“Ó kapitány…kapitányom!…” – 39.

lakat-kapitány-2

Puskás gigászi nimbuszán még a szövetségi kapitányság sem volt képes rontani…

Minden idők legnagyobb magyar futballistájának, Puskás Ferencnek élete során biztosan sokszor kellett volna igen helyett nemet mondania, de egyszer garantáltan: amikor felkérték arra, hogy legyen a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

Tekintsünk most el attól az amúgy egyáltalán nem lényegtelen kérdéstől, hogy ezt a bizonyos nemet 1993 tavaszán lett volna-e bármilyen elfogadható indok kimondania (erősen tartok tőle, hogy nem…), hiszen kétségkí­vül vészhelyzet állt elő: az a kapitány, akinek munkásságára a magyar futball valamennyi résztvevője hosszútávon számí­tott (Jenei Imre) mondhatni egyik napról a másikra feladta a kilátástalannak tűnő harcot a válogatott talpra állí­tásáért.

Igazán még csak haragudni sem lehetett rá, hiszen akkoriban az edzői ranglétrának már olyan magas fokait járta, hogy amelyekről minden egyes lépés, amellyel a nemzeti tizenegyünk útját járta, csak lefelé vezethette egy-egy fokkal. Tovább nem kockáztatta sem a rangját, sem a tekintélyét, sem a még előtte álló edzői éveit.

Puskás Ferencnek azonban még ennél is sokkal több és nagyobb volt a veszí­tenivalója!

Hogy alakja miként élt, és hogyan épült már be 1993-ra a magyar emberek tudatába, arról talán azoknak is kár beszélni, akik soha életükben egyetlen futballmeccset sem láttak, ezzel szemben, ha arra kérték őket, hogy nevezzenek meg egyetlen futballistát a világon, akkor az az egy biztos, hogy Puskás volt!

Egy olyan gigantikus í­vű karrier erkölcsi és futballszakmai tőkéjét, mint amilyet Öcsi bácsi részint az Aranycsapat és a Bp. Honvéd kapitányaként, részint, mint a Real Madrid szupersztárja felhalmozott, a legfinomabban fogalmazva is rizikós volt az akkoriban rendelkezése álló, válogatható magyar játékosok képességeire bí­zni.

A futballunk akkoriban már annyi sebből vérzett, hogy azt semmilyen kapitányváltással nem lehetett egy csapásra orvosolni, de nem is lettünk volna magyarok, ha megannyi kí­nos kudarcunk dacára ne lett volna elegendő egyetlen név bedobása ahhoz, hogy ismét Európa futballjának elitjébe képzeljük magunkat.

Ehhez akkoriban ugyan már minimum csak egy új Grosics hiányzott a kapuból és tí­z Puskás-tudású mezőnyjátékos a további posztokról, ehhez képest volt egy Öcsi bácsink, aki voltaképpen kényszerhelyzetben vergődve elvállalta a felkérést.

Hatvanhat éves volt akkor (csak a viszonyí­tás okán: Garami József 76 évesen még az NB I-ben meccselt idén tavasszal, Csank János pedig három évvel idősebb most, mint volt kapitánysága kezdetén Puskás Ferenc), tele energiával, igaz Puskás-i vitalitással, és lubickolt abban az egészen kivételes helyzetben, hogy már két esztendeje újra Magyarországon élt.

Az MLSZ vezetői hazatérte után közvetlenül nem igazán tudtak vele mit kezdeni, inkább amolyan reklámembernek használták, az fel sem vetődött, hogy (akár) szövetségi kapitány is lehetne, holott edzőként is ért el világra szóló sikereket.

Csak azt tudták: elengedhetetlen szükségük van rá, hiszen a neve önmagában több értéket küld a világ többi tája felé, mint az akkori komplett magyar labdarúgás.

Ezt a magasságot persze Öcsi bácsinak még jóval több, mint száz kilósan sem volt nehéz átugornia, hiszen a sportág azokban az időkben fennállásának egyik legsúlyosabb válságát élte.

Nem is az volt az igazán nagy baj, amiken már túljutottunk (Marseille-től Mexikóig), hanem az, hogy a jövő semmilyen tekintetben sem körvonalazódott. A hazai bajnokság hatalmasat veszí­tett a vonzerejéből, a magyar kupacsapatok elveszí­tették pozí­cióikat még a kontinentális középmezőnyben is, a válogatott pedig egy újabb világbajnoki részvételről (esetünkben az 1994-es amerikai World Cupról) volt kénytelen lemondani.

Puskás, mint szövetségi kapitány minden tekintetben kifogástalan megoldás lett volna, hiszen mai szóval élve egyfajta brandet képviselt a világ felé, ám ott mindenütt nagy baj van, ahol a kapitány toronymagasan a legismertebb, leghí­resebb, legnagyobb tekintéllyel rendelkező képviselője egy ország válogatottjának.

Ha Puskás alatt van egy nemzetközi szinten legalább megbí­zhatóan teljesí­teni tudó válogatott (ez a futballban valami olyasmit jelent, hogy a gyengébbeket „csukott szemmel” is megveri, az egyenlők ellen itthon biztosan nyer, de idegenben sem teljesen esélytelen, a nagyobb tudásukkal találkozva pedig esetenként még bravúrokat is képes bemutatni), akkor azokkal a kivételes pluszokkal, amelyekkel csak ő rendelkezett a magyar labdarúgás történetében, akár még mehettünk is volna valamire.

Novák Dezső__0201_0051

(Fotó: Novák Dezső gyűjteményéből)

De „csak” egy Puskásunk volt, válogatottunk nem!

A kapitányságát megelőzően egyébként még utánpótlás-igazgatóként alkalmazta őt a szövetség (nem volt egy igazán jó ötlet, mert bár Öcsi bácsi imádta a gyerekeket, és bármelyikük egyetlen labdaérintéséből megállapí­totta, hogy van-e értelme komolyabban foglalkozni vele, vagy máris jelentkezzen a gyeplabdásoknál, mégsem volt egy virtigli ifi-edző tí­pus), majd megkapta azt az állást, mely talán a legjobban állt neki: a magyar válogatott mellett töltötte be a nemzetközi igazgató tisztségét.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, azt sok esetben volt szerencsém személyesen tapasztalni, hiszen ezekben az években (1990 és 1996 között) a magyar válogatott hazai és külföldön lejátszott mérkőzéseinek kilencvenkilenc százalékán jelen voltam.

Nem igazán szeretem azokat az úgynevezett civil Puskás-történeteket, amelyek arról szólnak, hogy „Cipruson nyaraltunk, és amikor azt mondtuk a vendéglőben, hogy magyarok vagyunk, már hozták is ingyen a sört, miközben a pincér azt kiabálta, hogy: Puskas, Puskas, Puskas…”, mert ezek kedvesek, igazak, és valósak is, ám magáról a Puskás-jelenségről nem üzennek szinte semmit.

Az már talán valamivel közelebb visz a jelenség megértéséhez, ha elmondom: nemzetközi igazgató korában, ha a válogatott külföldön játszott, a delegáció vezetője elméletileg a mindenkori MLSZ-elnök, vagy a szövetség főtitkára volt ugyan, de a repülőgép ajtajában a leszállás után kivétel nélkül mindig Puskás jelent meg először!

Őt a világ egyetlen pontján sem kellett „elmagyarázni” a vendéglátóknak, hogy kicsoda.

A fotósok csak róla több képet készí­tettek, mint a mögötte a gépből kiszálló válogatott tagjairól az általában három kint töltött nap alatt összesen, sőt ez nem is igazán jó hasonlat, hiszen személyesen éltem át olyan esetet, amikor a csapatot senki (!), Öcsi bácsit meg vagy százan fotózták!

Képzelje maga elé a tisztelt Sport plusz-olvasó azt a voltaképpen morbid jelenetet, hogy egy ország nemzeti válogatottja megérkezik egy másik ország repülőterére, és a várócsarnokba kilépő „nemzetközi igazgatót” a szó szoros értelmében lerohanják a fotósok és az újságí­rók, miközben az őt körülvevő hatalmas tömeg mögött maguk a játékosok úgy vonulnak el az őket a szállóba vivő autóbuszukig, hogy egy árva lélek nem szól hozzájuk, senki nem kí­váncsi rájuk.

Egy ilyen jelenet mindennél többet elmond magáról a „célszemélyről”, de egyben a válogatott erejéről, elismertségéről, tekintélyéről, ismertségéről is, pontosabban, az utóbbiak teljes hiányáról!

És Öcsi bácsi a ráosztott szerepet csillagos ötösre játszotta el.

Mindenkivel kezet fogott, mindenkihez volt egy szava (de olyan stí­lusban, mintha százéves ismerősök lennének), addig állt a fotósok rendelkezésére, amí­g azok a munkájukat el nem végezték, annyi interjút adott ahány kamera rászegeződött, vagy ahány mikrofont az orra alá nyomtak.

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de minden országban azon a nyelven szólalt meg, ahogyan ott beszéltek, mindenütt olyan stí­lust és olyan gesztusokat használt, amelyet a vendéglátók a leginkább értékeltek, mindenütt egy perc alatt képes volt „ottanivá” válni.

Hihetetlenül nagy képesség ez, és még a világ Puskáshoz mérhető futballgigászai közül is csak nagyon keveseknek adatott meg.

A pályán kí­vüli jelenségekre különösen fogékony újságí­róként az ilyen közös megérkezésekkor mindig a Puskás-show-t kí­sértem végig, mert érdekesebb és tanulságosabb volt annál, mint hogy a válogatott buszával utazva feltétlenül elérjem az ebédet…

így aztán sok levesről, főfogásról meg süteményről (mondhatni mindegyikről) lemaradtam ugyan, de gazdagabb lettem egy olyan élménnyel és fontos tapasztalattal, amelyet csak Öcsi bácsi minden léptét követve szerezhettem meg.

(Ezek a nagy repülőtéri fellépések néha órákig tartottak, miközben a játékosok persze nem ültek némán, rá várva a buszban, hanem már régen elmentek a szállodába, í­gy az esetek döntő többségében Öcsi bácsival ketten taxival mentünk utánuk.)

Jelesül: milyen az, amikor egy „nemzetközi igazgató” a válogatott igazi sztárja, és a hazaiaknak nem az ellenfél kapusa, középhátvédje vagy centere a fontos, aki majd másnap a világbajnoki, vagy az Eb-selejtezőn ellenük pályára lép.

Öcsi bácsi amúgy mindössze négyszer ült a magyar válogatott kispadján.

Ebből háromszor (itthon a svédektől, idegenben Izlandtól, és az oroszoktól) kikaptunk, a svédektől a Népstadionban az új kapitány bemutatkozó mérkőzésén például 5000 néző előtt, ami mindennél jobban tükrözi az akkori futballviszonyokat, hiszen anno a Kispestnek egy izgalmasabb hétközi edzőmérkőzésére is összegyűlt ennyi ember.

A világ minden edzője kapitális bukásként élte volna át a négyből három vereség egy győzelem mérleget, Puskás renoméján azonban egy cseppnyit sem rontott az, ami vele szövetségi kapitányként történt.

Az emberek tőle még a legkí­nosabb vereségeket is valahogy könnyebben fogadták.

Izland például ugyanúgy megverte a magyar válogatottat, amikor Öcsi bácsi vezényelt, mint amikor Jenei Imre, de mí­g az egyikre mindenki pontosan emlékszik, addig a „Puskás-féle” 0-2 szinte teljesen kimosódott az emlékezetekből.

Talán azért is, mert Puskás nem lett volna Puskás, ha ezt a nem igazán jól sikerült vállalkozását is nem koronázza meg egy olyan zseniális tettel, amelyre csak a legnagyobbak képesek.

Az izlandi visszavágó előtt a magyar válogatott az í­rekkel játszott egy barátságos mérkőzést.

A dublini találkozónak nem volt az égvilágon semmi tétje, mi több, az í­rek nem is számí­tották hivatalos országok közötti mérkőzésnek. Annak tartották, ami volt: David O’Leary gálamérkőzésének. Erre a 16. másodpercben kaptunk egy gólt, sőt a hazaiak a 4. percben már 2-0-ra vezettek.

Minden jel arra mutatott, hogy kapuk egy ötöst, vagy egy hatost, de a félidőig valahogy kihúztuk a 0-2-vel.

A szünetben aztán Öcsi bácsi kettőt cserélt (Balog Tibor és az újonc Hamar István jött be Bánfi János és Eszenyi Dénes helyére) és mondhatni hamar egyenlí­tettünk, hiszen Hamar két góljával a 65. percben már 2-2 volt az állás, ezt toldotta meg Balog és Urbán a maga találatával, í­gy a vége 0-2-ről 4-2- lett a javunkra.

Egy félidő alatt idegenben lőttünk négy gólt, amelyre „emberemlékezet óta” nem volt példa, de még ennél is többet jelentett, hogy a válogatott szinte a semmiből valami olyan pazar futball varázsolt a hely szelleméhez illően méregzöld í­r gyepre, hogy a stadion népe csak ámuldozott meg hüledezett a látottaktól.

„Puskás, a nagy magyar varázsló újra remek válogatottal csinált a magyarokból!”- í­gy szólt a másnapi egyik dublini sportlap főcí­me, ami hí­zelgő volt ugyan, de akkor ezt nálunk a látottak dacára senki, még maga Puskás Ferenc sem hitte már el.

De mégis volt abban valami, hogy még a sikertelen kapitánysága alatt is csinált egy nagy „kispesti vagányságot”, kreált egy olyan dublini második félidőt, amelyről mind a mai napig sokszor szó esik, szöges ellentétben azzal, hogy a 4-2-es nagy diadal után alig több mint két héttel már jött is a kiábrándí­tó izlandi zakó.

És az a meccs volt Puskás Ferenc kapitányságának utolsó kilencven perce.

Pontosan tudta: a Puskás név tovább nem rongálható!

Elegánsan búcsúzott, őt nem bántotta senki egy árva szóval sem.

Úgy volt szövetségi kapitány, mintha nem is lett volna.

Isteni szerencséjére…

Következik: A Mágus kétszer is megpróbálta…

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ