“Ó kapitány…kapitányom!…” – 49.

lakat-kapitány-2

A „kölyök-válogatott” legyőzi a világbajnokot, a kapitány mégis belebukik a sikerbe…

A Kanada elleni, amolyan senkinek semmire sem jó, ám a háborgó közhangulatot némileg takarékra állító győzelem után volt ideje a szövetség illetékeseinek kapitányt keresni, hiszen a válogatott hosszú téli álomra vonult, a legközelebbi tétmeccset 2007 márciusának legvégén, hazai pályán, Moldova legjobbjai ellen kellett lejátszania.

Az azonban, ami a Kanada elleni találkozót követően kapitányügyben hosszú időn át történt, nem az ország, hanem a családnevet viselő Moldova tollára kívánkozott, és méltán kapott volna helyet az író Ferencvárosi koktél című, mára kultikussá lett novelláskötetében.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az illetékesek külföldről akarnak kapitányt hozni a nemzeti tizenegy élére. De valahogy sehogy sem lelték az igazit, pontosabban azt a személyt, aki nekik is tetszik, a közönség sem utasítja el már pusztán a neve hallatán, a játékosok előtt megvan a kellő tekintélye, és ami talán a legfontosabb: maga a kiszemelt „áldozat” is hajlandó elvállalni egy olyan válogatott gardírozását, amely körül (dacára annak, hogy még nyolc mérkőzése volt hátra az Eb-selejtező sorozatból) megfagyott a levegő.

A Máltán elszenvedett vereség olyan demoralizálóan hatott mind a szakemberek, mind a szurkolók, de még a játékosok körében is, amelyre korábbi, igazán veretes kudarcaink esetében is csak ritkán volt példa.

A máltai 1-2 mintha megszüntette volna a magyar válogatottat, legalább is abban az értelemben, hogy elveszett iránta jószerivel minden érdeklődés.

Akkoriban fonódott a futballról szóló közbeszédbe az a szál, miszerint „teljesen mindegy, hogy nálunk ki a szövetségi kapitány, sőt az is édes mindegy, hogy kik játszanak a kezdőcsapatban!”

Sajátságos módon nem a düh, nem a méreg, nem az elkeseredettség áramlott a válogatottat reprezentáló vezetők és játékosok felé, hanem ami ennél sokkal súlyosabb: a közöny…

Márpedig a közöny az maga a lassan ölő méreg, amely ha nem is egyik pillanatról a másikra, de hol rövidebb, hol hosszabb távon garantáltan kifejti a maga hatását, és elpusztítja a szervezetet.

Ezekben az időkben igazi izgalmakat csak és kizárólag az új szövetségi kapitány kiválasztása okozott. (Hiszen annak ellenére, hogy Várhidi egyéves bizalmat kapott, egy percig sem szűnt meg a kapitánykeresés.) Az ügy parodisztikus körülményeire fentebb már tettem utalást, folytatásként legyen elég annyi: volt olyan kapitányválasztó MLSZ-elnökségi ülés, amelyről több óra múltán az a „holtbiztos” információ szivárgott ki a terem előtt a végső hírre váró újságírókhoz, hogy „Végleges: Várhidi marad a szövetségi kapitány!” Majd aztán az ülés tényleges végeztével megfogalmazták a „helyreigazítást”: „Nincs döntés kapitánykérdésben…”

Várhidit végül csak megszavazták az illetékesek, de az őt körülölelő (megjegyzem: minden okot és alapot nélkülöző) bizalmatlan légkörre tökéletesen jellemző módon úgy, hogy két mentort is kijelöltek számára Mészöly Kálmán és Dunai II Antal személyében, akikkel egyeztetnie kellett a döntéseit. Valamivel később ehhez a duóhoz csatlakozott Bicskei Bertalan is, mindhármuk becsületére legyen mondva, sok mindent tanácsoltak, de semmire sem kényszerítették fiatal kollégájukat.

A magyar futball történetében talán még soha, egyetlen szövetségi kapitány sem vágott neki a munkájának olyan bizonytalan talajt taposva, ahogyan ő, teljesen egyértelmű volt: miközben dolgozik, és játssza a mérkőzéseit, a háta mögött egyfolytában tart az „igazi” kapitány keresése és reménybeli megtalálása.

Csak az nem volt benne a forgatókönyvben, ami történt: a Kanada ellen 2006. november 15-én egymeccses próbakapitányként bemutatkozó V. P. egészen 2008 áprilisáig betöltötte a legmagasabban jegyzett edzői posztot.

És volt olyan pillanata is ennek az időszaknak, amikor teljes joggal gondolták az emberek, hogy most aztán jó ideig nem is lesz kapitánykérdés a magyar futballban.

Nem hiszem, hogy száz magyar futballszurkolóból legalább kilencvenkilenc ne vágná rá azonnal a helyes választ arra a kérdésre: vajon melyik mérkőzés volt ez.

Igen, a 2007. augusztus 22-én, a Puskás Ferenc Stadionban lejátszott, Olaszország elleni barátságos mérkőzésről van szó, amely azért is egy képzeletbeli obeliszk Várhidi Péter karrierrajzában, mert úgy tudott hőssé válni (természetesen a játékosaival együtt), hogy maga a mérkőzés nem hordozott semmilyen tétet.

Nem jutottunk ki vele sem Eb-re, sem világbajnokságra, nem jelentett sorsfordulót sem a kontinentális, sem a világjátékokért lejátszott selejtezők során, egy olyan barátságos mérkőzés volt, amelyre (nem is nagyon titkoltan) azért ment ki 40 000 néző, hogy az akkor éppen egy esztendős világbajnoki címét ünneplő olasz válogatottat lássa futballozni.

A squadra azzurra sem kezelte „edzőmeccsként” a budapesti találkozót, hogy mást ne mondjak, a franciák ellen 2006 nyarán világbajnoki döntőt játszó csapatból heten megtaposták a Puskás Stadion gyepét. (Buffon, Cannavaro, Matterazzi, Zambrotta, Toni, Del Piero és Grosso is pályára lépett.) Minket, magyarokat azonban az lepett meg leginkább, hogy a világbajnok csapatot a Fülöp – Szélesi, Juhász, Vaskó, Vanczák – Tőzsér, Vass, Gera, Hajnal – Priskin, Dzsudzsák összeállításban megvertük (a mérkőzés során beszállt még a játékba Csizmadia, Leandro, Halmosi, Filkor, Buzsáky és Feczesin is), méghozzá egészen parádés második félidei játékkal. (A világbajnokverésről sok legenda kelt életre azóta, fényes bizonyítékaként annak, hogy mi magyarok még a legnagyobb, legszebb sikereinket sem tudjuk méltón kezelni.)

Miután a legújabb kori magyar válogatott meglehetősen ritkán ver aktív világbajnokot, a 3-1-es győzelmet kiharcoló csapat és a hozzájuk tartozó úgynevezett kiegészítő emberek abban a pillanatban feltétlenül alkalmasnak látszottak arra, hogy Várhidi Péter egy bizonyos (megengedem: nagyon hosszú) útnak nekivágjon velük.

Fejezetünk főhőse az olaszok elleni kilencven perc pillanatában a Kanada ellen történt debütálásán kívül kapitányként már túl volt hat mérkőzésen (három barátságos, három Eb-selejtező) és a létező legjobb pillanatban érte őt ez a világszerte nagy feltűnést keltő siker, hiszen a hat találkozóból négyet elveszítettünk (sajnálatos módon köztük két Eb-selejtezőt), és csak a letteket valamint Moldovát sikerült legyőzni, ráadásul abból is az előbbi egy „semmire sem jó” barátságos meccs volt.

Mint szinte teljes kapitányi időszakán keresztül végig, úgy az olaszokkal szemben megvívandó mérkőzés előtt is ingott alatta a kispad, ő volt az a szövetségi kapitány, aki soha sem tudhatta, hogy minden ok, indok és előzmény nélkül, akár hétfőről keddre nem váltják-e le a posztjáról.

Pedig egy pillanatig sem játszott hamis kártyákkal.

Nem ígért pillanatokon belül bekövetkező feltámadást, már kinevezésének (megbízatásának) napján megmondta: amennyiben hagyják dolgozni, ha végrehajthatja azt a vérátömlesztést, amelyet a válogatott esetében elengedhetetlennek lát, és kap némi türelmet, netán bizalmat mind a szövetség vezetőitől, mind a szurkolóktól, akkor garantálja, hogy a 2012-es Európa bajnokságon ott lesz a magyar válogatott!

A helyzet és kiváltképp a rendelkezésre álló játékosállomány ismeretében tökéletesen igaza volt, azzal nem számolt csupán, hogy a magyar szurkolónak 2009-ben még akkor sem lehet 2012-es dátumozású sikert ígérni, ha addig az év minden napján megnyerünk egy válogatott mérkőzést a világ legjobbjai ellen.

Amikor manapság (akár szakmai, akár szurkolói körökben) szóba kerül a Várhidi-éra, még mindig sokan vannak, akik azzal próbálják meg védeni a védelemre amúgy semmilyen tekintetben nem szoruló trénert, hogy válogatási elveinek és szisztémájának úgymond a kötelező házi feladat jelleget adják.

Ez fehéren-feketén azt jelenti: Várhídinak megengedték ugyan a szövetségi illetékesei, hogy kapitány legyen, de eleve azzal a kikötéssel, hogy eldob mindent és mindenkit, ami, és aki a régi idők tanúja, vagy gyakorlata volt, és a szó szoros értelmében ifiválogatottat csinál az A-válogatottból!

Ha a szövetség vezetése felől a drasztikus fiatalítás irányába erőteljesen ható kényszert beszámíthatnánk a Várhidi Péter kapitányi időszakát összegző elemzésbe, akkor abból az edző jönne ki jól. Hiszen, mint a háborúban a katonáknál, úgy nála is élne a „Parancsra cselekedtem!” tétel – de ebben az esetben ez nem fedné a valóságot!

Olyannyira nem, hogy V.P. sem kér felmentést, a mai napig vállalja: saját döntése volt a „palántázás”.

Az utánpótlás-mezőnyt talán mindenkinél jobban ismerve, pontosan tudta, hogy az akkor még jószerivel a széles nagyközönség előtt ismeretlen játékosok egyikében-másikában mi rejlik, és ha bizalmat kapnak, nagy nemzetközi csatákban is megedződhetnek kicsit, akkor az a bizonyos Eb-részvétel egyáltalán nem elérhetetlen.

A Bozsikéktól örökségül rámaradt Eb-selejtezőkkel persze, a maga „kölyökcsapatával” még kevésbé boldogulhatott, mint elődei. A norvégok a maguk négyesét Oslóban ugyanúgy megrúgták, mint a Megyeri úton, a törökök, miként Bozsikék ellen Budapesten, úgy Várhidiék ellen Isztambulban is győztek ellenünk, igaz, egy olyan mérkőzésen, amelyet a magyar szurkolók soha sem felejtenek el. Hiszen sorsdöntő pillanatban Gera buktatásáért nem a nyilvánvaló tizenegyest fújta be egy Stuart Dougal nevű skót játékvezető, hanem a piros lapot mutatta fel az akkor a West Bromwich Albiont erősítő magyarnak. V. P. annyit könyvelhetett el pluszban, hogy 2-0-s győzelemmel sikerült „visszavágni” Máltának a kinti szégyenteljes 1-2-ért, ami vajmi csekélyke vigasz, hiszen végül a magyar válogatott minden idők leggyengébb selejtezős összeredményét produkálva a hetes csoport hatodik (!) helyén végzett, az elsőtől 19 pontnyira lemaradva.

Várhidinek vitathatatlanul szerencséje volt: a máltai vereség után tőle már senki sem várta azt, hogy az osztrák-svájci közös rendezésű Eb-re kivezesse a válogatottat, a saját elképzelése szerint, pedig éppen ekkor kezdődött volna munkájának a dandárja, hiszen, mint arról már fentebb szót ejtettem, ő a 2012-es kontinenstornára akart Vass Ádámékból igazán ütőképes, Európa-bajnokságra érett válogatottat csinálni.

Nagyon naiv elképzelés volt ez, hiszen abban a pillanatban, amikor már mutatkoztak a sikerek, amikor a csapat már egyre inkább megmutatta, hogy nem hagymázas lázálmom Várhidi terve és a fiatalokban igenis van fantázia, a szövetség, ha lehet, még erőteljesebb kapitánykeresésbe kezdett.

Akkor már a vezetés is meglátta a Várhidi által összerakott keretben az erőt, a tehetséget, a lehetőséget, az elnök mögött működő menedzsment pedig ott tett keresztbe a kapitánynak, ahol csak tudott, V.P. mind a mai napig horrorfilmekbe illő jeleneteket tud felidézni azokból az időkből.

Csak egyetlen egy a sok közül: 2008 márciusában a magyar válogatott Zalaegerszegen játszott barátságos, mondjuk úgy, felkészülési mérkőzést, Szlovénia ellen.

A csapat Hévízen készült az összecsapásra, de naponta a 40 kilométerre lévő Andráshidára járt edzeni.

Ez még napi egy tréninggel számolva is 8o kilométernyi buszozás, amelybe persze nem kell belehalni, a kapitányt mégis érdekelte, miért nem helyben, a Hévíz pályáján edzhetnek.

A csapat menedzserétől azt a választ kapta, hogy az egyszerűen lehetetlen, a hévízi pálya mindennemű játékra alkalmatlan, ott nyakig ér a sár.

Péterben megmozdult a kisördög, az egyik pihenőjét arra használta, hogy kisétáljon a helyiek stadionjába.

– Ha azt mondom a gyep olyan volt, mint a Wembleyben, akkor egy parányit sem túlzok… – mondja V. P. ma, hét és fél évvel a történtek után, amikor már az évilágon semmi tétje sincs annak, hogy ne a színtiszta igazat mondja.

Az eset első közelítésre, a szóra sem érdemes, lényegtelen apróságok közé sorolható, mégis, aki jártas a futballban az pontosan tudja, hogy ilyesmit mikor szoktak lenyomni egy szövetségi kapitány torkán.

Mindezek után csodálja bárki, hogy az amúgy 1-0-s szlovén győzelemmel végződött mérkőzés után egy hónappal az MLSZ elnöksége bejelentette: Várhidit leváltják, és az új szövetségi kapitány Erwin Koeman lesz?

Várhidi Péter 16 mérkőzésen irányította magyar válogatottat, ebből hetet nyert meg, a selejtező csoportban a 6. helyen végzett, mégis, amikor leváltották a közvetlen döntéshozókon kívül senki nem ült örömünnepet.

Egy magyar kapitány ritkán mondhatja el ezt magáról…

Következik: Egy furcsa holland tündöklése és bukása

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 02.01.17:00 Kisvárda-FTC (TV:M4 Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST