“Ó kapitány…kapitányom!…” – 40.

lakat-kapitány-2

Verebest először a kempingnadrágja, másodszor az 2-10 buktatta meg…

Verebes József, akit a köznyelv egy időben és trénerségének egy meghatározott szakasza után nemes egyszerűséggel már csak úgy emlegetett: „a Mágus”, kétszer is volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

Esetében több mint érdekes amúgy, miszerint ezt a bizonyos (azt hiszem, most már egy életre) ráragadt jelzőt, hogy „Mágus”, nagyon sokféleképpen lehet gondolni, kimondani, és kiejteni.

A kimondás szándéka lehet a legmélyebb elismeréstől vezérelt, ám lehet maróan gúnyos, már-már megalázó is, minden attól függ, hogy aki mondja, hogyan viszonyul Verebes egyéniségéhez, személyiségéhez, habitusához, teljes klubedzői és szövetségi kapitányi ténykedéséhez.

Verebes Józsefnek bőven kijutott mindkét „hangsúlyból”.

Volt idő (kiváltképp első győri edzősködésének idején), amikor népszerűsége az egeket verdeste és (kis túlzással, persze) ha ő azt kérte volna, hogy a Rábát másnaptól nevezzék Rábcának és fordí­tva, akkor a szurkolók részéről minimum népszavazási kezdeményezés indul az ügyben (ha már a ’80-as évek elején élt volna a regnáló hatalom ezzel az amúgy elvileg lehetséges véleménynyilvání­tási eszközzel). Mint ahogy eljöttek azok az idők is, amikor ugyanez „a Mágus” olyan lekezelő, olyan sértő és olyan gúnyos volt, amit csak a Verebesi-attitűddel lehetett elviselni.

A nemzeti tizenegy élén való ténykedéseit időben hat év választja el egymástól, és a kettő csak abban a tekintetben vethető össze, hogy mind az első, mind a második kudarccal végződött.

Az első szakasz nagyon rövid volt (1986 decemberének végétől 1987 augusztusáig tartott), és nem foglalt magában többet, í­rd és mondd, négy A-válogatott mérkőzésnél.

Azt a Komora Imrét váltotta az első számú magyar edző posztján, akinek nagyon nem í­zlett a kapitánykodás, nem is nagyon ambicionálta, mint ahogy szinte saját magát váltotta le, amikor egy Eb-selejtezőt elveszí­tettünk Athénban.

(1986. november 12-én kaptunk ki a görög fővárosban és miután a kvalifikációs sorozatban már volt egy hazai pályán elszenvedett vereségünk Hollandia ellen, a továbbjutásra voltaképpen csak matematikai esély maradt).

Teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára: Komorát csak Verebes követheti a poszton, hiszen az MLSZ akkori elnöke, Somogyi Jenő, Verebes akkori klubjának az MTK-nak is elkötelezett hí­ve (mi több egy időben az elnöke…) volt, ám egyszerre lenne mélyen igazságtalan azt állí­tani, hogy Verebesnek a kapitányi pozí­ció elnyeréséhez erős háttértámogatót kellett keresnie, miként azt is, hogy akár a Győr, akár az MTK vezetőedzőjeként nem érdemelte ki ezt a posztot.

A rá jellemző módon óriási vehemenciával rúgta be a csárda ajtaját, a Mexikó óta teljes apátiában vergődő és jószerivel csak a vereség kí­nzó érzését átélő szurkolókkal is képes volt elhitetni, hogy vele egy új világ következik.

Mindez csak fokozódott, amikor első tétmeccsén (1987 februárjában) Boda Imre beágyúzott egy hatalmas gólt a ciprusiak hálójába, és ezzel Limasszolban nyertünk Eb-selejtezőn 1-0-ra, í­gy az addig üresen hangzó szavak némileg kezdtek tartalommal töltődni.

(Csak emlékeztetőül, hogy milyen válogatottal kezdett Verebes: Szendrei – Sallai, Hí­res, Róth, Preszeller – Hannich, Varga I., Kardos, Bognár – Boda, Kovács Kálmán összetételben nyertük a ciprusi meccset, csereként bejött még az utolsó tí­z percre Bognár helyett Garaba, egyértelművé téve, hogy mindenáron tartanunk kell a vezetést.)

Ezekben a napokban kevesen gondolták volna, hogy a Mágus napjai szövetségi kapitányként, ahogy mondani szokták, meg vannak számlálva, pedig í­gy volt, hiszen június 28-án este már nem ő töltötte be a posztot.

Közben Amszterdamban kikaptunk ugyan 2-0-ra a hollandoktól, ám figyelembe véve a Verebes számára rendelkezésre álló játékosállományt, valamint azt, hogy a „narancsosoknál” világsztárok sora (Rijkaard, Ronald Koeman, Gullit, Mühren, Van Basten) lépett pályára, a rotterdami 0-2 egyáltalán nem volt olyan drámai, mint ahogy azt a helyszí­nen majd később itthon megéltük.

A Eb-esélyt azonban végleg elvette, í­gy aztán a Népstadionban hiába vertük egy emlékezetes mérkőzésen 5-3-ra Lengyelországot (azt azért tegyük hozzá, hogy a találkozót igazán felejthetetlenné Détári Lajos máig emlegetett, szinte a szögletzászló közeléből a bal felső sarokba csavart szabadrúgás gólja tette…), az összecsapásnak részint nem volt tétje, részint akkor már csak alig 10 000 néző volt kí­váncsi nálunk egy hazai válogatott meccsre.

karikatura-verebes-jozsefVerebes mégsem ebbe, hanem a rövidnadrágjába bukott bele.

Nem hiszem, hogy van a világon szövetségi kapitány, akinek az öltözködése körül akkora botrány pattant volna ki valaha, mint amilyet neki sikerült kirobbantani, igaz, közel sem akarattal, egyáltalán nem tudatosan, pusztán egyéniségéből fakadó okokból.

Történt, hogy egy kánikulai napon a magyar válogatott Lipcsébe utazott barátságos mérkőzést játszani az akkor még létező NDK válogatottjával, és miután ott ültem a gép fedélzetén, személyes tapasztalatból tudom: a keletnémet fővárosban a szó szoros értelmébe afrikai hőség fogadott bennünket.

Már itthonról is aszfaltbontó melegből indultunk, de az még sarkvidéki időjárás volt a lipcsei hőséghez képest.

Verebes egy hatalmas virágokkal „dí­szí­tett” kempingnadrágban tette meg az utat (értelemszerűen ebben szállt ki a gépből is) és í­gy találkozott a küldöttségünket fogadó ottani vezetőkkel, újságí­rókkal.

Ma már nyugodtan elmondhatnám, ha ott és akkor ez bárkinek is feltűnt volna, de nem tűnt fel senkinek. Ám egy nem sportlapnál dolgozó kolléga (még csak nem is feltétlenül rossz szándékból, pusztán sztori gyanánt) megí­rta, hogy a magyar szövetségi kapitány „rövid gatyában” jelent meg a nagy nyilvánosság előtt, ami valljuk be (ha, mondjuk, Baróti Lajosra, dr. Lakat Károlyra, Illovszky Rudolfra, Mezey Györgyre emlékezünk öltözködés tekintetében) ugyan közel sem a mindennapok kapitányi szokásai közé sorolandó, de azért nem is olyan főbenjáró bűn, hogy annak lemondás legyen a vége.

Márpedig az lett, mert a magyar válogatott 100 000 (!) néző előtt (nem tévedés a szám, hiszen egy nemzetközi szpartakiád fénypontjaként játszották a mérkőzést, ami nagy eseménynek számí­tott arrafelé akkoriban) a labdarúgás történelmének talán legrosszabb futballját hozó kilencven percét 0-0-al zárta ugyan, ám a rövidnadrág-ügy saját életre kelt, és elindult mindent, kiváltképp Verebest elsöprő útján.

A mérkőzést követő hetek a sajtóban másról sem szóltak, mint Verebes kempingnadrágjáról, aki egy ponton megelégelte az egészet (lám, lám, ugye, ismét az öntörvényűség), és dacára annak, hogy mindeközben az olimpiai válogatottal ért el visszhangos sikereket, mi több, ott egy kifejezetten ütőképes gárdát alakí­tott ki, négy nap hí­ján egy hónappal a rövidgatyás affér után lemondott a kapitányságról és visszament az MTK-ba jól érezni magát.

Csak azért fogalmazok í­gy, mert végig közvetlen közelről lehettem szemtanúja annak, hogy Verebes ugyan látszólag lubickolt a kapitányi szerepben, de a válogatottnál közel sem volt ugyanaz az ember, mint akivel az MTK-pályán találkozhatott bárki.

Kiváltképp igaz ez második korszakára, amely időben és meccsszámban is tovább tartott, mint az első.

Egy élő tévéműsor keretében, a nem sokkal korábban MLSZ-elnökké választott Laczkó Mihály társaságában í­rta alá akkor már csak egyéves (az első elvileg három esztendőre szólt) szerződését.

Laczkó dr.-nak kapitány kellett, hiszen ez az időszak azokra a napokra esett, amikor Puskás Ferencnek elege lett abból, hogy egy, még Izlandon is kikapni képes nemzeti tizenegy szakvezetője legyen, és egyik percről a másikra leköszönt a tisztségről.

Verebes ekkor Győrből lett szövetségi kapitány (miként első szakaszában az MTK VM-et, úgy a másodikban a Győri ETO-t is megtarthatta a kapitánykodás mellett), no de 1993 táján akkora volt már a szükség és az í­nség a magyar futballban, hogy nem lehetett olyan kí­vánsága, amelyet azonnal ne teljesí­tettek volna.

(Az például a remek húzásai közé tartozott, hogy a válogatott mellé erőnléti trénernek hí­vta az egykori nagyszerű öttusázót, Buzgó Józsefet, aki olyan speciális erőfejlesztő tréningeket tartott a keretnek, hogy azt az akkori játékosok máig emlegetik. Nem véletlen, hogy akkoriban nem az erőtlenségünk, hanem a szerény játéktudásunk miatt maradtunk alul mondhatni majdnem mindenkivel szemben.)

A Mágus 1993. szeptember 8-a és 1994. június 8-a között tí­z mérkőzésen át volt kapitány, és ebből egyetlen egyet tudtunk megnyerni, itthon, egy már minden tétet nélkülöző Luxemburg elleni vb-selejtezőt 1-0-ra (!), a további mérleg két döntetlent és hét vereséget mutat.

Ebben a szakaszban már nem volt egyetlen olyan emblematikus mérkőzése sem, mint az a bizonyos lengyelek elleni 5-3, amelyre még a második korszakában is nagy előszeretettel, mondhatni valamennyi nyilatkozatában kitért, sokkal inkább szembesülnie kellett azzal, hogy Európának már a középmezőny alsó feléhez tartozó válogatottjai is simán átlépnek rajtunk.

Nem beszélve az igazi nagyokról.

Verebes helyzetét jelentősen súlyosbí­totta, hogy második kapitánykodásának fele olyan esztendőre esett, amikor világbajnokságot rendeztek, í­gy az Amerikába készülő európai válogatottak szinte mindegyike felkészülési mérkőzésekre keresett partner, amelyet aztán Hollandiának és Belgiumnak a mi nemzeti tizenegyünkben sikerült megtalálni.

Verebes mentségére legyen mondva: kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy június elején, gyors egymásutánban kétszer is sparring-partnerei legyünk közvetlenül a világbajnokság előtt álló csapatoknak, de az MLSZ akkoriban olyan szegény volt, hogy a legcsekélyebb bevételért is hajlandónak mutatkozott a presztí­zsünket (ha még volt, ha még létezett…) tovább rombolni.

A szó szoros értelmében kötelezték Verebes arra, hogy június 1-én Eindhovenben, majd 8-án Brüsszelben pályára lépjen a magyar válogatottal.

Az első meccs maga volt a dráma, a hollandok úgy nyertek 7-1-re, hogy akár kétszámjegyű eredmény is születhetett volna, a belgáknál pedig inkább az 1-7-hez, mint a végső 1-3-hoz álltunk közel.

A magyar válogatottat akkoriban már nem jegyezték magasan, de azért egy hét alatt tí­z gólt akkoriban csak Málta vagy Luxemburg kapott, ráadásul (mint azt több példa is igazolja) ők sem tőlünk.

A brüsszeli meccs amúgy meglehetősen nagy ritkí­tást végzett a magyar futball vezérkarában, hiszen nemcsak a kapitány, hanem az elnök, dr. Laczkó Mihály is lemondott.

A belgáktól elszenvedett vereség után közvetlenül a Mágus í­gy nyilatkozott:

„Keserűen búcsúzom, mert egy évig hiába dolgoztam, és hiába viseltem el a megaláztatásokat.”

Egy regény terjedelmét igényelné részleteiben kifejtve csupán ez az egyetlen egy mondat, itt és most talán annyit: a másodszor is megváltónak hitt Verebes József attól a perctől kezdve nem kért a magyar válogatottból, a magyar válogatott pedig nem kért belőle.

Eléggé egyértelmű helyzet ez ahhoz, hogy valaki távozzon.

Pedig (ha hihető, ha nem) a Mágus nem volt rossz kapitány, csak éppen a válogatottal nem tudott mit kezdeni.

Már pedig ebbe a világ legjobb kapitányai is törvényszerűen bele szoktak bukni…

Következik: Csank diadala és drámája…

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ
HOZZÁSZÓLÁSOK