“Ó kapitány…kapitányom!…” – 18.

lakat-kapitány-2

ÉS AKKOR: JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK… JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK…

1969. december 3-án este a marseille-i Velodrome-stadion esőtől áztatott gyepén halálos sebet kapott a magyar labdarúgás!

Nincs ebben semmi túlzás, a csehszlovákok elleni 1:4-es vereség (amely azt jelentette, hogy 1970-ben nem leszünk ott a mexikói világbajnokságon) olyan erővel taglózott le mindenkit, aki akár vezetői, akár edzői, akár játékosi, de akár csak szurkolói szinten érintett volt a futballdrámában, mint korábban talán az ’54-es vb-döntő elvesztése.

Hogy ebből a helyzetből egyhamar nincs felállás, azt a mérkőzés lefújásának pillanatában érezni, sőt, egyenesen tudni lehetett.

Arra ugyan nem gondolt senki, hogy ez az 1950 óta elképzelhetetlen hiányzás nem egyszeri lesz, hanem egészen 1978-ig elhúzódik, drámai elemnek éppen elég volt a tudat: alig néhány hónap múlva Közép-Amerikában a magyar válogatott nélkül csapnak össze a világ legjobbjai.

Különösen azért volt fájó a seb, mert akkoriban még klasszis futballistákkal volt teli az NB I-es mezőny.

Ha csak annyit említek, hogy a marseillei meccsen annak az Újpesti Dózsának hat játékosa volt a kezdő csapat tagja, amely az esztendő közepén még VVK-döntőt játszott a Newcastle Uniteddel, már sokat mondtam, miközben meg kell említenem azt is: a Ferencvárost ezen a sorsdöntő meccsen egyetlen játékos sem képviselte…

A legnagyobb hiányzónak az akkor már „régen” aranylabdás Albert Flórián számított, aki „talpig gipszben”, Árpád fejedelem úti lakásában a televízión át nézte társai vergődését, miközben a rádióból hallhatta Szepesi György később legendássá váló szörnyülködését: „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok.”

Szó, ami szó, azok bizony jöttek, a magyar csapatnak egy másodpercnyi esélye sem volt a sikerre, pedig a döntetlen (a korábban kiharcolt jobb gólarány miatt) már nekünk kedvezett volna!

Ám nemhogy a döntetlenért harcoltunk, örültünk, hogy a még súlyosabb vereséget „sikerült” elkerülni.

Miután a védelmünkből hiányzott két bástya (Páncsics és Szűcs, előbbi sérülés, utóbbi eltiltás miatt) a csatársorból pedig az a Dunai II Antal, aki az 1968-ban 102 gólt szerző megyeri csatársor legeredményesebb tagja volt, a vár, ahogy mondani szokták, kártyavárként omlott össze.

Kuna, Kvasnak, Adamec, Petrás, Vesely és a többi, akkori csehszlovák sztár a szó szoros értelmében azt csinált a pályán, amit akart, jószerivel minden támadásuk góllal végződhetett volna.

A külföldi újságíróknak remek poénül szolgált, hogy „a magyarokon még a csereként beállt Puskás, Kocsis kettős sem tudott ezúttal segíteni”, no, de azt sajnos mindenki pontosan tudta: nem Ferencről és Sándorról, hanem két Lajosról van szó.

Amikor ők pályára léptek már 0:2 volt az állás, így bár mindketten a legjobb játékosok közé tartoztak (sőt a honvédost egyenesen a futballzsenik közé illik sorolni), sokat nem tudtak segíteni, sőt, míg mi kettőt cseréltünk, addig a csehszlovákok további két gólt rúgtak!

Kocsis Lajos a 91. percben ugyan még belőtt egy tizenegyest (a büntető előtt – mint a kézilabdában- a csehszlovákok kapust cseréltek, Viktor helyett Vencelre várt az a szerep, hogy egy 11-esnyi időt a szinte már Mexikóban lévő válogatottja kapujában töltsön), ám ez még szépségflastromnak sem volt jó, hiszen az , hogy 0:4-el, vagy 1:4-el hagyjuk-e el a pályát, az édes mindegy kategória tipikus esetének számított.

Főhősünk, Sós Károly nevével leginkább ez a marseillei 1:4 fonódik össze, de sajátságos módon éppen ehhez a meccshez nem volt tulajdonképpen semmi köze!

Ez a kilencven perc nem az edzők csatája volt, a csehszlovákok nem taktikai győzelmet arattak felettünk, csak egyszerűen lesöpörtek, ha úgy tetszik lefutballoztak bennünket a pályáról.

Sós azokat játszatta, akik abban a pillanatban rendelkezésére álltak és posztjukon vitathatatlanul a legjobbak voltak, így az összeállításba nem lehet belekötni.

Miként a taktikába sem, hiszen a magyar válogatott akkor már hosszú ideje változatlan formációban (4-2-4) és változatlan játékfilozófiával (magas szintű futballtudásunkat, technikai fölényünket kihasználva uraljuk a játékot, a pályán az történik, amit mi akarunk, aztán valamelyik csatár egyéni bravúrja majd meghozza a gólt is) játszotta a mérkőzéseit.

Ma használatos kifejezéssel élve, ennek a másfél órának nem volt olyan pillanata, amikor Sós bele tudott volna nyúlni a meccsbe, mert míg nálunk tizenegyen egyszerre játszottak rosszul, addig az ellenfélnél mindenki jóval tudása felett teljesített.

Sajnos, újra sújtotta a válogatottat a kapusátok, az Újpestben sorozatosan remeklő Szentmihályi a négyből minimum két gólban volt erősen ludas, de mindezek tudatában sem mondhatjuk, hogy ezért kaptunk és estünk ki.

Az a nagy igazság, hogy az „ősbűnt” nem Marseille-ben, hanem sokkal korábban, még a prágai csehszlovák-magyaron követte el a szövetségi kapitány, amikor 3:1-es vezetésünknél magyarázhatatlan cseréket hajtott végre.

(A futballtörténelmet alapfokon ismerők előtt is az unalomig ismert történet Mészöly Kálmánnak a félidőben történt le, majd még ugyanott,vissza cserélése, aztán a második félidő elején újra, most már „hivatalos” lehívása a pályáról, mint ahogy a remekül játszó és gólt szerző Fazekas felváltása Puskás Lajossal sem volt szakmailag indokolt, vagy akár csak magyarázható.)

A teljes képhez tartozik, persze, hogy ha menet közben nem kapunk ki a dánoktól (ráadásul ugyan ott nem veszítjük el Albert Flóriánt), és csak egy pontot elhozunk Koppenhágából, akkor szintén nincs pótselejtező, nincs Marseille, nincs vb-búcsú, és a magyar futball 2015-ben nem ott tart, ahol.

Marseille millió plusz egy szempontból és összefüggésben alapvetése a honi futballtörténelemnek, és nemcsak az 1:4 kopár valósága okán.

Amint az a Válogatott gyűjtemény című könyvben is olvasható: a találkozónak az elő és az utójátéka is több olyan példátlan esetet hagyott az utókorra, amelyek mára „kötelező olvasmányként” épültek be futballtörténelmünkbe.

A meccset talán már a szállóból a stadionba való elinduláskor elveszítettük.

Az történt, hogy a mérkőzésre indulóban a teljes magyar küldöttség már a szálló előtti buszban ült, amikor az MLSZ akkori elnöke, Hegyi Gyula szólt, ne induljanak még, neki olyan sürgős elvégezni való dolga van, amelyen nem várhat addig, amíg a stadionba érnek.

Senki sem tulajdonított nagy jelentőséget az ügynek, „nagyúr a szükség” alapon mindenki arra várt, hogy az elnök úr gyorsan végezze el a dolgát.

De amikor már eltelt vagy 30 perc, s még mindig nem jött vissza, a buszvezető is jelezte, hogy a kora esti csúcsforgalomban óriási közlekedési dugón kell majd átvágniuk magukat, az autóbuszban kezdett „fokozódni a helyzet”.

Így esett, hogy a tervezettnél több mint félórával később, s valóban egy hatalmas belvárosi közlekedési káoszt leküzdve a magyar válogatott akkor érkezett a Velodrome stadionba, amikor a csehek már javában a pályán melegítettek.

(A gyúró Vinkovics Lajos a vészhelyzetet látva, menetközben a buszban végezte el a gyúrást, osztotta ki a mezeket, a nadrágokat, a cipőket, a sportszárakat, hogy majd amikor megérkeznek, a buszról egyenesen a pályára futhasson a társaság. Kísértetiesen hasonlított a helyzet ahhoz, mint amikor két szomszédos falu csapata játszik egymás ellen, s a vendégek teherautón utazva, meccsfelszerelésben érkeznek.)

Ha Sós valamiben hibázott, akkor az az volt, hogy (Hegyi Gyula ide, Hegyi Gyula oda), neki, mint szövetségi kapitánynak az azonnali indulást kellett volna elrendelnie, amitől, persze Petrásék napi formája egy jottányit sem változott volna, de azért a sorsdöntő csatának a magyar válogatott semmiképpen sem olyan feldúlt és zaklatott állapotban futott volna neki, mint ahogy történt.

Az 1:4 terméke továbbá a Mészöly Kálmán nevéhez kötött „A mi időnk lejárt!” mondat, amelyről egy televíziós adásban, több mint 40 év múltán, Göröcs János mondta el az igazságot. Noha őt a 61. percben lecserélték, de ott maradt a kispadon a lefújásig, s amikor a többek is battyogtak már az öltöző felé, Mészöly Kálmán mellé érve azt mondta neki: „Kálmán, azt hiszem, a mi időnk lejárt.”.

A Szőke Sziklának a fülében maradhatott Göröcs János „örökbecsűje”, mert aztán néhány órával később, az őt faggató magyar újságíróknak már valóban ő fogalmazott a fent említett szavakkal, s persze közel sem készakarva, vagy tudatosan „plagizálva” Göröcstől.

Az 1:4 fogalmaztatta meg dr. Lakat Károllyal, a Ferencváros akkori edzőjével a hazafelé tartó repülőgépen – a történethez tudni kell, hogy a meccs nagy jelentőségére való tekintettel az MLSZ néhány NB I-es trénert is kivitt a válogatottal Marseille-be – azt a mondatot, hogy „A magyar történelemnek mától három nagy csatavesztése létezik: Muhi, Mohács és Marseille.”

Lett is belőle botrány, már hazaérkezés utáni napon hívatták az akkori legfelsőbb sporthivatalba, ahol a legfőbb ember közölte vele: „Ez volt az utolsó dobása, érti. Nem azért utaztattuk ki az állam pénzén a mérkőzésre, hogy viccesnek hitt mondatokat gyártson!” Sőt: Lakat doktor négy (!) nappal a marseille-i csatavesztés után már nem volt a Fradi mestere.

Sós Károlyra visszatérve: szövetségi kapitánnyá való választása összességében nagy bakija volt a kor sportvezetésének.

Egy Eb és egy vb-szereplés ment el, ha nem is személy szerint rajta, de az erős, meglehetősen hathatós közreműködésével.

Kivételes emberi dráma ami vele történt, hiszen mind játékosként, mind (egészen a magyar kapitányi vállalásáig) edzőként mindenki által tisztelt és megbecsült személyisége volt a sportágnak, ám, hogy Marseille az ő életében is mit jelentett, azt semmi más nem példázza ékesebben a kopár ténynél: soha többé nem vállalt sehol edzői munkát…

A mérkőzés évében 61 éves volt, ami nem egy tinédzser kora, de ha azt veszem, hogy Garami József 75 évesen (!) mind a mai napig az MTK trénere, akkor már egészen más fénytörést kap Sós Károly akár korainak is mondható búcsúja az edzői pályától.

Igaz, Marseille után olyan légkör alakult ki körülötte, hogy hazai, élvonalbeli csapat vélhetően nem szerződtette volna (legalább is olyan nem, amely eredményeinek és rangjának megfelelő), de az NDK bármelyik csapatának kispadja biztos állást jelentett még akkor is a számára.

De már nem vágyott új kalandokra, új kihívásokra, mert (a magyar futballal együtt) Marseille őt is teljesen összetörte.

Az az egyetlen szerencsétlen meccs amúgy nagyon betett a magyar bajnokságnak is.

Az 1:4 után négy nappal a Népstadionban játszott a második helyezett Bp. Honvéd a harmadik Ferencvárossal.

„Derékig” ért ugyan a hó, fogcsikorgató a hideg, de nem ezért volt csak 1000 (…) néző a lelátókon.

A szurkolók büntetés legalább akkora volt, mint a marseille-i pofon…

Következik: Egy évtized — hat kapitány!

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Vezetői szinten azért mi minden volt itt -- már elnézést, de hogy egy mlsz-elnök szó szerint így elsz@rja egy ilyen fontos meccsünket!
    De én túllépnék kis hazánkon, egész a nagyvilág nagykutyáiig: egy pótselejtezőn nekünk kedvezett volna a döntetlen, mert az alapselejtezőkben jobb volt az egymás elleni eredményünk. Ha erre így sikerült rájönni, ugyan miért nem rögtön a csoportvégeredmény meghatározásánál vették figyelembe?
    Nekem amúgy is a kiírásosdi a vesszőparipám: ha ’54-ben nem ez az idióta csoportkiírás van, ahol is nem játszott mindenki mindenkivel, pontegyenlőségek tömegét garantálva anélkül, hogy meg lett volna határozva, mi számít pontegyenlőségnél (semmi: ezért voltak a 2-3. helyekért újrajátszások, az 1-2. helyeken sorsolások, ezért kapták Puskásék a brazilokat, majd az urukat), akkor ma ki tudja, Bern minek lenne a szinonimája, de aligha a wundernak;ha ’58-ra kidolgozták volna a pontegyenlőség miatti szabályokat, mondjuk számít a gólkülönbség, akkor nincs Wales ellen újrajátszás; ’70-ről emitt fent esik szó; ha ’82-ben ha továbbjuthat a 6-ból 4 legjobb csoportharmadik is (azok között a miénk a 2. legjobb eredmény volt), mint az összes azt követő 24 csapatos vébén; ha ’86-ban már 3 pontot ér a győzelem, mint 8 évvel későbbtől kezdve, akkor a 6 db 3. helyezett közül nem az ötödik, hanem a harmadik helyre sorolunk (2 ponttal, 2-9-cel estünk ki, az előttünk rangsorolt bolgárok és uruguayiak 2-2 döntetlennel érték el a 2 pontjukat, 2-4-es és 2-7-es gólkülönbséggel), ’98-ban a csoport 2. helye a tragikus pótselejtezőt jelentette, holott ’94-ig automatikus kijutást ért volna… Ami utána jött, az már menthetetlen, meg ennyiből a ’74-es selejtező is, minden tragikussága mellett. Ellenpontnak kettőt tudnék: a ’72-es EB-selejtezőre nem faragtunk rá, holott idegenben lőtt gólokkal már két meccs alapján jobbak voltunk a románoknál, de szerencsére a pluszmeccs nekünk jött össze, ill. a csoportelsőség dacára szükséges interkontinentális pótselejtező ’78 előtt, ami simán, érdemeink szerint ment (bár ami csoportot kaptunk utána…).
    Aztán persze alighanem a fent részletezett ideális kiírások esetén lett volna más problémánk, és keresnénk abban a hibapontokat…
    Bocsánat a szószátyárkodásért, ezt már rég össze szerettem volna valahol foglalni, itt most aktuálisnak éreztem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 02.01.17:00 Kisvárda-FTC (TV:M4 Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST