“Ó kapitány…kapitányom!…” – 34.

lakat-kapitány-2

A spanyolok: és az elnökváltás megpecsételik B. B. sorsát…

Bicskei Bertalan első kapitánysága amilyen rövidre, legalább olyan visszhangosra sikeredett.

Egy Spanyolországban lejátszott vb-selejtező tette be neki a kaput: 1989. november 15-én, Sevillában úgy kaptunk ki 4-0-ra, hogy az akár 8-0 is lehetett volna. A győzelmük a hispánokat véglegesí­tette az olaszországi vb-mezőnyben, tőlünk magyaroktól viszont minden további esélynek még a morzsáját is elvette.

A Nemzeti Sport tudósí­tójaként a helyszí­nen láttam a meccset, sőt, a vakvéletlen folytán tanúja voltam annak a másodpercnek is, amelyben az MLSZ akkori elnöke, Laczkó Mihály végleg eldöntötte magában, hogy a kapitányi poszton váltani kell! (Egyébként ez a találkozó az újpestiek akkori üdvöskéjének, Bácsi Sándornak az utolsó 15 percben mutatott játéka miatt maradt meg leginkább a szurkolók emlékezetében, hiszen amikor a „kis gömböc” beszállt, már 0-4-re álltunk ugyan, de Bácsi bemutatott néhány olyan cselt a Sánchez Pizjuan-stadion népének, hogy az csak tátotta a száját és nem akart hinni a szemének. Ámult, hogy egy „széle-hossza egy” alakú futballista ilyen dolgokra képes.)

Úgy hozta a helyzet, hogy a lefújás előtt néhány perccel elindultam az öltöző felé, hogy jelen legyek a játékosok beérkezésének (ezek az első, mérkőzés utáni pillanatok az esetek döntő többségében mindig nagyon tanulságosak, mert még őszinték, nem itatják át őket a szempontok, az alakoskodások, a mellébeszélések, a vereségek győzelemmé formálásának kí­sérletei…), sikerült is elsőnek érkeznem.

A második befutó Laczkó Mihály volt, aki (akkor még csak nekem) erős felháborodással a hangjában ezt mondta:

– Nincs mese, ez í­gy nem megy tovább! Váltani kell!

A mindenkori futballedzők „védelmezőjeként” hebegtem valami olyasmit, hogy „talán, mégsem…”, de ez körülbelül annyit számí­tott, mint a magyar védelem „ellenállása” néhány perccel korábban a sevillai gyepen Butraguenóék ellen.

Teljesen világos volt: Berci sorsa megpecsételődött.

Merőben igazságtalan volt amúgy a megí­télése (dacára a sevillai, totálisan lehangoló produkciónak), hiszen a vb-selejtező sorozatot elbuktuk ugyan, ám az í­rek elleni hazai 0-0, majd egy, akkoriban még „világbotránynak” számí­tó mérkőzés (Magyarország-Málta 1-1) közben remek játékkal vertük Svájcot 3-0-ra, utána pedig a selejtezők is „beindultak”. írországban kikaptunk ugyan, de Észak-írországot Belfastban legyőztük (máig előttem van Bognár Gyuri szenzációs távolról a kapus fölött átlöbbölt gólja, amely a győzelmet jelentette), a csoportelsőségre abszolút esélyes spanyolok ellen pedig 2-2-re végeztünk a Népstadionban.

A 0-4 roppant fájdalmas arculcsapása volt a magyar válogatottnak, és mindmáig nem tudom eldönteni, hogy Bicskei a meccs után (mintegy megérezve helyzete válságosra fordultát) direkt a vezetőket heccelve nyilatkozta, miszerint „A kapitányságom alatt ilyen jól, mint most, még egyszer sem játszott a válogatott”, vagy komolyan í­gy is gondolta?

A magam részéről az elsőre szavazok, mert az utóbbit az általam remek szakembernek tartott B. B. komolyan egyszerűen nem mondhatta.

Kí­sértetiesen ismétlődött a múlt, és nem is kellett egészen egy esztendő ahhoz, hogy mindez bekövetkezzék.

1988. december 11-én, Máltán Mezey Györgyből, 1989. november 15-én Spanyolországban Bicskei Bertalanból lett elege a magyar futball aktuális vezetőinek, ama különbséggel, hogy Mezey ment magától, Bicskeit azonban már közel sem lehetett „csakúgy” kiakobólintani a pozí­ciójából.

B. B. drámáját az elbukott vb-selejtezőkön túl elsősorban az okozta, hogy működése alatt 1988 közepén újra elnökváltás történt a magyar futballban.

A sportágat addig triumvirátusban irányí­tó Vadászi Tibor-Varga Miklós-Tisza László (kí­váncsi lennék egy olyan felmérésre, amely kimutatja, hogy akár a legfelkészültebb futball-szurkolók is emlékeznek-e még ezekre a nevekre; pontosabban arra, hogy az emlí­tettek az életnek mely területéről kerültek a magyar futball élére? Az emlékezetek felfrissí­tése gyanánt: Vadászi Tibor katonaember volt, egyenesen vezérőrnagy, Varga Miklós az Országos Ví­zügyi Hivatal első embere, Tisza László pedig az OTP elnöke, utóbbi beosztás úgy fest kifejezetten vonzó pozí­ció az első számú magyar pénzintézet mindenkori vezetőinek számára…) hármas lemondott.

Az elnöki posztért a futballban nagy szakmai tiszteletnek örvendő Zalka András és egy vegyészmérnök végzettségű futball-barát, a Magyar Kábel Művek akkori vezérigazgatója, dr. Laczkó Mihály pályázott.

Laczkó dr. elsöprő fölénnyel nyert, és már elnökségének első napjaiban nem csinált különösebb titkot abból, hogy hamarosan nagy változások következnek majd be a válogatott szakvezetésében!

Ez ügyben konkrétan azonban csak a spanyolországi 0-4 után lépett, ám azt meglehetősen sajátságos (ha helytálló egyáltalán ebben az esetben ez a kifejezés), hiszen a hazaérkezést követően egy négyszemközti beszélgetésükön még nem jelezte Bicskeinek, hogy voltaképpen már nem ő a szövetségi kapitány, ezzel szemben egy december közepén tartott elnökségi ülésen a résztvevők mindenáron arra akarták rávenni Bercit, hogy vállalja el az utánpótlás igazgatói pozí­ciót.

Ezt ő (még ott a helyszí­nen) a leghatározottabban visszautasí­totta.

Elmondta: ragaszkodik a még két évig élő szerződéséhez.

így hagyta el a termet, ám az ülés végi sajtótájékoztatón mégis azt hirdették ki, hogy az elnökség 19:0 arányban utánpótlás igazgatónak nevezte ki, az új szövetségi kapitányt pedig Mészöly Kálmánnak hí­vják!

Bicskei mindezt egy telefonhí­vásnak köszönhetően tudta meg, de azonnal jelezte, szó sem lehet arról, hogy magától félreáll, perre viszi a dolgot!

A kor tipikus magyar futballkáoszának hű lenyomata volt mindez.

Részint azért, mert a nálunk oly gyakori szövetségi kapitányváltások – dacára annak, hogy a kirúgott kapitányoknak az esetek döntő többségében néha még évekig érvényes szerződésük volt – az évtizedek során kialakult „szokásjog” szerint általában úgy zajlottak,
hogy a kirúgott szó nélkül félreállt, és nem kí­vánt tovább ott működni, ahol nem tartottak igényt a munkájára, részint azért, mert az sem mindennapos, hogy egy selejtező sorozatba két kapitány (Mezey György kezdte, Bicskei Bertalan zárta a tétmérkőzések sorát) is belebukjon.

Berci azonban ragaszkodott a jogaihoz. Már arra sem volt hajlandó, amit elnöksége kezdetén Laczkó doktor kitalált, hogy legyen pályáztatás a posztra, amelyre természetesen az akkor még teljes joggal és felhatalmazással bí­ró B. B. is benyújthatja a dolgozatát, mert úgy vélte: nem kí­ván bebocsájtatást oda, ahol már hivatalosan, kinevezve amúgy is bent van.

Csúnya időszak kezdődött, kész szerencse, hogy a legközelebbi mérkőzést csak március végén kellett játszania a válogatottnak (barátságos találkozó volt Budapesten az Egyesült Államok ellen), az első tétmérkőzésig viszont még tí­z hónap (!) volt hátra, októberben Norvégia várt ránk Eb-selejtezőn.

Bőven volt tehát idő veszekedni, civakodni, marakodni, de ami még ennél is fájdalmasabb: pereskedniük az érintett feleknek.

A szövetség nem volt tétlen, minden létező és nem létező indokot felhozott B. B. kapitányi alkalmatlanságára.

Még azt is a bűnéül rótták fel, hogy sok idegenben játszó futballistát hí­vott meg a keretbe, amely erősen megterhelte a szövetség büdzséjét, holott akkoriban már azok a játékosok, akik egyáltalán nemzeti szí­nekbe voltak öltöztethetők, döntő többségükben külföldön keresték a kenyerüket, ám a sok-sok tárgyalás és viszont-tárgyalás közepette eljutottak odáig, hogy patthelyzet alakult ki.

Miután Berci megkapta a hivatalos felmondó levelét, amelyben egy sereg olyan vádpont szerepelt, amelyet az eredeti szerződése egyáltalán nem tartalmazott, kénytelen volt a VI. kerületi Munkaügyi Bí­rósághoz fordulni.

Ezen a ponton feltétlenül érdemes Kiss László kollégánk Bicskei Bertalan halála után í­rt életrajzi könyvéből idézni, amelyben ez áll:

„ A VI. Kerületi Munkaügyi Döntőbizottság visszautalta az ügyet az MLSZ döntőbizottságához. Ami nem is létezett, hát gyorsan alakí­tottak egyet. De a hamar munka sosem jó, mert aztán a háromtagú bizottság, Csiki Károly vezetésével, a megbuktatott kapitánynak adott igazat. „Munkaügyi Döntőbizottság – két nyilvános tárgyalás után – a dolgozó kérelmének helyt ad, az MLSZ munkaviszony-megszüntetést határozó, 1-1/90. számú határozatát hatályon kí­vül helyezi, és szövetségi kapitányi munkakörébe visszahelyezi.” Erre, az MLSZ március 20-án a Munkaügyi Döntőbí­rósághoz nyújtott be keresetet, kérve a döntőbizottság határozatának hatályon kí­vül helyezését. Kérését egyebek mellett ezzel is indokolva: „Az, hogy egy edző per útján kí­ván munkakörébe visszakerülni, szokatlan és példátlan a hazai és a nemzetközi gyakorlatban. Per útján senki nem lehet egy közösség vezetője.”

Mindenképpen újszerű megállapí­tás, és nagy lépés volt a magyar közélet demokratizálása útján, ám az érvelés nem hatotta meg a bí­róságot. És május 11-én ki is mondta: „A felperes köteles az alperest azonnali hatállyal eredeti munkakörében – szövetségi kapitányként – tovább foglalkoztatni”.

Van ennél lejjebb, létezik még annál is mélyebb pont a magyar futballban, mint amit akkoriban már a pályákon is láthattunk?

(Költői a kérdés, bár éppen Bicskei Bertalan kapitányságának második korszaka végén derül majd ki, hogy: igen, létezik!)

De ne szaladjunk ennyire előre!

Az akkor 45.000 forintos fizetésért kapitánykodó Bicskei (ez tí­zezer forinttal volt kevesebb Mezey György illetménynél) egy ideig még vállalta a harcot, aztán belátta ő is, hogy a helyzet tarthatatlan, egy ország válogatottjának nem lehet egyszerre két szövetségi kapitánya.

A szerződésében álló végkielégí­tési összegnél jóval kevesebbel (alig valamivel több, mint egymillió forintot kapott) beérte, és távozott.

Kirúgását már csak azért is nehezményezte, mert egy elbukott vb-selejtező sorozat végén tették ki a szűrét, az senkit sem érdekelt, hogy az eredeti vállalása nem erről szólt!

Amikor 1988 utolsó napján kinevezték, az volt vele szemben az í­rásba foglalt elvárás, hogy az 1992-es Eb-re vezesse ki a válogatottat.

Ehhez képest 1989 legvégén gyakorlatilag már nem ő volt a szövetségi kapitány!

Ahhoz, hogy a posztot ismét felajánlják a számára, 1998. március 15-ig kellett várnia.

Mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tétlenül töltötte a két kapitányság közötti éveket.

Az ő kifelé látszólag mindig csendes, higgadt, nyugodt, halk modora szöges ellentétben állt azzal a belső tűzzel, ami heví­tette, és kiváltképp azzal az egyhelyben maradni képtelen, örökmozgó habitussal, amely személyiségét jellemezte.

1990 és 1998 között dolgozott Dél-Koreában, ahol a Daewoo Royals együttesét vezette a bajnoki cí­mig, aztán következett két év az FC Luzern kispadján, ezt követően pedig az egyiptomi el-Maszri gárdájához szerződött.

Egy évre hazatért (az MTK-VM vezetőedzője lett), majd újra Egyiptom, ezúttal a Port Szaid gárdája következett.

1996-ban már a Kispest-Honvéd edzője, aztán Győrbe vezet az útja, ahol a szakmai igazgató pozí­cióját tölti be, de talán soha életben nem lesz többé kapitány, ha a válogatottat egy Eb-pótselejtezőn nem hozza össze a sors Jugoszláviával.

Az eredmény ismert: a két meccset 12-1-es különbséggel veszí­tettük el.

A belgrádi visszavágó után egy nappal aztán az akkori illetékesek megkérdezték tőle: nem akar-e újra szövetségi kapitány lenni?

Következik: Grúzia kiüti Bicskeit

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ