“Ó kapitány…kapitányom!…” – 43.

lakat-kapitány-2

Úriemberként csak megbukni lehet…

Mészöly Kálmán mun­kásságának elemzése­kor már említettem: a magyar válogatott szövetségi kapitánya­inak sorsa (leginkább a Vasas egy­kori, világklasszisnak mondható középhátvédjéé) többször is a vesz­tes mérkőzésekről hazatérőben, a repülőgép fedélzetén dőlt el.

Gellei Imre is gyakorlatilag a fel­hők felett lett kapitány, holott ami­kor személye megfogalmazódott az MLSZ illetékeseinek fejében, ő még javában az U21-es válogatott veze­tőedzőjeként, a kecskeméti edző­táborban készült a néhány nappal később sorra kerülő, románok elleni Eb-selejtezőjére.

2001. szeptember elsején, miu­tán a magyar válogatott Tbilisziben 3-1-es vereséget szenvedett Grúzi­ától és ezzel már csak matematikai esélye maradt a vb-részvételre, út­ban hazafelé az MLSZ akkori illeté­kesei Bicskei Bertalant gyakorlati­lag leváltották a posztjáról.

Másnapra (a formáság kedvéért) még összehívtak ugyan egy rend­kívüli elnökségi ülést, ám miköz­ben „megvitatták” azt, amit már a tárgyalás előtt is pontosan tudtak, egy gépkocsi javában útban volt Kecskemét felé, hogy Gellei Imrét onnan a dunavarsányi edzőtáborba szállítsa.

A válogatott játékosai (Bicskeivel együtt!) a megérkezés után azért vették az irányt a tábor felé, mert három nappal később újabb meg­mérettetés várt a nemzeti tizenegy­re: a Népstadionban a románokat fogadtuk, a grúziai mérkőzéshez ha­sonlóan, a vb-selejtezők jegyében.

Nem volt tehát idő a kapitány­kérdésen heteken, hónapokon át rágódni, azonnal dönteni kellett, és miután ekkoriban már az illeté­kesek többször is kijelentették, mi­szerint nem egészséges megoldás, ha egy tréner egyszerre klubedző és szövetségi kapitány is, nem az élvonal kínálta tréneri választékból bíztak meg valakit egy „másodállás­sal”.

Gellei Imre (a hétköznapok nyel­vén szólva) kéznél volt, hiszen akkor már közel két éve az MLSZ alkalma­zásában állt, a korosztályos váloga­tottakat vezette, hol trénerként, hol minden utánpótlás csapat edzője felett álló szakmai igazgatóként.

Mégis erős túlzás lenne azt állíta­ni, hogy az akkor 51 éves tréner ko­moly edzői múlt nélkül került volna a legmagasabban jegyzett posztra.

Pedáns tanáremberként a szak­vezetői iskola jószerivel valamennyi osztályát kijárta.

Volt edző Keszthelyen (ott speci­el kétszer is), Zalaegerszegen, Győr­ben, Siófokon, és miután mindenütt markáns munkát végzett, 1991-ben megkapta első, igazán kapitális nagy falatját, a Vasastól éppen ak­koriban menesztett Mészáros Fe­renc (szinte már teljesen a feledés homályába merül, hogy az egykori remek válogatott kapus egy éven át NB I-es tréner is volt, méghozzá annál az angyalföldi együttesnél, amelynek színeiben a legnagyobb hazai sikereit elérte) helyére hívták vezetőedzőnek.

Egy évig maradt, utána az MTK-hoz szerződött (ahol 22 mérkő­zést követően elköszöntek tőle), majd rövid „munkanélküliség” után visszatért a Fáy utcába, ahol az 1997-1998- as bajnoki évben szerzett bronzéremmel vált végleg igazán kvalifikált és egyben kapós edzővé.

Kapitányjelöltként mégsem nagyon tartották számon, és en­nek első számú oka (talán) alap­természetében, habitusában rej­lett.

Soha nem volt egy nyomulós, erőszakos, önmagát előtérbe és reflektorfénybe helyező, állandóan az újságok címoldalára kéredzkedő típusú tréner, sokkal inkább az „úri­ember” edzők kasztjához tartozott.

Azon kevesek közé, akik érzel­meiket nem a külvilág felé élik meg és mutatják ki, hanem belül vívják a maguk néha nagyon is gyilkos lelki harcaikat.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az ominózus grúziai meccs után is szinte parancsba adták számára a szövetség vezetői: márpedig köte­lező kapitánynak lennie, amelyet ő egy nyilatkozata szerint boldogan fogadott ugyan, de ha nem örül neki, akkor is elvállalja, mert (mint mondta): „A szövetség alkalma­zottjaként nem is tehettem volna mást!”.

Ebben a mondatban nagyon sok minden (szinte minden) benne van abból a fajta fegyelmezett és a fut­ball iránt mutatott, már-már a vég­telenségig alázatos magatartásból, amely Gellei Imrét mindig is jelle­mezte.

Sem a szövetség vezetői, sem a szurkolók, de leg­kevésbé éppen ő maga, álmában sem gondolta volna, hogy az eredetileg két mérkőzésre szól kapitányi meg­bízatása 2003 novemberéig tart majd és nemcsak a még hátralévő vb-selejtezőket, hanem a következő teljes Eb-kvalifikációt is felöleli.

gellei-imreA kezdet mindenesetre maga volt a rémálom.

Tbiliszi után négy nappal (5000 néző előtt, amely magyar-román mérkőzésről lévén szó különösen unikális adat) a Népstadionban olyan sima 2-0-s vereséget szenved­tünk az ellenfél kispadján Gheorghe Hagival hivalkodó ellenfelünktől, hogy az, ha lehet, még a grúziai ku­darcnál is kínosabb volt…

A románok akár egy ötöst is lő­hettek volna, de a Király – Korsós Gy., Sebők, Juhár, Mátyus – Dár­dai, Lisztes, Lendvai – Korsós A., Horváth F., Tököli összeállításban pályára lépő tizenegy kettővel meg­úszta.

Négy nap alatt Gellei természe­tesen nem építhetett vadonatúj vá­logatottat.

A Grúziában leszerepelt csapat­hoz képest (mert azért nincs az a kapitány, aki az első mérkőzésén pontosan ugyanazt a tizenegy embert küldené pályára, mint akikkel elődje a működését befejezte) annyiban vál­toztatott, hogy akik Tbilisziben cse­rék voltak – jelesül Dárdai, Lendvai és Tököli – a kezdőbe kerültek, alap­vetően segíteni azonban ők sem tudtak a kilátástalanul fut­ballozó nemzeti tizenegyen.

Egészen egyedi módon, Gellei Imre (bár még a második meccsén is csak mint megbízott szövetségi kapitány szerepelt) a vb-selejtező sorozat utolsó, ráadásul vereséggel végződött mérkőzésén stabilizálta helyét a kapitányi poszton.

Olaszországban a squadra azzurrának már egy döntetlen is elég volt ellenünk a csoportelsőség­hez, míg számunkra a végeredmény az önbecsülés megőrzésén kívül az égvilágon semmit sem számított.

Így szinte üdítőleg hatott, hogy a mérkőzés egyes szakaszaiban akár még jónak is mondható játékkal csak 1-0-ra kaptunk ki (a gólt egy perccel az első félidő lefújása előtt nem más, mint maga Alessandro Del Piero csavarta zseniális lövéssel Király kapujának jobb felső sarká­ba), és ez úgy meghatotta az MLSZ vezetőit, hogy Gellei Imrét véglege­sítették beosztásában!

Nem akármit vállalt, hiszen ak­kor már sorozatban a negyedik világbajnokságról maradtunk tá­vol, az Eb-re tehát akár „holttestek árán” is, de ki kellett jutnunk, mert onnan meg 1972 óta hiányzott a magyar válogatott.

A 2004-es Eb-selejtezőiben Svédországot, Lengyelországot, Lettországot és San Marinót kap­tuk ellenfélül, amely már több mint egy évtizeddel ezelőtt sem számított „halálcsoportnak”.

A letteket és San Marinót szinte nem is vettük figyelembe, a své­dekről azt gondoltuk, legjobb őket „elengedni” és hagyni, hogy nyerjék meg a csoportot, a lengyelek szá­mítottak az igazi riválisnak, akik akkoriban már közel sem voltak Szarmach-i formában, így aztán még a 2. helyezés sem tűnt illúzió­nak.

Kiváltképp úgy nem, hogy a se­lejtezők rajtjára azonnal bevállaltuk a sorozat akkor még legnehezebb­nek tűnő megpróbáltatását, a svéd­országi fellépést!

És nem kaptunk ki! Sőt.

Az olaszoktól még az előző esztendő őszén elszenvedett 0-1-es vereségtől kezdve Gelleinek abban szerencséje volt, hogy közel egy esztendeig nem kellett tétmérkőzésen pályára lépnie a válogatottal, a stockholmi meccsre ugyanis csak 2002 októberében került sor.

Egy bizonyos Zlatan Ibrahimovic nevű szuperzseni akkor kezdte el átkozott játékát a magyarok ellen (ezt követően még vagy háromszor vert meg bennünket a legfájóbb, a legkínosabb helyzetekben és pillanatokban), de ekkor még csak kiegyenlíteni tudta a 76. percben Keneseinek az 5. percben (!) szerzett vezető találatát.

A stockholmi döntetlent győzelemként éltük meg, kezdtük belelovalni magunkat abba, hogy újra erős, ütőképes, továbbjutásra, de minimum pótselejtezőre esélyes csapatunk van.

(Hogy mást ne mondjak, olyan cseréink voltak, mint a később drámai körülmények között elhunyt Fehér Miklós, vagy az FTC-t mind a mai napig a vállain hordozó Gera Zoltán).

Négy nap múlva Budapesten, San Marinón egy sima 3-0-al léptünk át, így – függetlenül attól, hogy Moldova ellen egy szerény 1-1-et játszott a sok új játékost is kipróbáló válogatott itthon egy senkinek sem hiányzó barátságos mérkőzésen – nemcsak pezsgőben, hanem Eb-reményekben fürödve léptünk át az újesztendőbe.

2003 első tétmérkőzésén Lengyelországban sem kaptunk ki (0-0), így aztán miután San Marinóban 5-0-ra, a Népstadionban a lettek ellen 3-1-re nyertünk, a szurkolók már kezdték a szálláslehetőségeket keresni a 2004-es portugáliai kontinensviadal városaiban.

Korai volt az iparkodásuk, mert előbb a svédtől kaptunk ki Budapesten 2-1-re (milyen végzetszerű is: Ibrahimovic ezen a mérkőzésen megkímélt bennünket a fellépésétől, jött viszont egy Allbäck nevű és rúgott kettőt), majd következett az a mérkőzés, amely „atombombát” dobott a magyar futballra! Rigában úgy kaptunk ki 3-1-re az addig lesajnált lettektől, mintha pályán sem lettünk volna.

Irtóztató kilencven perc volt, hiszen nemcsak totális összeomlásunkkal kellett szembesülnünk, hanem azzal is: néha egyetlen csatár elég ahhoz, hogy romokba döntse minden reményünket.

Ezt a csatárt Maris Verpakovskis-nak hívták, aki a háromból kétszer talált be Király hálójába.

Gellei Imre a meccs pillanatában alig néhány nappal több, mint két esztendeje volt kapitány, és ahogy elődjét, Bicskei Bertalant, úgy az ő végzetét is egy szovjet utódállam válogatottja okozta.

Pedig még a kapitális kudarc után sem volt teljesen veszve minden, hiszen ha Rigát követően, hazai pályán megverjük a lengyeleket, a svédek pedig megteszik azt a szívességet, hogy már biztos csoportelsőként, Stockholmban legyőzik a letteket, még odaérhettünk volna a pótselejtezős helyre.

Az elképzelhető legrosszabb variáció következett be: nemcsak hogy kikaptunk a lengyelektől (1-2), de a lettek nyerni (!) tudtak Stockholmban és egy kontinens ámulatára a 2. helyen zárták a csoportküzdelmeket.

(Most, hogy a soron következő vb-selejtező sorozatban ismét ellenfeleink lesznek, talán nem haszontalan információ: 2003-ban olyan válogatottjuk volt, amely a pótselejtezőn kiverte a vb-bronzérmes Törökországot, és a portugáliai Eb-n sem szerepelt le, hiszen csoportjában az utolsó helyen végzett ugyan, de a németekkel 0-0-s döntetlent játszottak, ami még akkor is világszenzáció a futballtörténelmükben, ha végül az első kör végeztével együtt búcsúztak az Eb-től.)

No, de ez a lettek futballtörténeleme, sajnos, a miénk a lehető legrosszabbul folytatódott.

Miután újra elbuktunk egy Eb-selejtező sorozatot és a közönség éppen a pokolra kívánta a válogatottat, az MLSZ-nek az a parádés ötlete támadt, hogy évzáróként kellene egy barátságos meccset játszani Budapesten Észtország válogatottjával.

Nyilván arra gondoltak, hogy egy gólzáporos (bár semmire sem jó) barátságos mérkőzés enyhít majd valamit a drukkerek égő fájdalmán.

Nagyon rosszul gondolták.

Az évzáró Magyarország-Észtország mérkőzésre az Üllői úton 457 (!) jegy kelt el, (és hogy fenékig kiigyuk a méregpoharat) egy 87. percben kapott góllal még ki is kaptunk.

A magyar labdarúgás addig soha sem látott mélységekbe süllyedt.

Gellei Imre (természetesen) belebukott a történtekbe.

Pedig a legkevésbé ő volt okolható a történtekért.

A lettek lettek a végzete.

No, meg az „úriembersége”.

Bármilyen furcsán is hangzik: az ő minden tekintetben és minden helyzetben kifogástalan modorával nem lehet sikeresen kapitánykodni.

Ezen a poszton egyáltalán nem baj az, ha valaki adott esetben „mészölyösre” veszi a figurát.

Következik: Egy világhírű világfi lett a kapitányunk…

lakat-kapitány

2 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 43. bejegyzéshez

  • 2003 nyarán nem 3-0-ra, hanem 3-1-re vertük a letteket, a félidei 0-1-et megfordítva -- Gera fejelte az utolsó gólt, miután úgy lerúgták, hogy több cserelehetőség híján már csak végigbicegte az utolsó kb. 20 percet, de annál az ominózus beívelt szabadrúgásnál úgy magára hagyták, hogy erősen talpon állva csak a fejét kellett beletenni a felé szálló labdába (merthogy már elrugaszkodni se tudott volna a rossz térdével, ha ugrani kell). Állítom, jobb csapat volt az, mint a mostani, amelyik a kijutás küszöbén áll (a 2003-as 4. hely most se ért volna semmit, hiába a 24-esre hizlalt mezőny) -- na és kinek a kezében van ma este a sorsunk? Izland mellett: Lettországéban!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 08.22.19:00 EL PLAY-OFF FK Suduva-FTC (TV:M4)
Következik: 08.25.18:00 Puskás-FTC (TV:M4)
Következik: 08.29.20:00 EL PLAY-OFF FTC-FK Suduva (TV:M4)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST