“Ó kapitány…kapitányom!…” – 19.

lakat-kapitány-2

Egy különös szövetségi kapitányi kategória: „futottak még…”

Hogy a magyar futball voltaképpen a kezdetek óta tartó (1901) szárnyalása nem is annyira a két elveszített vb-döntő (1938, 1954) után, hanem az 1969. decemberi, marseille-i vereséggel tört meg (és tart gyakorlatilag – kis szünetekkel – mind a mai napig) az a szövetségi kapitányok cseréjének gyakoriságán is hajszálpontosan nyomon követhető.

Ha csak Sebes Gusztáv 1949-es színrelépésétől indulok, akkor Sós Károly 1969-es búcsújáig is találok két olyan masszív korszakot (Sebes 66 meccs, Baróti 117 meccs), amely részint a bizalomról, részint a kiegyensúlyozottságról, részint a tudatos kapitányválasztásról tanúskodik.

Az igazi káosz akkor uralta el a sportágat, amikor a csehszlovákok itthon tartottak bennünket az 1970-es mexikói világbajnokságról.

Vajon szükségeltetik-e ékesebb példa a teljes összevisszaságra és kapkodásra annál a ténynél, minthogy Sós távozása és Baróti Lajos 1975 májusában történt ismételt csatasorba hívásáig nem kevesebb, mint öt (Hoffer József, Illovszky Rudolf, Bozsik József, Moór Ede, Szőcs János) „első embere” is volt a nemzeti tizenegynek, és közülük egyes-egyedül Illovszky töltött a poszton legalább másfél évet!

Az, hogy Sósnak mennie kell egy pillanatig sem volt kérdés, az a személy, viszont akit a helyére állítottak, mindenkit erősen meglepett. Egy egészen furcsa, meglehetősen torz szemlélet alapján történt a választás, és ebben, erős áttételekkel bár, de szerepe volt Mészöly Kálmán elhíresült mondatának, miszerint „A mi időnk lejárt!”…

A szövetségi kapitány kijelölésére hivatott illetékesek úgy gondolták, „ha a ti időtök lejárt, akkor jöjjenek a fiatalok”, vezetésükkel pedig bízzunk meg egy olyan embert, aki ért az új generáció nyelvén, és aki – ha hivatásszerűen nem is edzősködött soha egy percet sem az NB I-ben, de – az ifjúsági válogatottak (akkor még UEFA válogatottnak hívták ezt a csapatot) élén már hosszú ideje dolgozott, 1953 és 1967 között mindig volt valamilyen (hol csúcsvezetői, hol megbízott edzői) beosztása a korosztályos válogatottaknál.

És nemcsak beosztásai, hanem eredményei is voltak!

1953-ban Brüsszelben FIFA-tornát nyert a magyar fiatalokkal (a dátum azért is roppant fontos, mert az évszázad mérkőzésének, a londoni 6:3-nak az esztendejét írtuk, a világ a magyarok felnőtt válogatottjától hangos, miközben már akkor olyan ifi válogatottunk volt, amely a világ, na, jó, a kontinens legjobbja tudott lenni. A kuriózum okán álljanak itt a döntő mérkőzés tényei: Magyarország – Jugoszlávia 2:0. Brüsszel. Magyarország: Balogh (Haladás) – Rajna (Bp. Dózsa), Környei (Tatabánya), Irtási (Vasas) – Szabó (Kinizsi), Nagymáté (Kinizsi) – Bukovi ((Bástya), Nagy (Tatabánya), Szimcsák (III. ker. Textilfestő), Karácsonyi (Ganz Vagon), Tichy (Lokomotiv). A gólokat Karácsonyi és Tichy szerezte.

1960-ban az Ausztriában rendezett tornán lett újra aranyérmes, amikor a Száger – Menczel, Mészöly, Káposzta – Galambos, Kürtösi – Faliszek, Kékesi, Farkas, Krajcsi, Ihász összeállítású csapat a fináléban Romániát verte 2:1-re. (S ne feledjük: 1956-ban, éppen Magyarországon, csoportgyőztes lett a Sztáni, Povázsai, Nemes és Szalay nevével fémjelzett generációval, akkor nem játszottak elődöntőket, döntőt.)

Hoffernek tehát hatalmas ifiedzői múltja volt, amikor szövetségi kapitánnyá választották, ám gyorsan kiderül: időközben a Pistikékből Istvánok, a Józsikákból Józsefek, a Ferikékből Ferencek lettek, és a kettő már messze nem ugyanaz.

A választás ráadásul abból a szempontból is jelentős visszanyúlás a régmúltba, hogy nálunk csak a húszas években, majd Gallowich Tibor révén a negyvenes években kaptak kapitányi megbízást sportújságírók. Még egy érdekesség: az 1943-ban leköszönt Vághy Kálmán volt az utolsó olyan válogatott edző Hoffer előtt, aki korábban soha nem vezetett élvonalbeli csapatot.

A válogatottal párhuzamosan ősrégi sportújságíróként az MTI sportrovatát is vezető Hoffert 1970. február 13-án nevezte ki az MTS (Magyar Testnevelési és Sportszövetség), pontosabban az ott még nagy súllyal bíró Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyá.

Ha nem lettem volna szem és fültanúja az esetnek nem írnám le, de az történt, hogy Hoffer első kapitányi látogatása Tatabányára vezetett, ahová éppen akkor tért vissza trénerként a Ferencvárostól dr. Lakat Károly.

Az öltöző folyosón futottak össze, és Hoffer csak annyit mondott régi barátjának:

– Karcsikám, ne haragudj, én nem tehetek semmiről.

„Karcsikám” pontosan tudta, hogy egyáltalán nem Hoffer-felől fúj felé az ellenszél, így aztán miért is haragudott volna egy olyan tanult, művelt, intelligens, olvasott emberre, mint amilyen az MTI sportvezetője és egyben az akkoriban nagyon népszerű Labdarúgás című havilap szerkesztője is volt egyben.

Ám a mondatot egyáltalán nem a vak véletlen szülte, Hoffer is pontosan tudta: Illovszky 1967 végén történt távozása után Sós 1969-es bukása volt a második olyan alkalom, amikor (az akkor már két olimpiai bajnoki címmel és két, a Fradival nyert bajnoksággal bíró) Lakatból szövetségi kapitány lehetett volna, de a fenti hatalmasok (magánbeszélgetések keretén többször meg is fogalmazva) „politikai okokból” ezt eleve kizárták.

Pedig nem volt igazán könnyű kapitányt találniuk.

Érdemes végig nézni azon a tréneri mezőnyön, amely Hoffer kinevezésének pillanatában az NB I-es csapatokat irányította.

Ferencváros: dr. Kalocsay Géza, Újpest: Baróti Lajos, Bp. Honvéd: Preiner Kálmán, Vasas: Albert József, MTK: Palicskó Tibor, Csepel: Keszthelyi Mihály, Videoton: Kovács Imre, Diósgyőr: Tátrai Sándor, Pécs: Kapocsi Sándor (őt aztán Hoffer elkérte pályaedzőnek, így Czibulka Mihály került a helyére Pécsen), Tatabánya: dr. Lakat Károly, Salgótarján: Marosvári Béla, Győr: Mészáros József, Komló: Lantos Mihály, Szombathely: Fehérvári Alfréd, Dunaújváros: Szűcs Gyula, Szeged: Subits Lajos.

Azt hiszem, szükségtelen hangsúlyoznom: még azon edzők iránt is a legnagyobb tisztelettel viseltetem, akik akár csak egyetlen meccset eltöltöttek egy BLSZ-bajnokságban szereplő csapat kispadján, így talán nem vagyok elfogultsággal vádolható, amikor azt mondom: miután a mezőnyben egyetlen olyan szakember sem lelhető fel (a kapitánykodni éppen nem készülő Baróti Lajos és a posztot soha sem ambicionáló Mészáros József kivételével), akik akár egy bajnoki címmel, vagy egy kupagyőzelemmel büszkélkedhettek itthon, Lakat dr. megválasztása, immáron másodszor több mint kézenfekvő megoldás lett volna. (A külföldön sikereket elért Kalocsay Géza már csak azért sem kerülhetett szóba, mert aligha volt elképzelhető, hogy Sós után ismét egy külföldről hazahívott edzőt emeljenek az élre.)

Nem így történt, Hoffer József pedig éppen abba bukott bele, amit a legjobban tudott: a fiatalításba!

Igaz, ekkor már nem azok voltak a fiatalok, akikkel ő az UEFA-tornákat nyerte (ellenkezőleg, éppen annak a korosztálynak a legjobbjai mondták ki magukról, hogy az idejük lejárt), azok viszont, akikkel az új kapitány, és örök segítője, a kinevezésekor Pécsről a szó szoros értelmében a válogatott mellé vezényelt Kapocsi Sándor megpróbáltak egy vadonatúj magyar válogatottat kialakítani, ahogy a futballban mondani szokták, keveseknek bizonyultak egy ilyen léptékű feladat végrehajtására.

Pedig Hoffer kipróbált szinte mindenkit, akit egyáltalán válogatott mezbe lehetett öltöztetni, az első számú szempont az volt: a közönség érzékelje az alapvető változtatási szándékot a marseille-i összeomláshoz képest.

Hoffer egy bulgáriai 0:3-ra elveszített Eb-selejtezőt követően mondott le a posztjáról (álmában sem gondolhatta, hogy a sorozat végén, már Illovszkyval, mégis csak ott leszünk az 1972-es kontinens bajnokságon), következhetett Rudi bácsi második kapitányi korszaka, amelyről részletesen már szót ejtettünk jelen sorozat keretein belül.

A meglehetősen speciális (a lóversenyek világában született) mondás szerint a „futottak még” kategóriába sorolandó kapitányok sorában Illovszky 1974 májusában bekövetkezett búcsúját követően (az esztendő nyarától már Kutas István volt az MLSZ elnöke, aki a Marseille után távozó Hegyi Gyulát váltó vámparancsnokot, Terpitkó Andást követte a poszton) a magyar futball emblematikus alakját, Bozsik Józsefet sikerült rábeszélni arra, amit amúgy nagyon nem akart, jelesül: töltse be az első számú magyar edző státuszát.

Teljesen érthető volt Bozsik ódzkodása, hiszen azt a hatalmas nimbuszt, amelyet ő futballistaként maga körül megteremtett, csak lebonthatta volna egy hosszú távú kapitánykodással.

Egyetlen meccsen, Bécsben az osztrákok ellen vezette a nemzeti 11-et (Mészáros – Nagy III, Harsányi, Horváth, Kántor – Karsay, Póczik – Fazekas, Fekete, Kozma, Becsei), kikaptunk 1:0-ra, és a remek Cucu már néhány nappal a találkozó után szívbetegségére hivatkozva (amely sajnos, nagyon is valós és nem az ilyenkor megszokott kreált ok volt) elhagyta a posztot.

Kutas hosszútávon számolt Bozsikkal, így, a kialakult helyzetben (rá igazán nem jellemző módon) elbizonytalanodott, majd természetéhez tökéletes illően eszeveszett csapkodásba és kapkodásba kezdett.

Először annak a Moór Edének „engedélyezett” hét mérkőzést, aki (Szabó Gézával, a DVTK későbbi sikeredzőjével párban) az 1970-71-es bajnokságban a Salgótarjánt vezette a dobogóra és egyben a vidék legjobbja címig.

kapitanyom_19_fotoDe ennél sokkal fontosabb volt az a Kutas és Moór között meglévő emberi kapocs, amely még a Z. MADISZ idejére nyúlik vissza.

Az MLSZ elnöke a zuglói kiscsapat legszebb időszakában az együttes intézője, Moór viszont annak a sztárjátékosa volt (megjegyzendő: ugyanebben az időben a kezdő csapat állandó tagjai közé számított a Z. MADISZ-nál Hoffer József is), és a talán még a teljhatalomnál is többel (ha egyáltalán létezik ilyen fogalom) rendelkező szövetségi elnök megtette szövetségi kapitánynak.

Hat mérkőzésen, ebből három Eb-selejtezőn ült a nemzeti tizenegy kispadján, de az az igazság, hogy amikor a második meccsén Walesben 2-0-ra kikaptunk, a barátság szálai erősen lazulni kezdtek közte és az MLSZ elnök között.

Kutas a cardiffi vereség után azonnal őrült tempóban kezdett a kapitánykeresésbe, ám az, akit a legjobban szeretett volna a poszton látni (Baróti Lajos) akkor még keményen és makacsul ellenállt.

A nagyhatalmú szövetségi vezető türelme sajátságos módon egy bécsi, 0-0-ra végződött összecsapás után fogyott el (pedig ez az eredmény egyáltalán nem volt rossznak mondható a többek között Herbert Prohaskával és Hans Krankllal ékeskedő sógorok ellen, ráadásul Eb-selejtezőn, idegenben a döntetlen csak ritkán mondható igazi kudarcnak), és akkor azt a Szőcs Jánost ugrasztotta Pestre Zalaegerszegről, aki mindent megérdemelt a futballtól, csak azt nem, amit kapitányként a sors (pontosabban maga Kutas) rámért.

Egy végtelenül tisztességes, becsületes, minden porcikájában feddhetetlen ember volt kénytelen „igen”-t mondani a majdhogy nem parancsra, holott semmi sem állt szándékaitól és terveitől távolabb, mint a szövetségi kapitányság.

Moór Edéről azt jelentették: „egészségi állapotának romlása nem teszi lehetővé, hogy a válogatott mellett dolgozzon”, ami már csak azért is furcsa, mert szinte azonnal aláírt a Tatabányához, ahol 1976 decemberében bekövetkezett haláláig remekül dolgozott.

Szőcs János egy meccses szövetségi kapitánysága olyan állatorvosi lova a Kutas-érának és a magyar labdarúgásnak, amely külön fejezetért kiált.

Persze minden másként történik, ha Kocsis Lajos a walesiek térfelén (!) nem sarkal bele a labdába…

Következik: És akik szintén: “futottak még”…

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 05.27. 20:00 Újpest–FTC (Tv: M4Sport)
Következik: 05.31. 21:05 PFLA-FTC (M4Sport)
Következik: 06.07. 21:05 FTC-DVTK (TV:M4Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST