor is a számára.

De már nem vágyott új kalandokra, új kihí­vásokra, mert (a magyar futballal együtt) Marseille őt is teljesen összetörte.

Az az egyetlen szerencsétlen meccs amúgy nagyon betett a magyar bajnokságnak is.

Az 1:4 után négy nappal a Népstadionban játszott a második helyezett Bp. Honvéd a harmadik Ferencvárossal.

„Derékig” ért ugyan a hó, fogcsikorgató a hideg, de nem ezért volt csak 1000 (…) néző a lelátókon.

A szurkolók büntetés legalább akkora volt, mint a marseille-i pofon…

Következik: Egy évtized — hat kapitány!

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
BL-PlayOff: 09.23. 21:00, M4Sport
BL-PlayOff: 09.29. 21:00, M4Sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ