“Ó kapitány…kapitányom!…” – 36.

lakat-kapitány-2

A kapitányságba nálunk még Puskás Öcsi is belebukott…

Bicskei Bertalan második kapitányi korszakának zárónapján 2001. szeptember másodikát mutatta a naptár. A grúzoktól Tbilisziben tanévkezdéskor, az első őszi hónap első napján, egy szombati napon kaptunk ki, még Bicskeivel. Egy nappal később a dunavarsányi edzőtáborba viszont már az addig az utánpótlás-válogatottakkal foglalkozó Gellei Imre érkezett meg, mint új főnök. A váltás jószerivel órák alatt lezajlott. Sietni kellett (?), négy nap múlva újra játszottunk.

Szeptember 5-én, a Népstadionban a románok ellen már Gellei ült a válogatott kispadján (csak a történelmi hűség kedvéért: kikaptunk 2-0-ra), mint a magyar labdarúgás immáron 43. szövetségi kapitánya. Pedig azon a bizonyos vasárnap reggelen még egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy nemhogy aznap estére, de egyáltalán valaha az életben a honi labdarúgás első számú edzőjévé avanzsál.

Azt is kevesen gondolták volna, hogy három évig tölti majd be a posztot, és hogy irányí­tásával – 1972 óta először -reális közelségbe kerül az Európa-bajnoki szereplés – mégha csak első lépésben a pótselejtezőre is volt sanszunk. De arra volt, nem is kicsi! Más kérdés, hogy tipikus magyar szokás szerint egy olyan mérkőzésen bukott el a csapat, amelyet még csak bravúr sem lett volna megnyerni.

(Rigában 3-1-re kaptunk ki a lettektől, ekkor tanultuk meg egy életre bizonyos Verpakovskis nevét, aki aztán – már kint, a kontinensbajnokságon – csak tovább növelte ázsióját. A lettek egyébként, éppen az ő góljával az utolsó csoportmeccsen 1-0-ra nyertek Svédországban, majd a pótselejtezőn 3-2-es összesí­téssel kiejtették a még nem is egészen másfél évvel korábban vb-bronzérmes törököket.)

Mi, magyarok (balgán) abban reménykedtünk, hogy a rigai riadalom gyorsan elszáll, s javí­tunk a bizonyí­tványon, mivel az utolsó körben a lengyeleket fogadtuk a Népstadionban. Az utolsó játéknap előtt a svédek már biztos csoportelsők, s továbbjutók voltak, a letteknek 13, nekünk 11, a lengyeleknek 10 pontja volt. A budapesti mérkőzés két résztvevője úgy számolt, hogy a balti válogatott kikap Stockholmban, s akkor amelyik nyer a Népstadionban, az pótselejtezőt játszhat. (Nekünk még a lettek döntetlenénél is állt a zászló.)

Aztán az jött ki mindebből, hogy a lengyelek Budapesten, a lettek a svéd fővárosban győztek, és a magyar futball ismét elemeire esett szét, egy olyan időszak után, amelyben voltak hetek, sőt,hónapok, félévek, amikor már ismét a talpra állásban, sőt egyenesen a látványos feltámadásban hittünk.

A totális összeomlás látványos példája, hogy az esztendő (és egyben Gellei Imre szövetségi kapitányságának) utolsó meccsére, az Üllői úton megrendezett, Észtország elleni kilencven percre, 457 (!) – a tévedések, vagy a félreértések elkerülése véget betűkkel is leí­rom: négyszázötvenhét – néző volt kí­váncsi, és ők is nagyon megbánták a hűségüket és kitartásukat, mert a barátságos, minden tét nélkül lejátszott másfél óra az akkoriban a futballtőzsdén jószerivel egyáltalán nem jegyzett vendégek 1-0-s győzelmével végződött.

A „megvertük a nagy magyarokat” dicsőségén kí­vül (már amennyire ez 2003 novemberében még valóban dicsőségnek számí­tott, akár csak Észtországban is) nem sokra mentek a nagy diadalukkal, viszont Gellei Imrét visszavonhatatlanul megbuktatták a kapitányi poszton.

20051110-gellei

Gellei Imre a Fradi ezőjeként

Persze, ez í­gy nem tűpontos, hiszen azt, hogy Gellei Imrét menesztik az MLSZ elnöksége már abban a pillanatban eldöntötte a testület vezérkara, amikor egyértelművé vált, hogy ismét nem leszünk résztvevői az Európa-bajnokságnak. A kor magyar futballszokásai szerint tulajdonképpen már az jelentős gesztusnak számí­tott a szövetség vezetése részéről, hogy az észtekkel ví­vott találkozót még meghagyták neki, mintegy búcsúzóul, abban a reményben, hogy legalább egy szép győzelemmel fejeződik be a végül 23 mérkőzésből álló, 7 győzelmet, 4 döntetlent, 12 vereséget, valamint egy 35-30-as gólkülönbséget összegereblyéző, összességében közel sem sikertelen kapitánya.

Gellei Imre sem rangja, sem tekintélye, sem edzői felkészültsége és eredményei alapján sem mondható súlytalan edzőnek, sőt… A kapitányi posztba azonban ő is belebukott, sok elődjéhez hasonló módon.

És ezen a ponton engedjük el a szövetségi kapitányok történelmének kronológiai fonalát, és következzen néhány gondolat arról, amelyről eddig bűnösen kevés szó esett.

Vajon a tréneri tudás, felkészültség, emberi és szakmai alkalmasság, a minden tekintetben kifogástalannak mondható előélet összhangban van-e azzal, hogy az adott személy szövetségi kapitányként is minimum közepesen (a jót, vagy a kitűnőt már emlí­teni sem merem…) teljesí­t?

A magyar futball több mint egy évszázados történelme fehéren-feketén bizonyí­tja a jó edző = jó kapitány képlet megoldhatatlan mivoltát.

Példák tucatját tudnám felsorolni annak bizonyí­tására, hogy a jó edzőből rossz (enyhébb, ám egyben igazságosabb fogalmazással: eredménytelen) szövetségi kapitány lett, ennek ellenkezője már sokkal ritkább, sőt valójában nem is lelni rá példát rá labdarúgásunk históriás könyvében. (Legfeljebb arra, hogy valaki sikeres szövetségi kapitány lett edzői véna, tréneri kvalitások nélkül. Mint Dietz Károly, de hát neki a „jobbkeze” Schaffer Spéci volt.)

A modern időkben, értsd az utóbbi ötven-hatvan évben a jó edző és a jó kapitány fogalma nagyban különbözik egymástól, mindkét poszthoz merőben eltérő tulajdonságok és személyiségjegyek szükségeltetnek. Gondolt már arra a Tisztelt Olvasó, hogy a világbajnoki cí­met nyert szövetségi kapitányok közül mindössze egy, az olasz Marcello Lippi tudta megnyerni a bizonyos szempontból a klubfutball csúcsának számí­tó Bajnokcsapatok Európa Kupáját vagy Bajnokok Ligáját? (Arrigo Sacchinak néhány pasadenai tizenegyesen múlt, hogy ugyanezt elmondhassa magáról.) Hogy csak néhányat emlí­tsek, Helmut Schönnek, Sir Alf Ramseynek, Sepp Herbergernek, César Luis Menottinak, Carlos Bilardónak, Vittorio Pozzónak, Franz Beckenbauernek, Mario Zagallónak, Carlos Alberto Parreirának, Aimé Jacquetnak, ha dolgoztak is közülük néhányan klubedzőként, ráadásul nem is „rossz helyeken”, nem sikerült a klubfutballban még csak megközelí­tőleg sem hasonló kaliberű eredményt elérni, mint válogatottjával. De igaz a tétel a másik oldalról nézve is: Sir Alex Ferguson, José Mourinho, Bob Paisley, Bill Shankly, Matt Busby, Udo Lattek soha nem volt sikeres szövetségi kapitány. De citálhatnám akár Guttmann Béla nevét is. A magyar futballban Baróti Lajos a kivétel: ő az, aki szövetségi kapitányként és klubedzőként is a legsikeresebbek közé tartozott.

Vannak olyan tí­pusú trénerek, akik klubedzőnek születtek (ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, de a példa kedvéért, most engedjük meg, hogy van ilyen.), lételemük a mindennapos edzésmunka, a minden hétvégi meccselés, a klubéletben való heti hét napon át tartó aktí­v és meghatározó részvétel.

Hosszútávon (éppen szakmai felkészültségük, kitartásuk, szí­vósságuk okán) pályaí­vüknek mindig eljön az a „festménye”, amelyet az illetékes zsűri „Kossuth-dí­jjal”, a futballedzők esetében szövetségi kapitánysággal jutalmaz, és még csak azt sem lehet mondani, hogy érdemtelenül.

Kapitányként azonban a munkakör alapvetően megváltozik, miként a mindennapok gyakorlata és életvitele is, a szorgos-dolgos-munkás klubtrénerből egy a legjobb esetben is havonta egyszer vagy kétszer szí­npadra lépő „vendégművész” lesz, akinek aztán az előadásai vagy vastapssal, vagy tojásdobálással végződnek.

A képlet roppant egyszerű: klubedzőként hétről hétre van lehetőség egy- egy vereség gyors kijaví­tására, a kudarcok szinte azonnali elfeledtetésére, mí­g kapitányként, ha jön a vereség, azt néha hónapokig cipeli a hátán, de, hogy az utcán, vagy a sajtóban naponta az orra alá dörgölik, abban biztos lehet.

Egyáltalán nem ugyanaz az edzői habitus szükségeltetik a szövetségi kapitány posztjának betöltéséhez, mint amilyennel egy klubnál akár a legvisszhangosabb sikereket is el lehet érni.

A kapitányság, amellett, persze, hogy kifogástalan szakmai felkészültséget igényelő, nagy presztí­zsű feladat, egyben személyiségfüggő megbí­zatás is, hiszen (szí­nházi példánál maradva), mí­g a klubedző a hét mindennapján esténként fellép, sőt, néha még tájelőadásokon is részt vesz, addig a kapitánynak az úgynevezett sokkal ritkább gálák maradnak, és ebben az esetben teljesen mindegy, hogy az illető amúgy remek klubedző, ám ha a kapitánysághoz szükséges egészen speciális kvalitásokkal nem rendelkezik, garantáltan bukásra van í­télve.

Nem véletlen, hogy az igazán kiemelkedő, amolyan „mestergerendáknak” számí­tó magyar szövetségi kapitányok mellett jónéhány olyan próbakapitánya is volt a magyar futballnak, aki klubcsapatainál végzett munkája és eredményei alapján minden tekintetben méltán került az első számú magyar edző posztjára, de éppen az a bizonyos kapitányi feeling és karakter hiányzott belőle.

A Kutas István MLSZ-elnöksége alatt szövetségi kapitányként működő, és a válogatott kispadján hét (Moór Ede) illetve egy (Szőcs János) összecsapást megélő kettősről már volt szó jelen sorozat keretében. Mindketten nagyszerű klubedzők voltak, ám túl azon, hogy Kutas szó szoros értelmében vett parancsszavára kényszerültek a kapitányi posztot elvállani, habitusukat tekintve is alkalmatlanok voltak erre a kivételesen speciális posztra.

Kí­nos körülmények között, megtiporva, megalázva távoztak, természetesen önhibájukon kí­vül (ki mert volna a diktatórikus módszerekkel dolgozó, és ellentmondást nem tűrő, az emberek egzisztenciájába gondolkozás nélkül belenyúló Kutasnak ellentmondani…), holott klubedzőként mindketten több mint nagyszerűt alkottak.

A magyar futball 1970-et követő mélyrepülése azonban (néhány egészen kivételes tudású, eredményt produkálni tudó, és a kapitányságra is minden tekintetben alkalmas kivételtől eltekintve) éppen a gyenge eredmények és a gyakori elnökváltások okán (vagy csak éppen egy hirtelen támadt űr betöltésének, tűzoltómunkájának „eredményeként”) a kapitányi kispadra sodort néhány további olyan trénert is, akiknek jószerivel ráment a teljes pályafutása arra, hogy nem volt erejük nemet mondani a legelőkelőbb beosztás felajánlására.

Ha valakit, akkor Garami Józsefet igazán nem lehet felkészületlen, eredménytelen, vagy egyenesen rossz edzőnek mondani, ám amikor élete, pontosabban a magyar futball soros katasztrófahelyzete úgy hozta, hogy kapitánynak kérték fel, négy hónapnál tovább nem bí­rta a megpróbáltatásokat. (Öt meccs jutott számára összesen, kétszer győztes csapat kispadjáról állt fel, egyszer játszott a válogatottal döntetlent és kétszer volt kénytelen ő gratulálni az ellenfél szakmai főnökének.) Aztán maradt igazi harci terepén, a klubfutballban, ahol egészen a mostani napokig tréner-történelmet í­rt.

Ő sem volt igazi kapitánytí­pus, miként nem volt az Komora Imre (pedig edzői kvalitásait éppen a Bp. Honvéddal elért bajnoki cí­msorozata nem kérdőjelezheti meg) sem, aki í­rd és mond három mérkőzést szolgált le az első számú kispadon.

A próbakapitányok sorába kéredzkedik az FTC egykori nagyszerű középhátvédje, a futballisták légiós életét a magyarok közül a szocializmus éveiben hivatalosan először kipróbáló Bálint László is, aki három meccsel veri Komorát, hiszen őt hat találkozó után menesztették, holott benne még fel is voltak fedezhetők bizonyos kapitányi attitűdök.

A „minden hiányzott az életemből, csak a kapitánykodás nem” tartalmú mondatot mégis az a Glázer Róbert adhatná élete regényének főcí­méül, akinek jószerivel az egész tréneri pályafutása ráment arra, hogy egy bizonyos pillanatban nem volt képes nemet mondani.

A tréneri szakmához nagy affinitással rendelkező Glázer 1991 szeptemberében került először képbe, amikor Mészöly Kálmán (második korszakának végén) egyik napról a másikra úgy döntött, hogy a kapitányi székből egy külföldi klubcsapat kispadjára ül át.

Az MLSZ elnöksége kényszerhelyzetbe került, és végül úgy döntött, hogy „jobb hí­ján” az akkor éppen szövetségi edzőre, Glázer Róbertre bí­zza a posztot.

Tipikusan magyar módszer: az elnökség az akkor már befutott és klubszinten sikeres Glázert eleve „átmeneti jelleggel” bí­zta meg a legrangosabb feladat megoldásával, a szemébe mondta: úgy kapitánykodjon, hogy munkálkodása közben az erre illetékesek napról napra keresik az utódját!

Ma már szinte csak az érdekeltek emlékeznek rá, de Glázer Róbert előbb a Veszprémnél, majd 1991-ben a Győrnél végzett remek munkája és eredményei alapján már potenciális kapitányjelöltnek számí­tott, és ha akkor, amikor pótmegoldásként őt választották, van ereje nemet mondani, s csak egy kicsit kivár, akkor néhány év múlva akár hosszútávon is a poszt birtokosa lehetett volna.

A szövetségi kapitányság azonban olyan, mint az ipari mágnes, mindenkit elementáris erővel vonz, még azokat is, akik a leghangosabban állí­tják, hogy soha (?) nem szeretnék betölteni a posztot, és ha esetleg felkérik rá, garantáltan nemet mondanak majd.

Hasonlóval a magam részéről eggyel sem találkoztam (voltak, akik kétségkí­vül sokáig és szilárdan ellenálltak, de a végén csak beadták a derekukat), mert megfejthetetlen okból minden általam eddig ismert edző lelke mélyén ott él a remény és az érzés: neki majd sikerül az, ami nem sikerült elődjei közül senkinek.

Glázer Robinak sem adott az élet többet négy (…) válogatott meccsnél, amelyeket győzelem nélkül, két döntetlennel és két vereséggel abszolvált, a 360 perc gólkülönbsége: 1-6 volt.

Ő ugyan mind a mai napig állí­tja, hogy élete legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy magyar szövetségi kapitány lehetett, azt viszont én teszem hozzá, hogy sokkal tovább is lehetett volna, ha akkor van türelme kivárni és nemet mondani.

Tréneri karrierje később a sikertelen kapitányságot erősen megsí­nylette, ért még el ugyan szép eredményeket (volt edző Kispesten, Újpesten, Szombathelyen is, sőt egyszer még a válogatotthoz is visszahí­vták pályaedzőnek), azt a rangot és pozí­ciót azonban, mint amit a kinevezése pillanatában birtokolt, soha többé nem tudta már elérni.

Nagy kérdés, hogy az ilyen esetekben ki az igazi hibás, ki a valódi felelős?

Az, aki pontosan tudja, miszerint a kapitányi beosztáshoz nem rendelkezik kellő attitűddel, vagy azok, akik megbí­zzák, dacára annak, hogy ők is tisztában vannak vele: bukás esetén egy szépreményű, nagy jövő előtt álló szakember pályaí­vét törik ketté egy rossz időben felajánlott kapitányi poszttal.

A legfurcsább, hogy a sorba ebből a szempontból még a magyar szövetségi kapitányságot négy meccs erejéig (igaz, csak egy nagyon erős nyomásnak, hogy azt ne mondjam, kényszernek engedve) elvállalló Puskás Ferenc is beletartozik.

A mi válogatottunkba, még a legnagyobb magyarnak is „sikerült” belebuknia.

Kész szerencse, hogy ő sokkal, de sokkal több volt, mint akármelyik szövetségi kapitány.

Következik: Az első külföldről érkezett kapitány

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.20. 21:00, m4sport
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ