“Ó kapitány…kapitányom!…” – 46.

lakat-kapitány-2

A „kis Cucuból” majdnem óriás lett…

Sok van, ami bizonytalan a magyar futballban, a majdhogynem garantáltnak mondható igazodási pontot (már túl azon, hogy 1972 óta Európa-bajnokságra, 1986-ot követően világbajnokságra egy idő múltán szinte borítékolhatóan nem jutott ki a magyar válogatott) az jelentette, hogy a mindenkori új MLSZ-elnök előre borítékolhatóan új szövetségi kapitányt választott (választatott) a nemzeti tizenegy élére.

Bozóky Imre és Lothar Matthäus nem élték túl a vb-selejtezők bukássorozatát (valljuk be: az azért még az újabbkori magyar futballtörténelemben is példátlan, hogy hazai pályán egyetlen meccsünket sem nyertük meg a kijutás, vagy legalább a pótselejtező szempontjából riválisnak számító svéd-horvát-bolgár hármas ellen), a német világsztár 2005 szilveszterének éjszakáján már nem, mint magyar szövetségi kapitány koccintott szerettei körében egy sikeres(ebb) újesztendőre, és már az is biztos volt, hogy február 28-án új elnököt választanak az MLSZ élére.

(Itt jegyzem meg: Matthäus teljes edzői karrierjét olyannyira az ad hoc döntések sora határozta meg, hogy 2006-ban például előbb három hónapig a brazil Atlético Paranaense, majd az osztrák FC Red Bull Salzburg edzője is volt, ami mindenre vall, csak megtervezett, tudatosan felépített edzői karrierívre nem.)

Ha majd valaki egyszer megírja az MLSZ elnökök – de még inkább az elnökválasztások – történetét, akkor annak a könyvnek az egyik legzaftosabb fejezete lesz, miként csapott össze azon a napon a volt balszélsőből előbb remek üzletemberré, majd profi sportvezetővé lett Kisteleki István éppen a Lothar Matthäus magyarországi szerződésében vezérszerepet játszó menedzserrel, Pellady Péterrel, ám ez itt és most nem az elnökök és az elnökválasztások, hanem a kapitányok históriáskönyve.

Kisteleki már az elnöki kampányban egyértelművé tette: megválasztása esetén ismét magyar edzője lesz a nemzeti tizenegynek, és ezt arra az ideológiai alapra helyezte, hogy a mi jól ismert viszonyaink között a mi közegünkben felnőtt, a mi szokásainkon szocializálódott tréner sokkal könnyebben eligazodik (és ebből következően talán eredményesebb is lehet), mint bárki, aki a „Holdról” közénk csöppenve próbál meg boldogulni, és elsősorban saját hazája szokásait, rendszereit, nem ritkán teljes futballkultúráját akarja magyarra hangszerelni.

Mindez bizonyos esetekben és megfelelő futballklímájú országokban nem is lenne olyan nagy baj, ám amikor elérünk egy olyan pontig (és Matthäus bukásának egyik fő oka éppen ebben keresendő), hogy a korábban évtizedeken át világsztárok között futballozó és élő kapitány beckenbaueri megoldásokat vár a közepesnél is gyengébb tudású és felkészültségű magyar futballistáktól, és mélyen csalódott, amikor például Kapcsos Vincéről fehéren-feketén kiderül, hogy nem egy Jürgen Klinsmann, akkor ott vagy szemléletet (bár, ebben az esetben a megközelítés kifejezés talán közelebb visz a valósághoz) vagy kapitányt kell váltani!

Bár Kisteleki első gondolata Nyilasi Tibor, a második pedig Róth Antal volt, ebből a szempontból Bozsik Péternél ideálisabb kapitányt nem is választhatott volna!

Ha van valaki, aki az úgynevezett echte magyar futballemlőkön nevelkedett, aki prototípusa „a magyar futballközeg édesgyermeke” fogalomnak (ha létezik ilyen egyáltalán, a magam részéről hajlok arra, hogy nagyon is…), akkor Bozsik feltétlenül az, ráadásul olyan névvel, amelynek hallatán már akkor vigyázzba vágja magát a magyar, ha az érintett fia villamosvezető, vagy színházi kellékes lenne, hát, még, ha futballedző!

Ráadásul Bozsik Péternek kapitánnyá való kinevezése pillanatában (2006. február) már számottevő tréneri múlt duzzasztotta a hátizsákját.

Ám még mielőtt ebbe részletesen belemennénk, talán ez az a pont, amikor ha csak egy hosszabb zárójel erejéig is, de szót ejthetünk egy viszonylag ritkább tárgyalt témáról, jelesül arról, hogy a valaha volt legértékesebb magyar válogatott, az Aranycsapat tagjainak gyermekei közül miért egyes-egyedül Bozsik József fia volt az, aki édesapja „szakmájában” – ha futballistaként nem is, de edzőként – a nálunk meghódítható legmagasabb csúcsig vitte.

Valahogy úgy alakult, hogy az a tizenegy, amelyet (kissé igazságtalanul, hiszen sokkal többen tartoztak ahhoz a csapathoz, mint akiket a szurkolói emlékezet számon tart) Aranycsapatnak szokás nálunk nevezni, döntő többségükben a lányos apák asztaltársasága volt.

Már az kivételes ritkaság, hogy Budai László kivételével a további tíz játékosnak születtek gyermekei (a Budai családba a népszerű Pupos felesége, Nelli hozott egy lányt, aki elismert és ünnepelt balett-táncosként élt Bécsben), Czibor Zoltán négy, Grosics Gyula három, Lóránt Gyula két lánnyal büszkélkedhetett. A Lantos család egyetlen gyermeke is a szebbik nemet erősítette (kuriózum, hogy náluk az unokából lett futballista, hiszen Ködmön Kinga a Femina női bajnokcsapatának kihagyhatatlan tagja, és vezéregyénisége volt), és kislányt hozott a gólya a Puskás családba is.

Zakariáséknál fiú és lány is boldogította a szülőket, a fiú játszott is alacsonyabb osztályban, de futballkarrierje nem mondható jelentősnek.

Buzánszky Jenő fia semmilyen szálon nem kötődött a csúcsszintű labdarúgáshoz, Kocsisé a spanyol harmadosztályú Gerona csapatáig vitte.

Hidegkuti Nándor fia tragikus körülmények között fejezte be életét (miként a lánya is) Czibor fiát pedig egy szörnyű baleset akadályozta meg abban, hogy a labdarúgásban érjen el sikereket.

A tizenegy „aranylábúból” tehát Buzánszkynak, Bozsiknak, Zakariásnak, Kocsisnak, Hidegkutinak és Czibornak volt egyáltalán esélye arra, hogy fiúk lévén gyermekük is nagyívű futballista vagy edzői karriert fusson be, ám ez az utódok közülük egyes-egyedül Bozsik Péternek sikerült.

(Ha a kört kiterjesztjük az Aranycsapat kispadjára is, akkor feltétlenül itt kell megemlítenünk Várhidi Pált, akinek Péter fia szintén a szövetségi kapitányságig vitte.)

Hogy Bozsik Cucu fia miért nem lett NB I-es, sőt akár sokszoros válogatott futballista, az hosszú elemzés témája lehetne (vannak nevek, amelyekkel a futballpályán jószerivel képtelenség számottevő sikereket elérni, mert ha világ-, de minimum Európa-klasszis volt az édesapád, akkor, ha fiaként a 16-osról hanyatvetődve lövöd ki hétről hétre valamelyik felső sarkot, akkor is azt mondják a nézőtéren: „Ó, az apja még ezt is sokkal jobban csinálta…), legyen elég annyi: ha Péternek nem Bozsik a vezetékneve futballistaként is összehasonlíthatatlanul többre vitte volna, mint amennyire sikerült. Ifiként a Vasasban (!) kezdett, aztán játszott a Bp. Honvédban is, majd felnőtt korba érve eligazolt a Pénzügyőrökhöz, ahol aztán olyan jól érezte magát, hogy ki sem tette a lábát a Pasarétről egészen a visszavonulásáig.

Edzőként is a „fináncoknál” startolt, és ha Mezey György a szó szoros értelmében nem rángatja ki a békés, kellemes, igazán nagy kockázatot nem jelentő élethelyzetéből, és nem hívja maga mellé a Vasashoz pályaedzőnek, akkor talán még ma is a pasarétiek kispadján ülne.

Mezey invitálása azonban fellobbantotta benne a fiatal kora ellenére (40 éves volt ekkor) már-már kihunyni látszó becsvágy minden tüzét, elfogadta a meghívást, ám azt álmában sem gondolta volna, hogy a nagy kalandnak a szövetségi kapitányság lesz a vége.

Az egyik legfelkészültebb magyar tréner keze alatt tanulhatta a szakmát, mi több: Mezey távozása után NB I-es vezető edzőként is bemutatkozhatott, nem is akármilyen sikerrel, hiszen a táblázat mélyéről a dobogó harmadik fokáig vezette a piros-kékeket.

Bár a Vasas ennek ellenére nem tartott igényt tovább a szolgálataira, a Zalaegerszeg tárt karokkal várta.

Sem Péter, sem a zalaegerszegiek nem gondolták, hogy mindketten életük talán legjobb üzletét kötötték egymással.

Bozsik vezetésével a ZTE már az első évben bajnokságot nyert az NB I-ben, majd következett az a bizonyos „egy életre szóló” mérkőzés a Népstadionban a Manchester United ellen, azzal a bizonyos Koplárovics Béla-góllal.

(A futball millió csodája közül az egyik: a visszavágón elszenvedett 0-5-ös vereséget szinte törölte a szurkolói emlékezet, a MU elleni budapesti 1-0, és persze Koplárovics Béla neve viszont mondhatni mindenkiben, még a futballal nem igazán foglalkozók agyában is örökre rögződött.)

A „Koplárovics-ügynek” hatalmas az irodalma, ezért nem szívesen szaporítanám ezek sorát, annál sokkal érdekesebb, hogy a „kis Cucu” remekül induló tréneri karrierje a vidéki csapattal nyert bajnoki cím, és a Manchester United elleni hősköltemény dacára a vártnál és az igazságosnál sokkal, de sokkal korábban látszott megbicsaklani.

A ZTE aranyéve után a kínlódás esztendeje következett: a 7. hely maga volt a csalódás, és bár ezt Péter még „megúszta”, a következő bajnokság 5. fordulóját követően már megköszönték a munkáját egy olyan csapatnál, amellyel futballtörténelmet írt!

Igaz, akkor már nemcsak neve, hanem rangja és elismertsége is volt a tréneri szakmában, nem véletlen, hogy az éppen gyengélkedő Szombathely (Lombard Haladás néven szerepeltek akkoriban) azonnal lecsapott rá.

Látványos fordulatot azonban ő sem tudott hozni a gárda életébe, így aztán kilenc meccs után leváltották, és az egymást követő két gyors kudarc bizony hatalmasat roppantott tréneri tekintélyén.

Hogy mindennek nem volt különösebb visszhangja, és hogy távozásait egyetlen klubtól sem követték égzengős botrányok, az elsősorban az édesapjától örökölt természetének, higgadt, nyugodt, minden tekintetben és helyzetben, ahogy mondani szokták úriember módjára viselkedni képes magatartásának volt köszönhető.

Soha, sehol, semmilyen körülmények között nem élt vissza azzal, hogy olyan családnevet visel, amelynek puszta említésére mind a mai napig szinte ájulatba esnek az emberek, egyetlen egyszer sem játszott rá arra, hogy ő „a nagy Bozsik Cucu” fia.

Ha az édesapjáról kérdezték mindig csak annyit mondott: „Sajnos, nem láttam őt játszani.”

A szombathelyi traumát követően minden jel arra mutatott, hogy Bozsik Péter számára vagy véget ért az edzői szakma, vagy ha mégsem, akkor csak nagyok hosszú idő múltán jut majd újra NB I-es csapathoz, ám ebbe egyáltalán nem halt bele, sőt.

Köznyelvi fordulattal élve „visszavonult vidéki birtokára” és a futballon kívüli életben próbált meg boldogulni.

Mindez egyáltalán nem volt idegen a számára, hiszen sok-sok évvel korábban volt ő már egy nagyon is híres üzletnek a vezetője.

A papa, Bozsik József az első között kapott anno maszek üzletet, nem is akárhol, és nem is akármilyet. A Kígyó utcában működő „Bozsik tricotage” a hatvanas években a főváros nevezetességei közé tartozott, amíg Péter édesanyja vezette kicsit konzervatívabb árukészlettel.

Ezt vette át a „kis Cucu” és olyan slágerüzletet csinált belőle, hogy annak csodájára jártak.

Talán elég annyit mondanom: nála lehetett az országban először külföldi futballcsapatok mezeit megvásárolni.

Vígan el lett volna futball nélkül is, hiszen addig elért eredményeihez méltó ajánlatokkal nem bombázták, egy bizonyos szint alá viszont nem volt hajlandó szerződni, mert az a tartás, amely édesapját mindennél jobban jellemezte, mindig is a sajátja volt.

Ma talán azt mondanák, hogy abszolút „nem volt a köztudatban” amikor érkezett Kisteleki István és azt mondta: legyen Bozsik Péter a szövetségi kapitány!

Úgy néztek rá, mint aki viccel…

Aztán amikor kiderült, hogy nagyon is komolyan gondolja, már nem is tűnt az ötlet áprilisi tréfának.

Már csak azért sem, mert a kinevezéssel nem vártak áprilisig.

2006. március 16-án, egy csütörtöki napon az MLSZ sajtó tájékoztatón jelentette be: az új szövetségi kapitányt Bozsik Péternek hívják.

Az érintett nem volt jelen a bejelentéskor, az MTI megkeresésére azt mondta: „Egy kicsit meglepett ugyan, hogy mindezt már kész tényként közölték az illetékesek, de ha így gondolják, ám legyen…”

Kapitányi kinevezését pontosan ugyanolyan úri modorban fogadta, mint amikor Zalaegerszegről, majd Szombathelyről is elküldték.

És ez az a modor, amit nem lehet tanítani.

Ezt otthonról hozza (vagy nem hozza) az ember…

Következik: A Bozsik-Détári duó nagy kalandja

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 02.01.17:00 Kisvárda-FTC (TV:M4 Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST