“Ó kapitány…kapitányom!…” – 47.

lakat-kapitány-2

A Bozsik családnak a kapitánysággal nem volt szerencséje…

A magyar szurkolók által futballistaként gigásznak kezelt Lothar Matthäus távozása a szövetségi kapitányi posztról inkább megkönnyebbülést, mint hiányérzetet váltott ki az emberekből.

Lothar nem feltétlenül akart rosszat a magyar futballnak (sőt…), ő azonban egy, a miénknél már évtizedek óta fejlettebb, szabadabb gondolkozású, az egyéni, akár az extrém megoldásokat inkább támogató, mint elgáncsoló világból jött, és miután nem tudott (erős a gyanúm: nem akart) alkalmazkodni a magyar viszonyokhoz, az itteni futballközeghez, szinte prognosztizálható volt a bukása.

Elsősorban persze azért, mert az általa bevezetett látványos külsőségekhez nem társult egy olyan, a futballban meglehetősén fontos tényező, amit győzelmeknek, Európa-bajnoki vagy világbajnoki selejtezők esetén pedig továbbjutásnak neveznek.

Az új elnök, Kisteleki István cilinderéből szinte bűvészmódra elővarázsolt Bozsik-Détári kettős első közelí­tésre nem tűnt rossz választásnak.

Részint azért nem, mert a magyar futball-lélek már réges-régen eljutott addig a pontig, amely megfogalmaztatta a „teljesen mindegy, hogy ki a kapitány…” kezdetű mondatot, részint azért, mert a két érintett (egymástól merőben eltérő okokból) kikezdhetetlen volt a közvélemény szemében.

Bozsik Pétert már eleve a családneve (de akkoriban már edzőként elért eredményei is), Détári Lajost pedig világklasszisra hajazó játékosmúltja predesztinálta a kapitányi, illetve a válogatott edzői posztjára.

Az igazsághoz tartozik, hogy Détárit nem Bozsik választotta segí­tőtársául, de becsületére legyen mondva, egy szóval sem tiltakozott Döme kinevezése miatt, azonnal elfogadta őt teljes jogú partnerként.

(És nagyon jól tette! Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a trénerként oly sokat bí­rált Détári a válogatott mellett minden szempontból kifogástalan, profi munkát végzett!)

Mindennek oka elsősorban abban keresendő, hogy azonos korosztályhoz tartoztak (Péter két évvel idősebb csak Lajosnál, ifikként néhány meccset játszottak is egy csapatban), kettőjük alapvető és sorsukat meghatározó Honvéd-kötődése megint csak egy olyan szoros kapocs, amelyre már komoly szövetséget és munkát lehet alapozni.

A vakvéletlen, pontosabban egy MLSZ-elnöki ötlet sodorta egymás mellé ezt a két embert, hiszen úgy lettek a nemzeti tizenegy szakvezetői, hogy kinevezésük előtt közvetlenül Bozsik még Zalaegerszeg melletti „birtokán” üzletemberkedett, Détári pedig a BLSZ I-ben szereplő Unione SC játékos-edzője volt, és éppen elveszni látszott a tréneri szakma számára.

Órákig tudnám sorolni azokat a hajmeresztő, sőt, elborzasztó intézkedéseket, amelyeket az akkori MLSZ-vezetés hozott, de a Bozsik-Détári kettős kinevezése biztos, hogy nem tartozik ezek közé.

Bozsik Péter pontosan tudta: edzői múltja alapján neki eleve meglesz a tekintélye az akkori válogatott keretet alkotó játékosok előtt, abban pedig nyugodtan bí­zhatott, hogy jobbkeze, Détári Lajos futballmúltjának (sőt, még a kinevezése pillanatában is meglévő futballtudásának alapján, amelyre támaszkodva akár a kezdő tizenegynek is tagja lehetett volna) köszönhetően olyan tiszteletnek örvendett a kor aktí­v futballistáinak körében, amely csak Nyilasi és Törőcsik tekintélyével és reputációjával vethető össze.

A legpontosabban talán a hiteles jelzővel tudom érzékeltetni azt, amit a Bozsik Péter-Détári Lajos kettős önmagáról kifelé sugallt, egyesült bennük a tekintély, a szaktudás, a nagyon magasan kvalifikált futballista múlt, és persze a már általuk hozott és belőlük fakadó bizonyí­tási vágy.

A feladat adott volt: miután a 2006-os vb-szereplést elbuktuk, ahogy az már csak ilyenkor lenni szokott, mindent az Ausztria és Svájc által közösen rendezett 2008-as Európa-bajnokságon való részvétel kiharcolására tettünk fel.

Akkoriban már régen nem volt igazán karakteres, szakmailag erősnek mondható, nemzetközi szinten magasan jegyzett válogatottunk, í­gy, abból a csoportból, amelybe besorolást nyertünk (Norvégia, Görögország, Törökország, Bosznia-Hercegovina, Moldova, Málta) sokkal nagyobb bravúrnak számí­tott volna a továbbjutás, mint ami nem jött össze Matthäusnak a vb-selejtezőkön.

Hogy mást ne mondjak, a norvégoknál még meghatározó embernek számí­tott (hogy mennyire az volt, azt éppen a saját bőrünkön éreztük meg a legfájóbban) a Manchester Unitednek 1999-ben BEK-döntőt nyerő Ole Gunnar Solskjaer, valamint a lábáról ledönthetetlen, inkább favágóra, mint futballcenterre emlékeztető John Carew. A 2002-ben vb-bronzérmes (!) törökök több klasszisuk mellett olyan Európa-
szerte ismert és tisztelt játékosokat vonultathattak fel ellenünk, mint Altintop, Arda Turan, vagy Hakan Sükür, és ennél a pontnál csak azért állok meg, mert a további csoportriválisok mind csapatként, mind sztárjaik tekintetében az égvilágon semmiben sem érintették a Bozsik-Détári kettős sorsát.

Ennek a párosnak ugyanis összesen négy Eb-selejtezőt adott meg a sors (pontosabban az MLSZ vezetése), velük fordult elő az a kivételes eset, hogy a csoportellenfelek közül Görögországgal és Moldovával egyáltalán nem mérkőzhettek meg, mert amire ezekre az oda-visszavágókra sor került, már Várhidi Péter volt a kapitány.

No, de ennyire azért ne szaladjunk előre, maradjunk 2006 elején, amikor Bozsikék azt az egyetlen, akkor lehetséges és logikus megoldást választották, hogy véget vetettek a matthäusi időre oly jellemző, „aki erre jár és egy egyeneset bele tud rúgni a labdába az válogatott lehet…” áldatlan állapotának, és a rendelkezésre álló futballisták közül azokat tisztelték meg a válogatott kerettagsággal, akiknek neve hallatán nem fakadt eleve kacajra a széles futballpublikum.

Még a sok meccset látott, ám az emlékek kopása alól fel nem mentett ember is szinte kerekre nyitja a szemét, amikor azt látja, hogy annak az összesen négy Eb-selejtezőnek, amely Bozsikéknak megadatott (Norvégia itthon, Bosznia-Hercegovina idegenben, Törökország itthon, Málta idegenben) magyar részről kik voltak a betonbiztos kulcsemberei.

Mind a négy meccsen Király Gábor állt a kapuban, és mind a négy találkozón játszott Fehér Csaba, Juhász Roland, Dárdai Pál, Huszti Szabolcs, Gera Zoltán, Vanczák Vilmos, és Torghelle Sándor!

A 2006-os első Eb-selejtező óta egyetlen esztendő hí­ján egy évtized telt el, és az emlí­tettek közül négyen a mostani válogatott keretnek is tagjai, ráadásul Torghelle bármikor az lehet, Huszti pedig csak azért nem az, mert nem akar válogatott lenni.

Dárdai az egyetlen, aki úgymond kiöregedett a mai gárdából, őt viszont kapitányként sí­rjuk éppen mostanság vissza.

Mindezzel csak azt akarom mondani (bizonyí­tani?, alátámasztani?), hogy Bozsikék is meglátták a futballistát azokban, akik valóban futballisták voltak, az egy egészen más kérdés, hogy az emlí­tettek részint vagy akkor voltak még nagyon fiatalok egy sikeres Eb-selejtező megví­vásához, vagy közel tí­z év alatt nem jelentkezett a posztjukon olyan „zseni”, aki kiszorí­totta volna őket a legjobbak közül.

(Az érdekesség kedvéért azért emlí­tsük meg azoknak a nevét is, akik a négymeccseseken kí­vül Bozsikék Eb-selejtezőin játszottak: Éger, Lőw, Molnár Balázs, Horváth András, Sowunmi, Kiss Zoltán, Kabát, Szabics, Halmosi, Leandro, Czvitkovics.)

Ha most nagyvonalúan (már csak a helyhiány okán is) átugrom azokon a meccseken, amelyeken Bozsik Péter a kvalifikációs találkozókon kí­vül vezényelt (Új-Zéland ellen mutatkozott be egy 2-0-s győzelemmel, Angliában 3-1-re kikaptunk, az osztrákokat Grazban vertük 2-1-re), akkor azt kell mondanom: ezeknek a játékosoknak soha sem lett volna szabad eljutnia addig az apokalipszist idéző máltai mérkőzésig, amely végül a Bozsik-éra bukását eredményezte.

Ha a nem tétmérkőzések közül csak a Manchesterben lejátszott angolok elleni találkozót veszem, és a két kezdőcsapatot szembeállí­tom egymással, ismét csak nem akarok hinni a szememnek.

Egy kifejezetten szoros mérkőzésen (amelyen a „hónap gólját” éppen Dárdai Pál bombázta az angolok kapujának bal felső sarkába) a Robinson – G. Neville, Rio Ferdinand, John Terry, Ashley Cole – Carragher, Beckham, Lampard, Gerrard – Joe Cole, Owen összeállí­tású, minimum fél tucat világsztárból álló háromoroszlános válogatott úgy nyert 3-1-re a Király – Fehér, Éger, Komlósi, Halmosi – Molnár, Gera, Dárdai, Huszti, Tóth B. – Szabics felállásban kezdő magyarok ellen, hogy a két névsort összehasonlí­tva ez akár a magyarok 3-1-es „győzelmének” is minősí­thető..

Ezután nyertünk (szintén barátságos mérkőzésen) idegenben az osztrákok ellen, í­gy, mint évtizedek óta mindig persze, hogy a magyar szurkolóhad tele volt hittel és bizakodással az első Eb-selejtező, a norvégok elleni összecsapást megelőzően, amelyen ráadásul mi voltunk a pályaválasztók, még ha nem is az akkoriban tönkrement talajú Népstadionban, hanem az Újpest Megyeri úti pályáján.

Sokan (mondhatni mindenki) a Bozsik-Détári kettős bukását a Máltán elszenvedett vereséghez kötik.

Nincs is velük különösebb vitám, azt a kí­nlódást, azt a kilátástalan futballt, azt az „eredményt” semmivel nem lehetett magyarázni, abba az egyetlen, vitathatatatlanul, mérhetetlenül kí­nos kilencven percbe minden lesújtó kritikát bele lehetett csomagolni, és még különösebb indoklásra sem volt szükség.

Mégis azt mondom: a maga nemében az egyik legszimpatikusabb, legkulturáltabb, és a futballszakmához magas szinten értő kapitány a Norvégiától elszenvedett 1-4-be bukott bele.

Első meccsen, hazai pályán, verhető ellenféllel játszva nincs magyarázat arra, ha a szemben álló fél a félidőben (!) már 3-0-ra vezet, és ha a becsületgólunkat 0-4 után, a 90. percben egy 11-esből szerezzük.

Elméletileg, sőt, gyakorlatilag is bőven fel lehet állni egy ilyen helyzetből, hiszen rengeteg meccs volt még hátra, de ez az 1-4 olyan méretes pofon volt mind a kapitány, mind a magyar futball számára, amelyre gyógyí­rt még nem találtak fel a futball patikusai.

A lehangoló eredmény láttán ugyanis a szurkolók visszatérni látszó hite tört ismét millió darabra, és annak helyreállí­tásához már az sem volt elég, hogy a norvégok elleni fiaskó után négy nappal Zenicán 3-1-re vertük Bosznia-Hercegovina legjobbjait, és sokan azt gondolták ettől a váratlan sikertől a válogatott egyben talpra is állt.

Tévedés volt ezt hinni, hiszen egy hónappal a történtek után a törökök Budapesten is nyerni tudtak ellenünk, í­gy Máltára már úgy utazott el a válogatott, hogy a nagy gólkülönbségű győzelem a minimum, amellyel a háborgókat, ha csak átmenetileg is, de talán el tudja hallgattatni.

No, erre jött az a lidérces 1-2, amelyet (álljon itt, mint a „felejthetetlen meccs” dokumentuma) a Király – Fehér, Juhász, Vanczák, Leandro – Tóth B, Dárdai, Gera, Huszti – Szabics, Torghelle kezdőcsapatnak sikerült elveszí­tenie, ráadásul úgy, hogy a végeredmény már az 52. percben kialakult, azaz 38 (!) perc állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy legalább a döntetlent kicsikarjuk.

A később Ferencváros játékosává lett Schembri két gólja, és Mifsud remek játéka jóvoltából Málta és Magyarország számára egyformán történelmi eredménnyel végződött a találkozó, egymástól teljes mértékben eltérő előjellel.

Nekik, persze, hogy történelmi győzelemnek számí­tott a Ta’Qali stadionban elért 2-1, ezzel szemben nekünk történelmi vereség volt, amely ráadásul szinte már a lefújás pillanatában megpecsételte Bozsik Péter sorsát.

Miután az MLSZ elnöksége egy Győrött tartott ülésén november 3-án nem fogadta el jelentését a máltai mérkőzésről, Péter ott helyben, azonnal és önként mondott le a posztjáról.

Öt napig maradt csak szövetségi kapitány nélkül a nemzeti tizenegy, mert akkor az év egyetlen hátralévő mérkőzésére, a Kanada elleni találkozóra az akkoriban az U19-es válogatottal sikeresen működő Várhidi Pétert kérte fel Kisteleki elnök, nem kimondottan, de mindenki által jól érzékelhetően, amolyan egymeccses kapitánynak.

Aztán, hogy abból az egy meccsből mi lett, az talán még a kapitányként sokkal jobb sorsra érdemes Bozsik Péter históriájánál is izgalmasabb.

Következik: Várhidi gyermekei…

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Az emlí­tett 2-1-es grazi győzelemről jut eszembe sokadszor is, hogy mindez immár több, mint 9 éve történt. Azóta nem játszottunk az azóta EB-résztvevő és világranglista-10. osztrákok ellen, ami alighanem példátlan a világfutball egyik (ha nem “A”) legnagyobb hagyományú nemzetek közötti összecsapásainak sorában, de mégis miért nem jut senki illetékesnek eszébe? (Nem is tudom, továbbra is ez-e a leggyakoribb válogatott párharc, vagy előzött-e már más; korábban az angol-skót, argentin-uruguayi és holland-belga meccseket sorolták még ebbe a körbe).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ
HOZZÁSZÓLÁSOK