“Ó kapitány…kapitányom!…” – 49.

lakat-kapitány-2

A „kölyök-válogatott” legyőzi a világbajnokot, a kapitány mégis belebukik a sikerbe…

A Kanada elleni, amolyan senkinek semmire sem jó, ám a háborgó közhangulatot némileg takarékra állí­tó győzelem után volt ideje a szövetség illetékeseinek kapitányt keresni, hiszen a válogatott hosszú téli álomra vonult, a legközelebbi tétmeccset 2007 márciusának legvégén, hazai pályán, Moldova legjobbjai ellen kellett lejátszania.

Az azonban, ami a Kanada elleni találkozót követően kapitányügyben hosszú időn át történt, nem az ország, hanem a családnevet viselő Moldova tollára kí­vánkozott, és méltán kapott volna helyet az í­ró Ferencvárosi koktél cí­mű, mára kultikussá lett novelláskötetében.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az illetékesek külföldről akarnak kapitányt hozni a nemzeti tizenegy élére. De valahogy sehogy sem lelték az igazit, pontosabban azt a személyt, aki nekik is tetszik, a közönség sem utasí­tja el már pusztán a neve hallatán, a játékosok előtt megvan a kellő tekintélye, és ami talán a legfontosabb: maga a kiszemelt „áldozat” is hajlandó elvállalni egy olyan válogatott gardí­rozását, amely körül (dacára annak, hogy még nyolc mérkőzése volt hátra az Eb-selejtező sorozatból) megfagyott a levegő.

A Máltán elszenvedett vereség olyan demoralizálóan hatott mind a szakemberek, mind a szurkolók, de még a játékosok körében is, amelyre korábbi, igazán veretes kudarcaink esetében is csak ritkán volt példa.

A máltai 1-2 mintha megszüntette volna a magyar válogatottat, legalább is abban az értelemben, hogy elveszett iránta jószerivel minden érdeklődés.

Akkoriban fonódott a futballról szóló közbeszédbe az a szál, miszerint „teljesen mindegy, hogy nálunk ki a szövetségi kapitány, sőt az is édes mindegy, hogy kik játszanak a kezdőcsapatban!”

Sajátságos módon nem a düh, nem a méreg, nem az elkeseredettség áramlott a válogatottat reprezentáló vezetők és játékosok felé, hanem ami ennél sokkal súlyosabb: a közöny…

Márpedig a közöny az maga a lassan ölő méreg, amely ha nem is egyik pillanatról a másikra, de hol rövidebb, hol hosszabb távon garantáltan kifejti a maga hatását, és elpusztí­tja a szervezetet.

Ezekben az időkben igazi izgalmakat csak és kizárólag az új szövetségi kapitány kiválasztása okozott. (Hiszen annak ellenére, hogy Várhidi egyéves bizalmat kapott, egy percig sem szűnt meg a kapitánykeresés.) Az ügy parodisztikus körülményeire fentebb már tettem utalást, folytatásként legyen elég annyi: volt olyan kapitányválasztó MLSZ-elnökségi ülés, amelyről több óra múltán az a „holtbiztos” információ szivárgott ki a terem előtt a végső hí­rre váró újságí­rókhoz, hogy „Végleges: Várhidi marad a szövetségi kapitány!” Majd aztán az ülés tényleges végeztével megfogalmazták a „helyreigazí­tást”: „Nincs döntés kapitánykérdésben…”

Várhidit végül csak megszavazták az illetékesek, de az őt körülölelő (megjegyzem: minden okot és alapot nélkülöző) bizalmatlan légkörre tökéletesen jellemző módon úgy, hogy két mentort is kijelöltek számára Mészöly Kálmán és Dunai II Antal személyében, akikkel egyeztetnie kellett a döntéseit. Valamivel később ehhez a duóhoz csatlakozott Bicskei Bertalan is, mindhármuk becsületére legyen mondva, sok mindent tanácsoltak, de semmire sem kényszerí­tették fiatal kollégájukat.

A magyar futball történetében talán még soha, egyetlen szövetségi kapitány sem vágott neki a munkájának olyan bizonytalan talajt taposva, ahogyan ő, teljesen egyértelmű volt: miközben dolgozik, és játssza a mérkőzéseit, a háta mögött egyfolytában tart az „igazi” kapitány keresése és reménybeli megtalálása.

Csak az nem volt benne a forgatókönyvben, ami történt: a Kanada ellen 2006. november 15-én egymeccses próbakapitányként bemutatkozó V. P. egészen 2008 áprilisáig betöltötte a legmagasabban jegyzett edzői posztot.

És volt olyan pillanata is ennek az időszaknak, amikor teljes joggal gondolták az emberek, hogy most aztán jó ideig nem is lesz kapitánykérdés a magyar futballban.

Nem hiszem, hogy száz magyar futballszurkolóból legalább kilencvenkilenc ne vágná rá azonnal a helyes választ arra a kérdésre: vajon melyik mérkőzés volt ez.

Igen, a 2007. augusztus 22-én, a Puskás Ferenc Stadionban lejátszott, Olaszország elleni barátságos mérkőzésről van szó, amely azért is egy képzeletbeli obeliszk Várhidi Péter karrierrajzában, mert úgy tudott hőssé válni (természetesen a játékosaival együtt), hogy maga a mérkőzés nem hordozott semmilyen tétet.

Nem jutottunk ki vele sem Eb-re, sem világbajnokságra, nem jelentett sorsfordulót sem a kontinentális, sem a világjátékokért lejátszott selejtezők során, egy olyan barátságos mérkőzés volt, amelyre (nem is nagyon titkoltan) azért ment ki 40 000 néző, hogy az akkor éppen egy esztendős világbajnoki cí­mét ünneplő olasz válogatottat lássa futballozni.

A squadra azzurra sem kezelte „edzőmeccsként” a budapesti találkozót, hogy mást ne mondjak, a franciák ellen 2006 nyarán világbajnoki döntőt játszó csapatból heten megtaposták a Puskás Stadion gyepét. (Buffon, Cannavaro, Matterazzi, Zambrotta, Toni, Del Piero és Grosso is pályára lépett.) Minket, magyarokat azonban az lepett meg leginkább, hogy a világbajnok csapatot a Fülöp – Szélesi, Juhász, Vaskó, Vanczák – Tőzsér, Vass, Gera, Hajnal – Priskin, Dzsudzsák összeállí­tásban megvertük (a mérkőzés során beszállt még a játékba Csizmadia, Leandro, Halmosi, Filkor, Buzsáky és Feczesin is), méghozzá egészen parádés második félidei játékkal. (A világbajnokverésről sok legenda kelt életre azóta, fényes bizonyí­tékaként annak, hogy mi magyarok még a legnagyobb, legszebb sikereinket sem tudjuk méltón kezelni.)

Miután a legújabb kori magyar válogatott meglehetősen ritkán ver aktí­v világbajnokot, a 3-1-es győzelmet kiharcoló csapat és a hozzájuk tartozó úgynevezett kiegészí­tő emberek abban a pillanatban feltétlenül alkalmasnak látszottak arra, hogy Várhidi Péter egy bizonyos (megengedem: nagyon hosszú) útnak nekivágjon velük.

Fejezetünk főhőse az olaszok elleni kilencven perc pillanatában a Kanada ellen történt debütálásán kí­vül kapitányként már túl volt hat mérkőzésen (három barátságos, három Eb-selejtező) és a létező legjobb pillanatban érte őt ez a világszerte nagy feltűnést keltő siker, hiszen a hat találkozóból négyet elveszí­tettünk (sajnálatos módon köztük két Eb-selejtezőt), és csak a letteket valamint Moldovát sikerült legyőzni, ráadásul abból is az előbbi egy „semmire sem jó” barátságos meccs volt.

Mint szinte teljes kapitányi időszakán keresztül végig, úgy az olaszokkal szemben megví­vandó mérkőzés előtt is ingott alatta a kispad, ő volt az a szövetségi kapitány, aki soha sem tudhatta, hogy minden ok, indok és előzmény nélkül, akár hétfőről keddre nem váltják-e le a posztjáról.

Pedig egy pillanatig sem játszott hamis kártyákkal.

Nem í­gért pillanatokon belül bekövetkező feltámadást, már kinevezésének (megbí­zatásának) napján megmondta: amennyiben hagyják dolgozni, ha végrehajthatja azt a vérátömlesztést, amelyet a válogatott esetében elengedhetetlennek lát, és kap némi türelmet, netán bizalmat mind a szövetség vezetőitől, mind a szurkolóktól, akkor garantálja, hogy a 2012-es Európa bajnokságon ott lesz a magyar válogatott!

A helyzet és kiváltképp a rendelkezésre álló játékosállomány ismeretében tökéletesen igaza volt, azzal nem számolt csupán, hogy a magyar szurkolónak 2009-ben még akkor sem lehet 2012-es dátumozású sikert í­gérni, ha addig az év minden napján megnyerünk egy válogatott mérkőzést a világ legjobbjai ellen.

Amikor manapság (akár szakmai, akár szurkolói körökben) szóba kerül a Várhidi-éra, még mindig sokan vannak, akik azzal próbálják meg védeni a védelemre amúgy semmilyen tekintetben nem szoruló trénert, hogy válogatási elveinek és szisztémájának úgymond a kötelező házi feladat jelleget adják.

Ez fehéren-feketén azt jelenti: Várhí­dinak megengedték ugyan a szövetségi illetékesei, hogy kapitány legyen, de eleve azzal a kikötéssel, hogy eldob mindent és mindenkit, ami, és aki a régi idők tanúja, vagy gyakorlata volt, és a szó szoros értelmében ifiválogatottat csinál az A-válogatottból!

Ha a szövetség vezetése felől a drasztikus fiatalí­tás irányába erőteljesen ható kényszert beszámí­thatnánk a Várhidi Péter kapitányi időszakát összegző elemzésbe, akkor abból az edző jönne ki jól. Hiszen, mint a háborúban a katonáknál, úgy nála is élne a „Parancsra cselekedtem!” tétel – de ebben az esetben ez nem fedné a valóságot!

Olyannyira nem, hogy V.P. sem kér felmentést, a mai napig vállalja: saját döntése volt a „palántázás”.

Az utánpótlás-mezőnyt talán mindenkinél jobban ismerve, pontosan tudta, hogy az akkor még jószerivel a széles nagyközönség előtt ismeretlen játékosok egyikében-másikában mi rejlik, és ha bizalmat kapnak, nagy nemzetközi csatákban is megedződhetnek kicsit, akkor az a bizonyos Eb-részvétel egyáltalán nem elérhetetlen.

A Bozsikéktól örökségül rámaradt Eb-selejtezőkkel persze, a maga „kölyökcsapatával” még kevésbé boldogulhatott, mint elődei. A norvégok a maguk négyesét Oslóban ugyanúgy megrúgták, mint a Megyeri úton, a törökök, miként Bozsikék ellen Budapesten, úgy Várhidiék ellen Isztambulban is győztek ellenünk, igaz, egy olyan mérkőzésen, amelyet a magyar szurkolók soha sem felejtenek el. Hiszen sorsdöntő pillanatban Gera buktatásáért nem a nyilvánvaló tizenegyest fújta be egy Stuart Dougal nevű skót játékvezető, hanem a piros lapot mutatta fel az akkor a West Bromwich Albiont erősí­tő magyarnak. V. P. annyit könyvelhetett el pluszban, hogy 2-0-s győzelemmel sikerült „visszavágni” Máltának a kinti szégyenteljes 1-2-ért, ami vajmi csekélyke vigasz, hiszen végül a magyar válogatott minden idők leggyengébb selejtezős összeredményét produkálva a hetes csoport hatodik (!) helyén végzett, az elsőtől 19 pontnyira lemaradva.

Várhidinek vitathatatlanul szerencséje volt: a máltai vereség után tőle már senki sem várta azt, hogy az osztrák-svájci közös rendezésű Eb-re kivezesse a válogatottat, a saját elképzelése szerint, pedig éppen ekkor kezdődött volna munkájának a dandárja, hiszen, mint arról már fentebb szót ejtettem, ő a 2012-es kontinenstornára akart Vass Ádámékból igazán ütőképes, Európa-bajnokságra érett válogatottat csinálni.

Nagyon naiv elképzelés volt ez, hiszen abban a pillanatban, amikor már mutatkoztak a sikerek, amikor a csapat már egyre inkább megmutatta, hogy nem hagymázas lázálmom Várhidi terve és a fiatalokban igenis van fantázia, a szövetség, ha lehet, még erőteljesebb kapitánykeresésbe kezdett.

Akkor már a vezetés is meglátta a Várhidi által összerakott keretben az erőt, a tehetséget, a lehetőséget, az elnök mögött működő menedzsment pedig ott tett keresztbe a kapitánynak, ahol csak tudott, V.P. mind a mai napig horrorfilmekbe illő jeleneteket tud felidézni azokból az időkből.

Csak egyetlen egy a sok közül: 2008 márciusában a magyar válogatott Zalaegerszegen játszott barátságos, mondjuk úgy, felkészülési mérkőzést, Szlovénia ellen.

A csapat Héví­zen készült az összecsapásra, de naponta a 40 kilométerre lévő Andráshidára járt edzeni.

Ez még napi egy tréninggel számolva is 8o kilométernyi buszozás, amelybe persze nem kell belehalni, a kapitányt mégis érdekelte, miért nem helyben, a Héví­z pályáján edzhetnek.

A csapat menedzserétől azt a választ kapta, hogy az egyszerűen lehetetlen, a héví­zi pálya mindennemű játékra alkalmatlan, ott nyakig ér a sár.

Péterben megmozdult a kisördög, az egyik pihenőjét arra használta, hogy kisétáljon a helyiek stadionjába.

– Ha azt mondom a gyep olyan volt, mint a Wembleyben, akkor egy parányit sem túlzok… – mondja V. P. ma, hét és fél évvel a történtek után, amikor már az évilágon semmi tétje sincs annak, hogy ne a szí­ntiszta igazat mondja.

Az eset első közelí­tésre, a szóra sem érdemes, lényegtelen apróságok közé sorolható, mégis, aki jártas a futballban az pontosan tudja, hogy ilyesmit mikor szoktak lenyomni egy szövetségi kapitány torkán.

Mindezek után csodálja bárki, hogy az amúgy 1-0-s szlovén győzelemmel végződött mérkőzés után egy hónappal az MLSZ elnöksége bejelentette: Várhidit leváltják, és az új szövetségi kapitány Erwin Koeman lesz?

Várhidi Péter 16 mérkőzésen irányí­totta magyar válogatottat, ebből hetet nyert meg, a selejtező csoportban a 6. helyen végzett, mégis, amikor leváltották a közvetlen döntéshozókon kí­vül senki nem ült örömünnepet.

Egy magyar kapitány ritkán mondhatja el ezt magáról…

Következik: Egy furcsa holland tündöklése és bukása

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ