“Ó kapitány…kapitányom!…” – 22.

lakat-kapitány-2

AZ OLIMPIÁK EMBERE EGY OLIMPIAI SELEJTEZŐBE BUKOTT BELE…

Az 1902-ben kinevezett Gillemot Ferenc volt az első, a jelenleg regnáló Dárdai Pál az 51. szövetségi kapitánya a magyar labdarúgó válogatottnak.

Volt közöttük épí­tész, rendőrfőnök, olimpiai bajnok, katonatiszt, sportújságí­ró, magyar-történelem szakos tanár, és világbajnok futballista is.

Ahány kapitány annyi sors, megannyi emberi dráma.

Voltak, akiknek egy meccs jutott, volt, akinek a gárdáját Aranycsapatnak hí­vták, volt, aki 9:0-s győzelemmel és volt, aki 1-8-as vereség után kényszerült távozni.

Sorozatunkban a magyar futball eddigi úgymond első számú edzői közül azoknak a sorsát, életútját, pályafutását elevení­tjük fel, akik valamiért mély nyomot hagytak maguk után a legrangosabb honi kispad históriáskönyvében.

Történetük korrajz és kór-kép is egyben a magyar futball történelméből.

Amint az jelen sorozat fentebb olvasható soraiból, az állandó bevezetőből világosan kiolvasható, szándékaim szerint csak azoknak a szövetségi kapitányoknak a bemutatására, ténykedésre, munkálkodásuk hátterének feltárására szorí­tkoztam volna, akik huzamosabb időn át vezették a nemzeti tizenegyet, és mind eredményeikkel, mind személyiségükkel önálló fejezetet í­rtak a magyar nemzeti tizenegy történelemkönyvébe.

Egészen biztos, hogy a bevezető sorok í­rásakor a feltétlen reflexek „diktálták” a sorokat, talán í­gy akartam tudat alatt felmentést adni magamnak az alól, hogy édesapám, dr. Lakat Károly szövetségi kapitányságának részleteit is boncolgassam.

Salgótarján (az utóbbi évtizedet leszámí­tva) mindig is dicsőséges vidéki fellegvára volt a magyar futballnak, szövetségi kapitányt azonban csak egyetlen egyet adott a magyar futballnak: dr. Lakat Károlyt.

Mindez persze a vak véletlen műve, hiszen apám mindennek volt mondható csak tősgyökeres tarjáninak nem. (Győrhöz, Szegedhez, Budapesthez, Tatabányához kötötte inkább az élete, a sorsa, az edzői pályán leí­rt karrierí­ve.) Bár ő azon ritka tí­pusok közé tartozott, aki akár egy százlelkes faluban, akár egy sokszázezres nagyvárosban, ha a helyzete úgy hozta, tí­z perc alatt tudott „őslakossᔝ válni, és a helyieknek sem volt több idejükre szükségük ahhoz, hogy bennszülöttként kezeljék a „Karcsi bácsit”.

A Bp. Honvédtól 1976 őszén történt meglehetősen brutális eltávolí­tása után edzői pályafutása során először kényszerült rövid pihenőre.

Kispesten az történt, hogy a tábornoki kar a szó szoros értelmében megunta, hogy halálra froclizza a tagjait a legkülönbözőbb megjegyzéseivel, sőt az öltözőből kiküldi akár a honvédelmi minisztert, vagy a legmagasabb rangú tábornokot is. Mi több, megengedi magának – megtörtént -, hogy amikor egy magát futballtudornak képzelő főkatona a kispesti pálya büféjének asztalára helyezett A/4-es papí­ron lerajzolta neki, hogy szerinte hogyan kellene felállni és milyen taktikát kellene követni a hétvégi rangadón, ő is kér egy papí­rlapot majd virtuóz módon gyorsan felskiccelte, hogy szerinte meg a mohácsi csatát hogyan kellett volna megnyernie a Tomori Pál vezette magyar hadseregnek.

Az akkori politikai és társadalmi berendezkedést, a hatalmi viszonyokat, a néphadsereg amúgyis felülreprezentált erejét ismerve, a fiaként (tehát, elfogultan…) mondom: egy percig sem csodálkozhatott azon, hogy 1956 januárja óta tartó NB I-es tréneri pályafutása során először, megköszönték a munkáját. (Ne szépí­tsünk: a sportújságí­rás nyelvén ezt úgy szokták mondani, hogy kirúgták. ) Menesztése, sok egyéb mellett azért is volt parodisztikus, mert elbocsájtása és az Internazionale (!) UEFA Kupából való kiverése között nem telt el több két hétnél.

Még í­gy is szinte döbbenetes az adat: kispesti edzősége óta eltelt 39 év, az ő 96 NB I-es mérkőzésénél azonban azóta csak Tichy Lajos és Komora Imre ült többet a kispesti klub kispadján, ahol búcsúját követően ötvenszer (!) történt edzőváltás, ám a meccsszámokat tekintve a dobogós helyét meg sem tudta közelí­teni senki.

ltk-010

dr. Lakat Károly (fotó: a szerző archí­vumából)

Apám szövetségi kapitányi históriája csak annyiban kapcsolódik a Bp. Honvédnál történtekhez, hogy pályájában akkor először némi törés látszott bekövetkezni, hiszen nem valamelyik fővárosi NB I-es csapatnál, vagy örök tréneri szí­npadán, Tatabányán folytatta, hanem az élvonalból éppen kiesett, ennek értelmében éppen NB II-es státuszú Salgótarján invitálását fogadta el.

Generációjának sztáredzői közül Baróti Lajos, vagy Illovszky Rudolf például sohasem vállalt munkát a második vonalban (még csak az sem mondom, hogy rangon alulinak tartották volna ezt a fajta feladatot, csak í­gy alakult a karrierjük), neki azonban egy percig sem derogált, hogy „csak” az akkoriban STC-nek hí­vott csapat edzője éppen.

Tudat alatt valahogy vonzódott a bányászokhoz (lásd, nem kevesebb, mint négy korszakát Tatabányán), remekül érezte magát a Karancs-alján is, és vele sem elégedetlenkedhettek, hiszen mindjárt az első alkalommal visszavezette az együttest az NB I-be, az élvonalban pedig voltaképpen újoncként simán benn is tartotta őket.

A kapitányi felkérést természetesen mégsem tarjáni csillogásának, hanem 1956 óta tartó edzői pályaútjának köszönhette.

Amikor Szepesi György lett az MLSZ elnöke, már első nyilatkozatainak egyikében nyí­ltan megmondta: egy olyan embernek szánja az első számú tréneri posztot, aki ezt a marseille-i kudarc bekövetkeztének pillanatától kezdve azóta már többször is megérdemelte volna.

Akkor még nem mondott nevet, ám nem volt ember az országban, aki ne tudta volna, hogy a remek rádióriporterből, majd bonni tudósí­tóból MLSZ-elnökké lett Szepesi kire gondol.

Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a Tizedes utcai lakásban (úgy este kilenc-fél tí­z körül) megszólalt a telefon.

Én vettem fel, és amikor azt hallottam: -Szervusz, Szepesi György vagyok Bonnból!” már intettem is a fejemmel apám felé, megtetézve azzal az arcmimikával, amely önmagában jelezte: készüljön, mert nagy események következnek.

A tenyeremet a fehér telefonkagyló mikrofonjára tapasztva, nem tudva, csak erősen sejtve, hogy Szepesi mit akar (hol voltak még akkor mobilok, meg hí­vásvárakoztatások. a kifejezéseket sem ismertük) jeleztem neki:

– Vállald el!

2015-ben, azaz 36 évvel a történtek után már pontosan tudom, a legjobb szándékkal bár, de a lehető legrosszabb tanácsot adtam akkor az édesapámnak.

Az illetékesek által, nem is titkoltan, mindenekelőtt politikai okokból történt sorozatos távoltartása a kapitányi poszttól (mert a másik főok, jelesül a fröccs vitathatatlanul a megszokottnál erősebb szeretete nem lehetett komoly kifogás, hiszen ha az, akkor világbajnokságot nyert edzők sora lett volna kénytelen távol maradni hazája válogatottjának kispadjától, és akkor még csak a fröccsözni, és nem a konyakozni, meg viszkizni mérhetetlenül szerető, világhí­rnévig jutó trénerekről beszéltem…) ekkorra már annyira megtörte ebben a kérdésben, hogy eltűnt szeméből az a jellegzetes csillogás, amely 1966 és 1975 között jellemezte.

Apám hat mérkőzése a magyar A-válogatott kispadján (3 győzelem, 3 vereség) sem eredményei, sem jelentősége okán nem predesztinálná őt arra, hogy ebben a sorozatban szerepeljen.

Sokáig ví­vódtam is, hogy „válogassam-e”, de részint nem szerettem volna ama váddal szembesülni, miszerint „az apja kapitányi kudarcairól bezzeg nem beszél…”, részint eleve tudtam: az elfogultság vádját (í­rjak is bármit) úgysem kerülhetem el.

Ha van néhány ember ebben a magyar labdarúgásban, akinek múltjában titkolni, rejtegetni való nincs, ő feltétlenül közéjük tartozik, akkor meg miért ugornánk át, amikor ha rajtam kí­vül bárki (!) más lenne ennek a sorozatnak a szerzője, ha másért nem, az amerikaiaktól a Népstadionban elszenvedett vereség miatt úgyis besorolná a többiek közé.

Személyiségéről, tanultságáról, intelligenciájáról, parádés szakmai tudásáról, és mindenekelőtt eredményeiről néhány, a futballedzők munkáját autentikusan megí­télni képes pályatársaim már köteteket í­rt össze, és miután kivétel nélkül valamennyien a futball és az í­rástudás avatott mesterei, tőlük a kritikai megjegyzések is hitelesek és elfogadhatók.

A magam részéről (szándékoltan azért, hogy ne érhessen az elfogultság vádja) kapitányi munkásságának csak és kizárólag a hibáit, a negatí­vumait gyűjtöttem csokorba.

A legnagyobb baklövést azzal követte el, hogy korábbi szép emlékeinek rabságától szabadulni nem tudván, szövetségi kapitány létére vezető edzőként szállt be az éppen zajló olimpiai selejtező sorozatba.

Az ő felkérése és megbí­zatása az MLSZ-től arra szólt, hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokságra vezesse ki az A-válogatottat!

dr. Juhász József és dr. Lakat Károly

dr. Juhász József és dr. Lakat Károly, 1964 (fotó: Novák Dezső gyűjteményéből)

Tokió, Mexikó és München (arany, arany, ezüst) emléke azonban rabságba ejtette. (Itt jegyzem meg, hogy ugyanezt a hibát 1960-ban Rómában Baróti Lajos, 1972-ben Münchenben Illovszky Rudolf is elkövette kapitányként.) Miután, 1979 lévén, az első igazán nagy jelentőségű mérkőzéstől, a vb-selejtezők nyitányától még nagyon messzire voltunk (több mint egy évnyire, egészen pontosan 19 hónapnyira, ami rengeteg idő a labdarúgásban), vezetőedzőséget, s egyben felelősséget vállalt egy olyan csapatnál, jelesül az olimpiai válogatottnál, amelyhez munkakörileg nem volt semmi köze.

Még í­gy is ért el szép sikereket, saját fülemmel hallottam egy Diósgyőrben lejátszott Magyarország-Lengyelország olimpia selejtezőt követően 15 000 embert skandálni: „Éljen Lakat, éljen Szepesi! Éljen Lakat, éljen Szepesi!”

Ám miután a moszkvai olimpiára való kijutás szempontjából a mindent eldöntő prágai mérkőzést 3:2-re elveszí­tettük, (ha döntetlent játszunk nincs az az égi vagy földi hatalom, amely leválthatta volna) máris ott tátongott egy hatalmas rés a pajzsán, ahol ütni, rúgni, vágni, sebezni lehetett.

Meg is tette ezt gyakorlatilag mindenki, akinek egyáltalán esélye lehetett arra, hogy kapitányként a helyébe lépjen, ráadásul néhány olyan akkoriban még véleményformálónak számí­tó újságí­ró is a fejét kezdte követelni, akik addig a legnagyobb és „leghűségesebb” támogatói voltak, és mondhatni naponta tettek neki „hűségesküt” hol személyesen, hol lapjaik hasábjain!

Az olimpiába bukott bele egy olyan ember, akinek az olimpia volt élete egyik főműve (a mai napig nincs a világon olyan futballedző, aki két ötkarikás arany és egy ezüstéremmel rendelkezne), hiszen a hat A-válogatott mérkőzésnek (amelyek közül már csak a Kovács Ferenc érából megörökölt finnek elleni visszavágó számí­tott tétmérkőzésnek, és ezt meg is nyertük, bár nem számí­tott az égvilágon semmit) az a bizonyos amerikaiak elleni 0-2 sokkal inkább hangulatilag tett alá, mind érdemét, tétjét és lényegét tekintve.

Fontos tétel: Szepesi ezt követően „szeretett ki belőle”, és „szeretett bele” a következő kapitányba, és akkor még nem szóltam arról, hogy azt a máig emlegetett „ősbűnt” a legkülönbözőbb okokból voltaképpen egy „C”-válogatott állí­totta elő.

(Az egy teljes más kérdés, hogy az a „C”-válogatott öt góllal verné azt, amelyet ma „A”-válogatottnak hí­vnak.)

Hogy miért a C-válogatott lépett pályára azon az elátkozott napon a Népstadionban annak száz okát tudnám felsorolni, de miután ezekből úgy kilencvennyolc az ő mentségéül szolgálna, inkább eltekintek tőle.

Arról viszont szólnom kell, hogy ekkor már ő sem volt a régi!

Talán csak abban, hogy rengeteg támadási felületet adott maga ellen, egy percre sem fogta be továbbra sem a „pörös száját” és a fröccsöt sem szerette kevésbé, mint annak előtte!

Az a generáció (Alberttől, Benén, Göröcsön, Mészölyön, Farkason át Európa-és világklasszisok soráig) akik számára ő professzornak számí­tott, és akiknek a nyelvét maga is anyanyelvi szinten beszélte, már visszavonult a futballtól (egyik legkedvesebb játékosát a tokiói olimpia gólkirályát, Bene Ferencet éppen első A-válogatott mérkőzésén, a csehszlovákok ellen búcsúztattuk), az új generációra (Nyilasi, Törőcsik, Kiss Laci és a többiek) már közel sem hatottak úgy edzői, pedagógia módszerei, amelyekkel Albertékat másodperceken belül maga mellé állí­totta, és akikkel a legnagyobb magasságokat is meghódí­totta.

Ez már nem az ő futballvilága volt, dacára annak, hogy mindez csak a kapitányi posztot tekintve igaz, hiszen brutálisnak minősí­thető leváltása után Tatabányán még volt egy olyan reneszánsza, amely a bajnokságban ezüst- és bronzérmet hozott a Bányásznak, no és mellékesen a Real Madrid legyőzését.

Ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét és ma venném fel azt a bizonyos Bonnból érkező telefont azt mondanám apámnak:

„Az isten szerelmére, el ne vállald!”

Hat semmire sem jó meccsért teljesen felesleges volt egy szinte csak jelesből álló edzői bizonyí­tványon foltot ejteni.

Kapitányként igazán még megbukni sem tudott, hiszen az első vb-selejtezőn már Mészöly Kálmán ült a válogatott kispadján.

Az a Mészöly Kálmán, aki…

Következik: Az első Mészöly-korszak

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ