“Ó kapitány…kapitányom!…” – 55.

lakat-kapitány-2

Egervári bukik, és mégis marad…

Ahhoz képest, hogy Rudolf Gergelyről, (legalábbis a Sport plusz legutóbbi számának cikke szerint) 2015 októberének vége felé voltaképpen még jelenlegi klubjának vezetői sem nagyon tudják, hol van, mit csinál, mik a tervei, és számolhatnak-e vele komolyan a továbbiakban, szinte hihetetlen, hogy ugyanez a csatár, alig több mint négy esztendővel ezelőtt (2011. szeptember 2-án) nagyon közel állt ahhoz, hogy „nemzeti hőssé” avassák.

A futball abból a szempontból furcsa játék, hogy néha ehhez nem is kell olyan nagyon nagy tettet végrehajtani, elég, ha valaki, ahogy mondani szokták, jókor van jó helyen, és mondjuk képes három méterről az üres kapuba passzolni a labdát.

Az persze fontos, hogy ez a passz „aranygólt” érjen, márpedig Rudolf passza (akarom mondani: gólja) karátértékét tekintve is a tekintélyes találatok közé tartozott.

Az Egervári Sándor vezette válogatott a 2012-es Eb-selejtezők első igazán nagy mérkőzését játszotta a Puskás-stadionban.

A rajton Stockholmban elszenvedett vereséggel mindenki előre számolt, de aztán három gyors győzelem következett, amelyek közül ugyan csak az egyik ment tétre (akkor is San Marino volt az ellenfél), ám a tropára gyötört lelkű magyar szurkolók egy győzelmi tripláért már olyan hálásak voltak, mintha egyenesen kint lennénk a kontinensviadalon.

Ekkor már tizenhat éve voltunk nyeretlenek a svédek ellen, és ez a meccs sem ígért sok jót, hiszen a kék-sárgáknál pályára lépett az a Zlatan Ibrahimovic, aki sorozatban vert meg bennünket a góljaival, az ominózus mérkőzést megelőző két Puskás-stadionbeli fellépése alkalmából például mindkétszer az ő találatával nyertek az északiak.

Egyszer szinte az alapvonal közeléből zúdított egy atombomba közeli erősségű lövést Király hálójába, majd egy másik, számunkra roppant fontos és egyben fájdalmas meccsen, Baboson túljutva a szó szoros értelmében hassal volt eredményes…

Először a 91., másodjára a 95. percben szerzett győztes gólt (mindkettőt a Keleti-pályaudvar felőli kapuba…), a magyar válogatottnak nem volt olyan játékosa, aki minimális eséllyel vehette volna fel vele a küzdelmet.

A sátáni Zlatan meccseken át szinte azt csinált velünk, amit akart, így aztán sok jóra most sem számíthattunk tőle.

No de minden kerék elkezd egyszer visszafelé pörögni, láss csodát: Ibrahimovic ezen a meccsen jószerivel veszélytelen volt a kapunkra!

A találkozó Szabics Imrének közvetlenül az első játékrész lefújása előtt szerzett, kapus fölött átemelős góljával (zseniális passzt kapott és éppen Rudolftól) valamint Wilhelmsson találatával a 90. percben (!) 1-1-re állt, ám a stadion népe nem mert igazán örülni a csoportállás szempontjából ugyan nem sokat jelentő, mégis önmagában értékesnek mondható döntetlennek, hiszen mindenkiben ott éltek a Zlatan-féle meccshajrák emlékei.

Ám ezúttal nem a copfos zseni, hanem Rudolf Gergely volt az utolsó perc abszolút hőse!

Egervári a 80. percben lehozta ugyan a gólszerző Szabicsot, de nem döntetlenörző védőt, hanem gólerős támadót, jelesül Priskin Tamást küldött a helyére.

És ezt a Priskin Tamást ismét csak Rudolf Gergely dobta nagyszerű indítással támadásba a jobboldalon. A csatárnak éppen egy labdányi helye volt a svéd védő és az alapvonal között, hogy a kapu elé lője a labdát, ahol a támadást követő Rudolf érkezett és közvetlen közelről (valljuk be, ez már nem volt nagy kunszt…) bal belsővel Isaksson hálójába passzolta a győzelmet jelentő magyar gólt.

(Nesze nektek, svédek: naná, hogy a Keleti-pályaudvar felőli kapuba…)

Ha azt mondom, hogy a stadion felrobbant a hangorkántól, akkor abban nincs semmi túlzás, az Egervári-éra addigi csúcspontjához érkezett!

Aztán amikor négy nap múlva a moldávok ellen Kisinyovban is győzni tudtunk (megjegyzem, a második gólt – Vanczák vezetést jelentő találata után – akkor is Rudolf szerezte) a 2-0-s sikerrel biztossá vált: harmadiknál rosszabb helyen nem zárhat a csoportban Egervári Sándor szövetségi kapitány csapata.

De még maradt esély a pótselejtezőt jelentő második hely megszerzésére is!

Más kérdés, hogy mire a következő selejtezőre kifutott a gyepre a magyar csapat, ez az esély elillant. A finn legénység három nappal korábban kikapott Helsinkiben a svédektől, s ezzel elvette a magyar válogatottól az Eb-pótselejtező reményét.

A finnek ellen a Puskás-stadionban szinte telt házat jelentő 28 000 néző előtt, Király – Varga, Korcsmár, Juhász, Vanczák – Koman, Elek, Sándor (Vadócz), Hajnal (Stieber) – Szabics, Priskin (Dzsudzsák) összeállításban játszó magyar válogatott az első perctől kezdve irányította a találkozót, ennek ellenére hiányzott az átütőerő a csapatból, így csak helyzetekig jutott. Priskin Tamás kétszer is közel járt a gólhoz, mindkét alkalommal Koman Vladimir passzát értékesíthette volna, de hibázott. A finnek rengeteg hibával futballoztak, gyakran még egy-egy könnyű átadást is elrontottak. A második félidőben változott a játék képe, a szövetségi kapitány a sérülése után először pályára lépő Dzsudzsák Balázzsal, valamint Vadócz Krisztiánnal frissített, ám ez sem hozta meg a kellő lendületet. A hajrában a finnek kezében volt inkább a mérkőzés, de Furuholm elrontotta a meccslabdának tűnő helyzetet, így az eredmény nem változott.

A magyar válogatottban a legjobb teljesítményt a kapus, Király Gábor nyújtotta.

A szó szoros értelmében neki köszönhettük, hogy hazai pályán nem kaptunk ki az ibolyaszerény tudású finnektől.

Minden esélyünk elszállt, és mint ilyenkor mindig, újra nullára csökkent a válogatott iránti lelkesedés, mi több: ismét kapitánykeresésbe kezdtünk!

A közhangulat Egervári ellen fordult (jelzem: igazságtalanul, hiszen egy kifejezetten perspektivikus válogatottat rakott össze, amelyben jól mixelte a fiatalokat a rutinos idősebbekkel), mindenki egy szemvillanás alatt felejtette el az amszterdami remek második félidőt, és a svédek bravúros legyőzését, hogy csak a legemlékezetesebb három játékrészről beszéljek.

Így aztán mindenkit meglepett, hogy dacára az Eb-selejtezők kudarcának az MLSZ elnöke, Csányi Sándor kijelentette: ő elégedett Egervári munkájával, továbbra is bízik benne, és a vb-selejtezőkre is rá bízza a válogatott felkészítését.

Ettől függetlenül, immáron évtizedek óta tartó elbukott Ebselejtezőkről elbukott vb-selejtezőkre való bukdácsolásunk tovább tartott, amikor biztossá vált, hogy nem leszünk ott a lengyel-ukrán közös rendezésű kontinevsidalon, akkor abban kezdtünk reménykedni, hogy a 2014-es világbajnokságon már biztosan ott leszünk.

1986 óta játszottuk ezt „a következőn ott leszünk” elnevezésű játékot, amelyet nyugodtan a hungarikumok közé választhattak volna, ha.

…ha nem olyan csoportba nyerünk beosztást, amelyben a hollandok, a törökök és a románok is szerepeltek, mert a szintén csoporttárs Észtországtól (kicsit érthetetlenül) Andorrától (teljes joggal) nem nagyon tartottunk.

Egervári óriási sanszot kapott az újabb megbízatással, hiszen kilenc hónap (!) állt rendelkezésére ahhoz, hogy az első vb-selejtezőig most már valóban egy minimum a pótselejtezőre képes válogatottat kialakítson, mert azok a barátságos mérkőzések, amelyeket addig játszottunk (Bulgária 1-1, Csehország 2-1, Írország 0-0) nem igazán érdekeltek már senkit.

Mindenki a vb-selejtezőket várta, holott a cseheket például idegenben úgy győztük le, hogy ők fél lábbal már az Eb-n voltak!

A vb-kvalifikáció megkezdése előtt még történt egy roppant kínos eset.

Egervári Sándor együttese az augusztusi, Izrael elleni mérkőzéssel készült a négy őszi selejtezőre. Az előző idény végén elért jó eredmények bizakodással töltötték el a válogatott híveit, ezért aztán csalódást okozott az 1-1-es döntetlen. Dzsudzsák Balázs ugyan meg tudta szerezni a vezetést a második félidő elején, de a vendégek Tomer Hemed révén a 80. percben kiegyenlítettek.

Csapatunk a Bogdán – Varga J., Mészáros N., Juhász (Korcsmár), Laczkó – Pintér Á. (Halmosi) -Gyurcsó (Németh K.), Koman (Koltai), Szakály P. (Vanczák), Dzsudzsák – Szalai (Szabics) összeállításban játszott.

A hat csere is jelzi (bár ez a szünet utáni „búcsújárás” a barátságos mérkőzéseknek amúgy is egyik sajátja), hogy a kapitány még mindig kereste, keresgélte az igazi csapatát, a barátságos mérkőzéseken sorra dobta be a fiatal, vagy a már nem is annyira fiatal, ám a válogatottságról addig még csak nem is álmodó játékosokat.

Az izraeliek elleni mérkőzés nem múlt el botrány nélkül, a közönség egy szűk részének antiszemita megnyilvánulása miatt a FIFA később súlyosan megbüntette a magyar szövetséget, ennek lett része, hogy márciusban a csapat kénytelen volt zárt kapuk mögött fogadni a románokat, ami nagy hátránynak bizonyult, de hol vagyunk még ettől.

Ha már igazán jó játéknak a kapitány nem is örülhetett, a legnagyobb bizakodással az töltötte el, hogy Gera Zoltánról jó hírek érkeztek Angliából (akkor már közel egy éve sérülése miatt nem szerepelt a nemzeti tizenegyben), teljesen nyilvánvaló volt: a fontos összecsapásokon neki szánja a vezérszerepet.

Elveszítettük viszont azt a Rudolf Gergelyt, akiről fentebb már szó volt, és aki akkoriban valóban a legveszélyesebb magyar csatárnak számított, ám amikorra igazán nagy szükség lett volna rá külföldre szerződött, ott azonban sem a Bari, sem a Panathinaikosz színeiben nem tudott olyat alakítani, hogy edzői sorozatban számítsanak rá, így a remek 2011-es éve után 2012-ben egyetlen egyszer sem húzhatta magára a piros-fehér-zöld színekkel ékített mezt!

Az előkészületi mérkőzések során a szereplések száma szerint Egervárinál ebben az időszakban Bogdán, Juhász, Elek, Hajnal, Koman, Koltai, Korcsmár, Szalai, Vanczák, Varga, és Dzsudzsák számítottak „törzstagoknak”, de egykét alkalommal már feltűnt Pátkai, Lipták, Guzmics és Buzsáky is.

A legnagyobb vesztesnek a kapus, Király Gábor látszott, aki 2011-et a finnek ellen, mint a mezőny legjobbja (!) fejezte be, de aztán érkezett Bogdán Ádám és az esztendő tíz mérkőzéséből a kapuslegendának összesen két találkozó 96 perce (hat perc az idénynyitó Bulgária és 90 az évzáró Norvégia elleni barátságos találkozókon…) jutott.

A vb-selejtezők nyitányára igazán nem panaszkodtunk, a mindmáig kezdetleges futballt játszó Andorra vendégeiként startolt a magyar válogatott.

Erre a meccsre már visszatért Gera Zoltán is.

De azt hiszem, ott speciel nélküle is nyertünk volna 5-0-ra.

Következik: Az az átkozott 92. perc…

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • nekem ez az ominózus svéd-meccs volt a fordulópont az Egervári-csapatnál, onnantól -- bár nem értek el vele semmit -- már csak felvillanások maradtak, igazi motiváció nem. maradtak a saját árnyékukban, miközben egyáltalán nem lépték át azt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 12.15.18:00 DVTK-FTC (TV:M4sport)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST