“Ó kapitány…kapitányom!…” – 45.

lakat-kapitány-2

A királynak szép volt a palástja, de kiderült, hogy alatta meztelen…

Lothar Matthäus 2005. de­cember 18-án, Miamiban, Antigua és Barbuda válo­gatottja ellen ült utoljára a magyar válogatott kispadján.

Egyszerűen nem mulaszthatom el, hogy le ne í­rjam annak az együt­tesnek az összeállí­tását, amely a végül 3-0-s győzelmünkkel végző­dött mérkőzésen a piros-fehér-zöld szí­neket reprezentálta, mert ta­lán mindennél jobban jellemzi azt a korszakot, amelyet a világ egyik valaha volt leghí­resebb futballistá­ja szövetségi kapitányként a kispa­dunkon eltöltött.

A sok meccsen még nem el­használódott ellenféllel szemben a Rabóczki (Vlaszák) – Vermes (Regedei), Böjte, Koller (Balog Z.), Vanczák (Takács Z.) – Vadócz, Feczesin (Kapcsos), Tőzsér, Priskin (Majoros) – Rajczi (Bori), Sitku (Ferenczi) összeállí­tású nemze­ti tizenegy diadalmaskodott, és ha a lexikonaggyal bí­ró szurko­lók is hosszasan elgondolkoznak egyik-másik név olvastán, misze­rint ki is volt és hol játszott egyi­kük, másikuk, akkor állí­tom: nem bennük van a hiba.

Ez a meccs tökéletesen leképez­te a magyar válogatott Matthäus-korszakát.

Már a helyszí­n és az ellenfél önmagáért beszélt, az összeállí­­tást illetően pedig azért nem ér­demes részletekbe bocsátkozni, mert teljesen felesleges dolgok­ra az ember ne vesztegesse az ide­jét, meg a laptop használódásáért is kár.

Mindez azonban a derék Lothar kapitánykodásának már a hattyúdala volt (az összeállí­tást nem menti az sem, hogy néhány kül­földön játszó nagyobb névre nem számí­thatott), no, nem mintha a nyitány olyan nagyon sokkal fénye­sebb lett volna.

A fogadtatásra mindenestre nem lehetett panasza, amikor ak­kori menedzserének, Pellády Pé­ternek hathatós közreműködésé­vel a Bozóky Imre-Puhl Sándor pá­ros a Partizantól Budapestre csábí­­totta, a magyar nép a száját tátotta csodálkozásában és földig hajlott a megtiszteltetéstől.

Ez azért nem volt teljesen a vé­letlen műve (ne feledjük: 1990-ben Lothar Matthäust nemcsak arany­labdával dí­jazták, hanem a világ legjobb sportolójának is megvá­lasztották, ami futballista esetében igazán egyedi), egy ilyen kvalitás ellen ágálni első közelí­tésre maga a virtigli szakszerűtlenség, hogy azt ne mondjam, a merő rosszindulat.

Ezért történt, hogy ha valakinek minden elnéztek és mindent megengedtek a magyar futballban, akkor azt a valakit feltétlenül Lothar Matthäusnak hí­vták!

Még azon sem csodálkozott senki, amikor első nyilatkozatainak egyikében mély megdöbbenését fejezte ki azért, mert a Balaton FC-ből (akkoriban rövid ideig í­gy nevezték a Siófokot) senki sem tagja a válogatottnak, holott a csapat az élen áll a bajnokságban.

Valamivel később aztán ő maga is rájött, hogy a Balaton FC-re bajos lenne egy olyan válogatottat épí­teni, amellyel az a célja, hogy kijusson a 2006-os németországi világbajnokságra, ám miután a magyar futball akkorra már vérbeli klasszisok nélkül tengette mindennapjait (Nyilasi, Détári, Törőcsik formátumokra gondolok, tehát szó sincs a Puskás- vagy Albert-szint visszasí­rásáról) ha a BFC-től el is tekintett, de őszintén szólva Gerán, Husztin és Torghellén kí­vül mást nem köszönhetünk a kapitánykodásának.

A többiek, akik a keze alatt cí­meres mezbe bújtak, már vagy ismertek voltak mindenki számára, vagy soha sem lett volna szabad odáig jutniuk, hogy a legjobbakat képviseljék.

Már annak jelzésértékűnek kellett volna lenni, hogy a szövetséggel való megállapodása után nem rohant azonnal Budapestre, nem látott mindjárt egy mindent átfogó szorgos munkához, hanem elment egy jó nagyot vakációzni Dubaiba, és a bemutatását követően csak február közepe táján tűnt fel Budapesten.

Szólni ezért azonban nem mert neki az égvilágon senki, hiszen akkor még hétrét görnyedve tisztelegtünk a nagysága előtt.

Tény: a magyar labdarúgás történetében ő volt a negyedik, aki világklasszis futballista volt korábban (Puskás Ferenc négy, Bozsik József egy mérkőzést töltött a válogatott kispadján, a legtovább Mészöly Kálmán működött a maga hatvanegy meccsével), í­gy aztán, ha ő azt mondta egy futballistára, hogy az márpedig válogatott szintű labdarúgó, akkor senki sem akadt, aki elmondta volna neki, hogy az illető a sereghajtók között kullogó klubcsapatában is csak elvétve tartalék…

Talán ez volt az a pont, ahol a minden szempontból világfiként viselkedő Lothar (előfordult, hogy helikopterrel utazott egy-egy meghí­vása szí­nhelyére; olyan szállodákban lakott, amelyekben államfők szoktak, hogy a minden korábbi szövetségi kapitányok fizetésének sokszorosára rúgó bérét már ne is emlí­tsem) a szó szoros értelmében kicsúszott a magyar futballt felügyelők, és annak mindenkori történéseiért felelősséget viselők kezei közül, pontosabban azok kontrollja alól!

Félreértés ne essék, senki sem irigyelte tőle a főúri életmódot, a teherautó raklapnyi fizetést, a Magyarországon megszokott viselkedésmódtól minden szempontból tökéletesen elütő, néha gőgös, néha fennhéjázó, néha kifejezetten nagyképű magatartást, mert akkoriban futballügyekben már ott tartottunk, hogy bárkinek kifizetjük a világ minden kincsét, sőt, elnézzük neki fejedelmi szokásait is, csak nyerjünk már meg végre egy komoly meccset, vagy legalább legyen némi esélyünk egy Eb-re vagy egy világbajnokságra való kijutásra.

20040130-matthausLothar Matthäus úgy élt közöttünk, mint egy király országa valamelyik gyarmatán, de miután (és ez tagadhatatlan) volt egy kifejezetten kedves, szimpatikus, szerethető énje is, igazán nagy botrány még a legvadabb húzásaiból sem támadt soha.

Már az kellően irritálta a magyar szurkolókat, hogy ittlétének kevés olyan hónapja volt, amikor a neve ne merült volna fel valamelyik európai klubcsapat lehetséges vezetőedzőjeként (a török Besiktas és a skót Hearts konkrét ajánlatot tett neki), de amikor a Bundesligában valamelyik együttes gyengébben szerepelt, akkor is azonnal az ő nevével lett tele hazája sajtója, holott (és ez talán az egyik legérdekesebb fejezet a Matthäus-regényben) éppen Németország maradt számára a bevehetetlen vár, sem bármelyik klub, sem a Nationalelf soha nem tartott igényt a munkájára!

A legnagyobb baj (mint ahogyan az a futball esetében mondhatni természetes) mégsem Lothar maní­rjaival, hanem magával a futballunkkal volt.

A német világsztárnak egy olyan csoportból kellett volna a németországi vb-re vezetnie a piros-fehér-zöld nemzeti tizenegyet, amelyben Svédország, Horvátország, Bulgária, Izland és Málta szerepelt még rajtunk kí­vül, amelyek közül Izlandot például már nem is kezelhettük ní­mandnak, hiszen korábban többször is kí­nos vereségeket szenvedtünk ellenük a különböző selejtezőkön.

Bármilyen furcsán is hangzik, de Lothar Matthaus magyarországi szövetségi kapitánykodásának legnagyobb eredménye (a tétmérkőzéseket tekintve) az volt, hogy Izlandot aztán oda-vissza sikerült legyőznünk!

Ezzel szemben a három naggyal szemben a hat mérkőzésen egyetlen győzelmet sem tudtunk aratni, két döntetlenre és négy vereségre futotta – 1-10-es gólkülönbséggel!

A csoportban Matthäusszal végül ugyanúgy a 4. helyen zártunk, mint elődjével Gellei Imrével, a világranglistán a 66. helyről néztünk felfelé az földkerekség futballválogatottjainak a felére, de a legnagyobb baj talán az volt, hogy mérkőzések sorának lejátszása után, nemhogy a közönség, de maga a kapitány sem tudta volna megmondani: melyik is az igazi, a legjobb magyar válogatott.

Szinte minden mérkőzésünket más összeállí­tásban és más taktikával játszottuk, soha annyi rögtönzés és szinte magyarázhatatlan döntés nem született, mint az ő időszakában.

Miként magatartását, úgy válogatási elveit és gyakorlatát is a totális végletesség jellemezte, tucatszám dobta el, vagy fedezte fel játékosok egy-egy csoportját.

Önkritikát, mondhatni, egyetlen egyszer sem gyakorolt, a selejtezőkön való eredménytelenséget a hazai közeg irigységének, ellenállásának, az ellene való aknamunkájának tekintette (ebben egy cseppnyi igazsága volt is, de nem sokkal több, mint a mindenkori éppen soros kapitánynak) és legtöbbször azt a kártyát húzta elő, amely ellen nem lehetett védekezni: a magyarok képtelenek kilépni a saját kis szűk világukból, még mindig a múltban élnek, és nem tudják követni sem a világ futballtrendjeit, sem az ő „nyugatias” magatartását és módszereit.

Ennyi kritika után merőben igazságtalan lenne elhallgatni: a magyar válogatott az Aranycsapat óta soha olyan kelendő és szí­vesen látott ellenfél nem volt a világban, mint éppen Matthäus kapitánysága idején.

A Pellády-Matthäus kettős (kiegészülve a menedzserként akkoriban feltűnt és kettőjükkel kezdetben kifejezetten jó viszonyt ápoló játékosügynökkel, Filipoviccsal) olyan válogatottakat hozott Magyarországra, illetve olyan válogatottakkal fogadtatta a mieinket, akikkel akkoriban már senki más nem tudta volna!

így jött Budapestre Argentina, Brazí­lia és Japán válogatottja, í­gy láttak vendégül bennünket Walesben, Skóciában, Franciaországban, Kí­nában, Mexikóban, sőt, elutazhattunk a németekhez is, ráadásul egy olyan, azóta is szinte naponta emlegetett mérkőzésre, amely kontinentális, sőt világszenzációt kiváltva 2-0-ás győzelmünkkel (gólszerző: Torghelle 2) végződött.

Lotharnak ez a diadal talán még annál is fontosabb volt, mint az, hogy a vb-re vigye a magyar válogatottat, hiszen a hozzá edzőként nem igazán ragaszkodó honfitársainak nemzeti tizenegyét hazai pályán sikerült legyőznie!

Bárki könnyen elképzelheti, hogy ez a minden tekintetben végtelenül hiú ember mit érezhetett, amikor 2004. június 6-án Kaiserslauternben, a Fritz Walter stadion kispadjáról, mint, a portugáliai Eb alig valamivel több, mint egy héttel későbbi nyitányára készülő németeket verő válogatott kapitánya állhatott fel.

Ezért az egy „elégtétel” meccsért már megérte neki a magyarországi kapitánykodás (ha most eltekintünk a busás javadalmazásától), bár a néhánynapos dicsőségen kí­vül sokat nem profitált belőle, hiszen a németek azóta sem tartanak igényt a szolgálataira.

Márpedig ennek komoly okának kell lennie, hiszen ugyan miért zárkózna el egy ország (akár szövetségi kapitányként is) egy olyan honfitársától, aki 150-szer viselte a német nemzeti tizenegy mezét, és amit a futballban lehet, mindent megnyert.

Lothar Matthäus 28 mérkőzésen ült a magyar válogatott kispadján, 11 győztes, három döntetlennel és 14 vereséggel végződött mérkőzésen vezényelte a csapatunkat, de az általa komponált dal mégis sokkal inkább hamisra, mint fülbemászóra sikeredett.

Amikor véglegessé vált, hogy az MLSZ nem hosszabbí­t vele szerződést, a szurkolók döntő többsége inkább megkönnyebbüléssel, mint sajnálkozással fogadta a hí­rt.

Talán egy kicsit azért is, mert Matthaus után Bozsik következett a kapitányi poszton.

Még ha nem is a legendás Cucu…

Következik: A kis Bozsik nagy drámája

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.20. 21:00, m4sport
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ